Eger - hetente kétszer, 1912
1912-11-30 / 96. szám
2 EGER. (96. sz.) 1912. november 30. választmány pénzügyi szakosztálya november 23-án délelőtt, Kassuba Domokos elnöklete alatt, a vármegye 1913. évi költségvetését vizsgálta fölül, melyet ugyanezen a napon az állandó-választmány is tárgyalás alá vett Kállay Zoltán dr. b. 1.1., főispán elnöklete mellett tartott ülésében. — A jegyzői és orvosi nyugdíjválasztmány november 27-én délelőtt tartotta ülését és a nyugdíjalap 1913. évi költségelőirányzatát állapította meg. Ugyanekkor ülésezett a tiszti nyugdijválasztmány is és néhány nyug- dijügyön kívül, az alap jövő évi költségvetését készítette el. Mindkét ülésen Majzik Viktor alispán elnökölt. A cselédek összeírása. A földművelésügyi miniszter rendeletére az alispán elrendelte a gazdasági külső cselédeknek összeírását. Az összeírást a gazdasági munkás és cselédsegélypénztárakról szóló törvénynek az az intézkedése teszi szükségessé, hogy a munkaadók által fizetendő hozzájárulási díjakat megállapíthassák és a cseléd-tartó gazdákra kivethessék. Minthogy a baleseteknél a gazdasági munkás- és cselédsegélyzőpénztár, — egyéb feltételek fenforgása esetében is, — csak akkor folyósíthatja a segélyt, ha a sérült cselédet az azon esztendei lajstromba szabályszerű módon fölvették, a cseléd-összeírás tehát úgy a gazdáknak, mint a cselédeknek egyaránt fontos érdeke. Az összeírást a községekben a község elöljárósága, városokban az adóhivatalok foganatosítják az adó összeírásával együtt és a munkálatot december hó végéig az illetékes számvevőségekhez beterjesztik. A „Magyar Kultúra.“ A magyar kát. sajtó kiépítése közös szent érdek. Téves törekvés volna ugyan meglevő orgánumainknak puszta számbeli szaporítása, de viszont, bármily elismerésre méltó sikerrel dolgozik is sajtónk s folyóirat-irodalmunk úgy a napi események közlése, mint a hitbuzgalmí, hittudományi, szépirodalmi és főleg ifjúsági irodalom terén, egy tekintetben mégis mutatkozik benne némi hézagosság: a szak- és szép- irodalmi foiyóiratok s a napisajtó között nincs meg az a középenálló, részben folyóirati, részben hírlapi jellegű időszaki orgánum, mely a folyóiratok mélyebbjáratú tudományosságát a j hírlapok elevenségével s aktualitásával összekötve, alkalmas volna egyrészt amazok eszméinek népszerűsítésére, másrészt emezek gyors- lélekzetű munkájának megkönnyítésére, megelőzésére s hatásosabbá tételére. A külföld katolikus időszaki irodalma e kérdést régóta sikeresen megoldotta. A Historisch-politische Blätter, vagy az Allgemeine Rundschau Németországban, a The Tablet Angliában, az America Amerikában, a Freistatt Ausztriában stb. mindenkép sikeres vállalkozásoknak bizonyultak. De minálunk idehaza is ezzel a módszerrel dolgozik az ellenfél. A radikalizmus előbb az aktuális irányú „tudományos“ folyóiratokban: a Huszadik Század, Szocializmus, Úttörő, Szabadgondolat stb. hasábjain forralja ki eszméit, melyeket azután napilapjai (Világ, Népszava stb.) révén közönségébe lanszíroz; több más irány is előbb bizonyos tudományos magaslaton dolgozza ki programmját, mielőtt azt a napilapok révén a közvéleménnyel elfogadtatni törekszik. Miért ne jvolna talaja ez életrevaló kezdeményezésnek épen csak a magyar katolicizmus részén? S nem volna-e ilynemű komolyan