Eger - hetente kétszer, 1912

1912-11-27 / 95. szám

EGER. (95. sz.)

1912. november 27.

Végül csak még egyet említünk. A politikai sajtó egyik fele azt írja, hogy Magyarországon nincs rend, az utcai terror lett úrrá; a másik fele pedig következetesen azt hirdeti, hogy Oroszország hozzánk képest a szabadság hazája . . .

Ki tud eligazodni ennyi hazugság között? Ki tudna tiszta lelkiismerettel, tiszta meggyőződéssel csatlakozni akár egyik, akár a másik politikai táborhoz? Hol van az igazság, hol van a becsületes törekvés? Ki hát a nemzeti boldogulás igaz, komoly harcosa — ennyi politikai hazugság között?

Tisztviselőink status-rendezése.

— Fizetésemelés a városnál és a vármegyén. —

Régi igazság, amelyet évszázadok tanúsága és tanulsága erősít, hogy a közéletben szereplő tisztviselőket vagy jól kell fizetni, vagy sehogyan sem. Középút nincsen. De nem is lehet. Mert vagy a köztisztelet és hála jutalmazza a köztisztviselőt a köz érdekében kifejtett önzetlen munkálkodásáért, vagy pedig tisztességes megélhetést biztosítsunk neki, mely még flast- romul is szolgálhat azon esetben, ha működési körében népszerűtlenné válik kortársai előtt, akikkel pedig életviszonyai együtt élni kényszerítik.

Sajnos, a magyar közélet berendezkedése ma már nobile officiumokat nem ismer. A régi Magyarországban még sűrűén találkozunk tiszteletbeli állásokkal (különösen a vármegyék és városok önkormányzatának keretén belül), mert az akkori földbirtokos-dzsentri örült, ha vagyona mellé hivatalt kaparinthatott, ahol és amire jövedelmeit elkölthette. Ma már ez nem igy van. Megváltoztak az életviszonyok. A mai Magyarország már csak dolgozó tisztviselőket választ, és ezeket a dolgozó tisztviselőket nem kapjuk meg — ingyen. Pedig a mai Magyar- ország tisztviselői kara javarészt még mindig a dzsentri-osztályból kerül ki. Csakhogy most J a hivatal nem levezető csatornája a vagyonnak, ami nincsen, hanem kenyéradó keresetforrása a közügyek szolgálatába szegődött köztisztviselőknek.

És ki hinné? Abban a boldog időben, amikor a tehetősek még ingyen is szolgálták a közügyet, a tisztviselői fizetések sokkal jobbak, méltányosabbak és előnyösebbek voltak, mint most, amikor a megélhetési viszonyainknak Pál-fordulásával a tisztviselőknek egyebük sincs a megélhetésre, mint a jól megérdemelt fizetésük.

Ezen felül elismerőek is tudtak lenni a régiek a tisztviselői kar munkája iránt. Grün- wald Bélának a régi Magyarországról írt könyvében olvassuk, hogy Mária Terézia korában a vármegye, amely akkor a saját pénztárából fizette egészen a tisztviselőit, milyen szépen fölemelte és rendezte ezeket a fizetéseket, tekintetbe véve azt, hogy a hivatalt elvállaló dzsentri már többé ingyen nem szolgálhatta. A főispán díjazása 30 év alatt 800 forintról 1500-ra, az első alispáné 300-ról 800-ra, a második alispáné 100-ról 300-ra, a főjegyzőé 210-ről 500-ra, az első aljegyzőé 80-ról 250-re, a főszolgabíróé 85-ről 300-ra, az ügyészé 60-ról 300-ra, a pénztárnoké 160-ról 500-ra, az orvosé 80-ról 400-ra emelkedett.

Pedig akkor a pénznek nagy értéke volt!...

És vájjon, ha tekintetbe vesszük a pénznek akkori nagy vásároló-képességét a mostani elértéktelenedéséhez képest, nem azt a szomorú tényt kell-e megállapítanunk, hogy a régi Magyarország, a boldog világban, jobban fizette tisztviselőit, mint a mai, amikor a piac drágasága hihetetlen magasra szöktette föl mindennek az árát, ami a megélhetésre szükséges. És gyorsabban, melegebb méltányolás- sal rendezte a státust az akkori viszonyoknak megfelelően, mint tesszük mi most, amikor pedig a megsokasodott állami funkciók intézése fejében, az állam is tekintélyes összegekkel járul hozzá az önkormányzat szükségleteinek fedezéséhez.

Szabadságszerető nép vagyunk, akár csak az angol. Közigazgatási politikánkat, jogintézményeinket, sőt alkotmányunkat is, alkalom adtán, szeretjük összehasonlítani az angolokéval. Jól tesszük. Az angol a világ első szabadság-nemzete, a magyar a második. Hiszen az 1215-ben kiadott Magna charta libertatis is csak hét évvel előzte meg a mi Aranybullánkat! És ami az autonómiát illeti, a mi jelszavunk is az önkormányzat! . . .

Hát; ugyan az angol önkormányzathoz és

a köztisztviselők fizetéséhez hasonlítható-e a mi autonómiánk, és a mi tisztviselőinknek javadalma? Körülírás nélkül az egyenes válasz ez lehet erre a kérdésre: most már nem hasonlítható, hanem a múltban igen.

Az angol önkormányzat ősi eredetiségében tartotta meg formáit, úgy, ahogyan a nép leikéből évszázadokon keresztül fejlődött. A választást azonban nélkülözi. Ezzel tehát mi vagyunk előnyben; a többivel azonban, sajnos, messze hátúira kerültünk az angol autonómia mögé.

