Eger - hetente kétszer, 1912
1912-10-05 / 80. szám
Előfizetési árak: Egész évre.. _ 10 korona. Fél évre „ .. .. 5 » Negyed évre _ 2 60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a !ap szellemi részét illető közlemények — intézendők. ■ Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1912. — 80. szám. XXXV. ÉVFOLYAM. Szombat, október 5. A rikkancs-rendelet. így lehetne legjobban elnevezni a ! belügyminiszter legújabb rendeletét, mely a napokban már életbe lép, az újságok utcai elárusításáról. Sokat foglalkoztak ezzel a lapok. Javarészt elítélően. Hagyjuk most azonban el ebből a rendeletből a politikai részt, amin fennakadt a közvélemény. Most mi ennek a rendeletnek két erkölcsi tulajdonságával akarunk foglalkozni, különösen egri szempontból. Első a rikkancsok életkorának meghatározása. Ezt a rendelkezést, főkóp’ nálunk, csak üdvözölni lehet. Városunkban ugyanis kora-érett, vagy inkább éretlenül-fiatal rikkancsoktól volt hangos az utca. Földből alig kilátszó, öklömnyi gyermekek ordítozták végig utcáinkat kora hajnaltól késő estig s lapjuk kelendősége érdekében a legéretlenebb és természetesen valótlan szenzációkat is hirdettek. Nem tekintve itt nékünk, járó-kelőknek idegrendszerét, mely az ilyen artikulálatlan hangokra önkénytelenül megrezzen, az ifjúság érdekében kellett megszüntetni ezt a visszaélést. Az utca rossz nevelője a gyermeknek. Az a gyermek, aki éveken át kerüli a betűt s az utcán éli fiatal életét, bizony megutálja a komoly munkát, eszmevilágá- j ban elhomályosul, összezavarodik a jó I és rossz, az erkölcs és erkölcstelenség, a becsület és becstelenség fogalma. Az ilyen gyermekből lehet-e más, mint börtön-töltelék?! Hogy valóban igy van, csak a rikkancs-gyermek életmódjára mutatunk. Mig az újságot várják, csoportokba verődve ismételgetik mindazt a rosszat, azt az ocsmányságot, amit az utcán hallottak, iparkodván kiegészíteni egymásnak «ismeretkörét.» És szivaroznak; nem is csak cigerettáznak! Szívják az utcán eldobott (sokszor fertőzött) szivarvégeket. Ha pedig az elárusításból összeszedtek egy-két hatost, akkor pénzre játszanak, vagy éppen meghúzódva valami zugban — pénzre kártyáznak. Az ocsmány beszéd, az utcai élet, a munkátlanság, a gyermeknek nem való élvezetek, a nyerészkedő játékok stb. valóban csak börtön-tölteléket nevelhetnek. Mindezen segíteni kellett és helyes is, hogy segített a belügyminiszteri rendelet. így is lesz elég rikkancsnak való. Hogy esetleg drágább lesz a kiadó- hivatalnak az uj munkaerő, az igazán lényegtelen a rendelet gyermekmentő erényei mellett. Második üdvös intézkedése e rendeletnek, hogy védi a családi tűzhelyet. Ezen a téren az egri familiáris sajtó, hál’ Istennek, nem igen érdekelt. Nálunk úgy a lapot írók, mint a lapot olvasók jobb izlésüek, semhogy családok, rendszerint véres, de igen gyakran förtelmesen botrányos szenzációiban utaznának. Másutt azonban, ahol elfajultak a sajtó-viszonyok, ebből pénzelt, sőt ebből élt a sajtó. Ez ellen is kellett tehát orvosság. Mert vitán felül áll, hogy a lapnak hivatása az újdonságok közreadása; beszámolás arról, ami történt. A megtörténteknek azonban a szenzáció mezében való feltálalása, csak azért, mert nem fizették meg (vagy megfizették) a tollat: ez már a szennysajtó ismérve. Ez ellen már a korbács