tudományos és ugyanakkor liírlapszerűen aktuális és agilis orgánumra épen napjainkban égető szükség, amikor ellenfeleink oly lankadatlan egymásutánban teszik támadásuk tárgyává hol tudományos létjogosultságunkat, hol kultúrképes- ségünket, hol történeti érdemeinket, hol ezt, hol azt a tanunkat, intézményünket, vezető emberünket, hol egyházunk vagyonát; amikor radikalizmus, szocializmus, szabadkőművesség, szabadgondolkozás, atheizmus esküsznek ellenünk harcot s oly küzdelmek előtt állunk, aminők az autonómia, a szekularizáció, az általános választói jog, iskoláink kérdései stb. körül a közeli jövőben várhatók? Nem kellene-e épen ilyszerű orgánumok létesítése s veflttése által felvilágosítást nyújtani a magasabb igazságokat szomjazó lelkeknek s mutatni irányt a kát. szervezkedési munkákra egyre nagyobb számban jelentkező, ébredő energiáknak? S ha sikerülne egy ilynemű orgamum zászlaja köré lehetőleg valamennyi értékes, tehetséges és tanult írónkat csoportosítani: nem volna-e akkor lehetséges, hogy a magyar katolicizmus oly művet alkotna, mely egyaránt imponálna a kívülállóknak s erősítené, edzené, bátorítaná a saját táborát ? A folyóirat, melynek szükségességét taglaljuk, nem jelentene a meglevő lapok- s folyóiratokkal szemben semminemű fölösleges konkurenciát s nem kívánna indokolatlan munkaszaporítást. Mert a meglevő lapok és folyóiratok, bármily kitünően töltik is be hivatásukat, természetszerűleg mind határozott speciális célok szolgálatában állanak, mely célok végtére époly sürgetők és fontosak, mint a tervezett folyóiraté s melyektől eltérniük nem szabad. Viszont a szóbanforgó, még hiányzó folyóirat oly munkatérre lép, melyen rajta kívül ezekkel az eszközökkel ma egyetlen más katolikus orgánum sem dolgozik. Uyféle megfontolások alapján ment határozatba, kogy 1913. januárjával egy erősen katolikus, erősen tudományos, erősen aktuális és erősen modern folyóirat fog megindulni, ha- vonkint két 3—3 íves füzetben, évi 12 (10-es csoportban 8) koronás előfizetési díjjal. A folyóirat címe — annak sejtetéseül, hogy a nemzeti kultúra megteremtése elsősorban a katolicizmus műve volt s hogy a nemzetbomlasztó destruktiv irányokkal szemben egyedül a mi eszméink alapján fejlődhetik életrevaló és ideális nemzeti kultúra; hogy ez a munka a legszebb értelemben vett nemzeti kultúrmunka: — „Magyar Kultúra“ lesz. Élén nagyműveltségű, tág látókörű férfiakból összeállított szerkesztői tanács fog állni, mely minden fontosabb ügyben előzetes diszkusszióval állapítja meg a folyóirat követendő taktikáját. A szerkesztői tanács köré lehetőleg minden irodalmi s tudományos téren számottevő írónkat, egyesületi, vagy pártszempontokra való tekintet nélkül munkatársul óhajtja felkérni, természetesen rendes írói tiszteletdíjjal. A folyóirat célja eszerint hármas volna. Mindenekelőtt terjesztené a vallásos műveltséget s az apológiái tudást a szó legtágabb értelmében. A bölcselet, a történelem, a természettudomány, jogtudomány és szociológia, művészet, esztétika, etika és pedagógia, irodalom stb. teréről hozna csupa olyan közérdekű, aktuális s emellett tudományos értékű tanulmányt, mely e tudás-szakoknak a hit kérdéseivel való érintkező pontjait világítaná meg. Elvi s erkölcsi vonatkozású fontos napikérdésekben megjelölné s igazolná