Angliában a főtisztviselők, mint például a sheriff, a lord-lieutenant, a coroner, a béke- bírák nem kapnak fizetést. Állásuk ma is csak olyan nobile officium, mint volt hajdan a magyar vármegyék és városok uraié. A birtokosok, tőkepénzesek, szóval a gazdag és független dzsentri-osztály tagjaiból nevezi ki őket a király és pedig élethossziglan, tekintet nélkül politikai pártállásukra és arra, vájjon a kormányon levő párttal egy nézeten vannak-e, avagy nem. És mert a vármegye első tisztviselője, a békebiró kezébe óriási büntetőjogi és közigazgatási hatalom van letéve, ezért az angol önkormányzat a kinevezési rendszer mellett is erősebb alapokon nyugszik, mint amilyent nálunk a választási rendszer biztosít. A többi tisztviselői állások természetesen már nem ingyenesek. Sőt nagyon is jól vannak fizetve. így például a békebiró titkárja (amely állás nálunk a főispáni titkárságnak felel meg) több fizetést húz, mint nálunk a miniszter.

Ilyen és ehhez hasonló magas dotációját a tisztviselői karnak a magyar önkormányzat természetesen nem bírná meg. Szegények vagyunk, annyira szegények, hogy a régi tiszteletbeli állásokat is fizetett tisztviselőkkel kell betöltenünk, hogy rangjuk és méltóságuk szerint élni és reprezentálni tudjanak. Hanem ha már fizetés nélküli szolgálatokat nem fogad el a magyar önkormányzat, miért hagyná nyomorogni fizetett tisztviselőit?

A mai megdrágult viszonyok között lehet-e kívánni, hogy amikor a napszámos is

4—5 koronát kér napi munkájáért, ugyanakkor csak alig valamicskével legyen többje az iskolákat végzett, tanult és közügyeinkért, boldogulásunkért fáradozó köztisztviselőnek?

Ha a gazdag Angliát nem követhetjük is a közszolgálatoknak illő honorálásában, legférjének, hogy pár szóra fáradjon el hozzá. A gyors és rövid válasz pedig ez volt:

— Nincs szükség személyes megjelenésemre, mert Mr. Lawson minden ügyben teljhatalmúig eljár, ami kettőnket érdekel.

Elküldött tehát Mr. Lawsonért, aki csakhamar meg is jelent.

— Igaz, hogy Ji ... illetve Mr. Appleton el akar menni nyugatra?

— Igen, holnaphoz egy hétre már el is távozik.

— De lehetetlen! Hisz ez egyszerűen nevetséges, hogy most innen elmenjünk, amikor annyi a pénzünk, hogy azt sem tudjuk, mit csináljunk vele. Nem gondolja maga is?

— Furcsának tartom minden esetre — jegyzé meg az ügyvéd. — Egyébként a házát Mr. Appleton eladta s a bútort el fogom árve- reztetni. Jövő csütörtökön d. u. két órakor kezdődik; de Mr. Appleton megbízott, hogy értesítsem, hogy még eme határidő előtt bármikor eljöhet a lakásba, hogy onnan esetleg elvigye kedvenc tárgyait.

— Köszönöm a szívességét, de igazán nincs ott mit keresnem; de mondja meg neki, hogy én meg keletre megyek — Európába. És pedig már szombaton. Good by!

VIII.

Az öreg Mrs. Lewisham, Susan nagymamája, szintén elment Appletonék házába, hogy esetleg valami dísztárgyat vegyen s elkísérte őket a fiatal férj, Mr. Rowe is; nem mintha Appleton Lares-ei és Penates-ei érdekelték volna, hanem mert nem tudott ellenni a kedves kis felesége nélkül.

Szegény lady Appletonnak lett volna mit hallania, amikor Mrs. Lewisham, mint egykor az elhunyt Mr. Houghteling is, méltatlankodva látta a szemtelen vakmerőséggel feléje kandi- káló nimfát.

— Egy keresztény asszony első szobájában igazán szép dísz az erkölcstelen, pogány ókornak ez a fantasztikus emléke.

— De vájjon hol van Anny maga, — vetette oda Jerry, hogy más irányba terelje a beszédet.

— Valószínűen ezzel a Mr. March-csal sétál valahol; de igazán csodálnám, ha végül mégis elvenné őr, — jegyzé meg Mrs. Lawisham.

— Inkább mondja úgy, hogy Anny nem fog elmenni hozzá — vetette oda Susan — mert szíve mélyén mégis Jimseyt szereti.

— No ezt ugyan furcsa módon igazolja, azt el kell ismerni. ..

— Alighogy távoztak, megjelent Mr. Appleton, mert még egyszer meg akarta látni ama kedves helyeket, ahol oly sok boldog órát töltött el kedves Annyjával, amikör még nem idegenítették el tőle különcködései s Tony March. Azonban nem találja helyét, mert minden szoba a legnagyobb rendetlenségben, minden bútordarab kimozdítva; Anny szobája meg egyenesen rossz hatással volt rá, mert a sok dísztárgyat, amelyek egykor oly vonzóvá tették, mind magával vitte már. Tehát innen is távozik, — illetve akart, mert, amint kilépett az ajtón, Annyval találja magát szemben.

— Ah! ön az? — mondá hidegen Anny.

— Igen én vagyok, de mit keres itt, hisz úgy gondoltam, hogy már útban van Európa felé?

— Én . . . én holnap szállók hajóra, hanem valamit még el akartam innen vinni.

— Ez a pipa az ? — mondá Mr. Appleton, amikor egy kis francia pipát vett észre volt felesége kezében.

— Oh! természetesen nem — s ezzel idegesen ledobta a földre. — De már mennem kell, mert még sok a teendőm.

— Várjon még egy percig — s férje el- állotta útját. — Örülök, hogy még találkoztunk,