is nagyon forgatható. Még mást is be kellett volna venni ebbe a rendeletbe, t. i. a vallásbecsmérlés tilalmát, mert ez a sajtófekély kezd igen lábrakapni s itt az idő, hogy erélyesen védekezzünk ellene. De ha tekintetbe vesszük, hogy ez a rendelet csak ideiglenes jellegű és hogy a becsületes sajtót csak egy modern, mindenki jogát tiszteletben tartó uj sajtó- törvény biztosíthatja, akkor van még reményünk, hogy Magyarországon is lesz egyszer becsületes és jó sajtó mindenfelé. Az „EGER“ tárcája. Kapácsy Dezső. (1839-1912.) Fogy a régi gárda, erősen fogy . . . A ma már alig értett nagy átalakulás utolsó mohikánjai közül ismét kidőlt egy itt feledett, tipikus alak. Kapácsy Dezső nincs többé! . . . Mig élt, addig sem volt a mienk. Az ő meleg lelke ideálokért rajongott. Izzó szive kohójában nem forrott más, csak ez az Áldó szent háromság: A barátság, honszeretet És a jótékonyság. Ezért csalódott minduntalan a körülötte élő, a hétköznapi élet forgatagában nyüzsgő, kenyérharcot vívó, — földönjáró emberekben. Pedig poetikus lelke apostoli ihlettel ápolta ideáljait. Jobb barátot nálánál képzelni sem lehet. Mindszenty Gedeon, Csillagh Mór, Kandra Kabos, Türk Frigyes csodálattal szóltak az ő fen- költ baráti érzelmeiről. Eltemette valamennyit, akik őt megértették, szerették, becsülték . . . A haza ? Oh, a hazát úgy, mint ő — igen, de nálánál jobban szeretni nem lehet. Hiszen a mindennapi imádsága is ez volt: A hazáért, nemzetünkért Élni, halni kész legyünk; Értük — bármily áldozattal — Minden üdvöst megtegyünk ! A jótékonyság pedig keresztényi szeretettől hevülő lelkének megkristályosodott varázsereje volt. Ha nemes célért, érdemes munkáért, vagy intézményért gyűjteni kellett: ékesszólásának lángszavaival a kövekből is a szeretet eleven templomait varázsolta elő. Megtagadni tőle semmit sem lehetett; a jóügyért nem tűrt ellentmondást. Róla és neki irta Ábrányi Emil 1889. kárácsony estéjén: „Téged egy jól megérdemelt bók a „gyűjtők királyának“ nevezett el. Ez a királyság olyan, hogy a legmerevebb republikánust is hódolásra kész- tené. Mert mit jelent ez a királyság? Jelenti az embert, aki embertársait nem szép szavakkal, hanem szép tettekkel szereti. Jelenti a patriótát, aki nemzete megerősödését, fölvirágzását óhajtván, hevülve, lelkesedve fut, fárad, éjt, napot eggyé tesz, hogy összegyűjtött filléreiből a haza minden oltárának juttasson valamit. Mások — ezerszer gazdagabbak — kincshalmokat gyűjtenek, hogy maguk javára kamatoztassák. Te, szegény ember, (csak ideálokban gazdag) kopogtatsz a vagyonosok ajtaján, mint egy kéregető, hogy adakozhassál a nemzetjavára, mint egy nábob. Csak azt kívánom, hogy a te „királyságodat,“ ezt a szép és hasznos királyságot, ne detronizálja soha senki...“ Hát nem is detronizálta soha senki az ő „királyságát,“ csak éppen őt magát felejtette el — mindenki. Miért? Petőfi Sándor és Stuart Mill egyaránt megfelelnek erre a kérdésre. Az egyik igy énekel: „Virágos kert a költő szive, De másnak termi a virágokat; Mig ezeket szétosztogatja, Önnön magának csak tövis marad.“ A másik ezt mondja: „Oltalmazva lenni a felsőbbség zsarnoksága ellen még nem elég; oltalmazva kell lennünk az uralkodó vélemények és közérzület zsarnoksága ellen is.“ És Kapácsy Dezső kálváriája e kettőn fordul meg.