a biztos és helyes katolikus álláspontot. Szemébe nézve a modern vallásellenes támadásoknak, kritika alá Most újabb válság előtt áll ez a monumentális épület, amelyről, — miként csaknem valamennyi török mecetről, — érdekes mondák vannak forgalomban a mohamedánok között. Talán nem lesz érdektelen, ha néhány ilyen mecset-mondát bemutatnak olvasóinknak. Egy haldokló nemzet jellemére, vallásos érzületére, szokásaira és erkölcsére nézve sok-sok jellemző vonás érződik ki belőlük. II. Muhamed mecsettje. A legszebb mondák egyike II. Muhamed mecsetjéhez fűződik, amely bár terjedelemre nagyobb az Aj a Szófiánál, hanem magasságra és külső hatásra nézve messze mögötte marad. Nagyon bántotta ez az alapító szultán hiúságát, mert ő olyan emléket akart maga után hagyni, mely Stambulban minden egyebet elhomályosítson. Hivatta is a főépítő-mesterét. — Szolga, — rivalt rá a hódító, — miért nem építetted mecsetemet olyan magasra, mint az Aja Szófia? És miért vágtad el az oszlopokat, melyeknek mindegyike fölért egy-egy törökbuza-adóval? — Oh, padisah, — válaszolt a mester, — Stambulban gyakori a földrengés, és azért vágattam le oszlopaidból három-három rőfőt, hogy mecseted kárt ne szenvedjen. — A mentséged még iszonyúbb, mint vétked, dühöngött a felbőszült szultán és haragjában az építőnek mindkét kezét leütötte csuklóban. Az építőmester elment a mollahhoz és felemelve borzasztóan megcsonkított karjait, panaszt emelt a hódító ellen, akit a mollah azonnal bírói széke elé idézett. A szultán engedelmeskedett. Felöltötte kaftánját; rettenetes vasbuzogányát övébe fűzte és ezzel a szavakkal lépett a biró elé: — Teljesedjék a szent törvény parancsa 1... Le akart ülni, hanem a mollah tagadóan intett kezével és szólt: — Nem úgy, padisah; te vádlott vagy. Állj oda a panaszos mellé és védelmezd magadat. A hódító igy cselekedett, a főépitőmester pedig előadta panaszát: — Emberséges molláh! Ügyes építész voltam, mester a magam szakmájában. A padisah- nak nem tetszett, hogy a mecsetet alacsonyra építettem és megrövidítettem az oszlopokat. Leütötte a kezeimet és megfosztott attól, hogy munkámmal föntarthassam családomat. — Életem ura, igaz ez? — kérdé a biró a szultántól. — Igen, — felelt a hódító. — Ez az ember elvágta oszlopaimat, amelyeknek mindegyike egy-egy törökbuza-adóval ért föl; a mecsetnek díszét rabolta el és ezért ütöttem le kezeit. — Uram, — szólott a mollah a bírói székből, — a fény és pompa nem a legfőbb jók Isten előtt. A mecset alacsonysága nem akadálya a vallásosságnak. Még ha minden köve drágakő volna is, az Ur szemében nem lenne több értéke, mint a sárnak. Te törvénytelenül cselekedtél, midőn leütötted ennek az embernek kezeit és rászolgáltál a büntetésre, amiért őt keresetképtelenné tetted. Muhamed szultán szigorú hangon felelt: — Teljesedjék a szent törvény parancsa!... — Úgy van, — folytatta a mollah. — Tudod-e, hogy a munkára alkalmatlan ember és családja föntartásáról most már neked kell gondoskodnod ? Azutáu a törvény szava világos: Ki mivel vét, hasonlóval lakoljon. Ha tehát a vádolod megbüntetésedet kívánja, a te kezeidet is le kell ütni, mint ahogyan te az övét leütötted. A szultán szólt: — Uram, mi a közkincstárból elegendő tartás-dijat utalványozunk . . . — Nem, — vágott szavába a biró, — a
