Eger - hetente kétszer, 1911
1911-12-27 / 103-104. szám
1911. december 30. 3 1912. január elsején új előfizetést nyitunk az „Eger“-re. Tisztelettel és bizalommal kérjük azokat, akik velünk egy cél felé törekszenek, akik lapunk irányát helyeslik, küzdelmeinek eszközeit jónak tartják: álljanak mellé és támogassák előfizetésükkel. Minden régi előfizető növeli önbizodalmunkat és minden új előfizető új erőforrást jelent. A lap előfizetési ára: egész évre . . 10 kor. — pll. félévre ... ő „ — „ negyedévre . . 2 „ 60 „ Az előfizetési pénzek és hirdetések a líceumi nyomdába, mint az „Eger" kiadóhivatalába, a lap szellemi részét illető közlemények pedig a szerkesztőség címére (Líceum, 26. szám) küldendők. A „B. u. é. k.“ ellen. Eger, 1911. dec. 29. Vannak társadalmi szokások, amelyek erősebbek, mint maga a törvény. A törvényeket ugyanis bármikor megmegváltoztathatják az illetékes tényezők, de a társadalmi szokások megváltoztatása nem megy ilyen könnyen. Nem megy még akkor sem, ha mindnyájan meg vagyunk győződve valamely szokás helytelenségéről, célszerűtlen voltáról. Ilyen helytelen, semmiféle józan alapon meg nem védelmezhető szokás az, hogy boldog újévet kívánunk egymásnak. Hát hiszen jól van, kívánjanak egymásnak boldog újévet azok, akik jóismerőtök, barátok, rokonok. És kívánjanak, ha éppen véletlenül találkoznak. És kívánjanak élőszóval. Még abba is belényugszunk, hogy a házmester, a bolti szolga, az újság kihordója, a szemetes, az utcaseprő személyesen akarja elmondani jókivána- tait, mert nagyon jól tudjuk, hogy — Igaz-e, — mondá a leány — hogy minden zsidó a pokolba jut? — Többnyire! — feleltem én, mint akit a város tömjénfüstös levegője, a szép templomok, a fehér szentek és a tarka szavú palóc dajkák behódoltattak a katolicizmusnak. — Kivévén — tettem hozzá aztán — azokat a férfiakat, akiknek lelkét egy keresztény nő megváltja. — És ez hogy történik ? — ügy, hogy a hölgy a szép izraelita férfié lesz. — És ez mint történik? —r Minta galambot, összepároztatják őket. Esküsznek. Az járt az eszembe, hogy ennek a leánynak, ha esze van, most azt mondja: — Ha én nagy leszek, magát megváltom! Ostoba kis leány volt, mindössze hat, vagy hét éves, a kék, keskeny és már nem uj szalagot a hajából mégis nekem adta emlékül. Igaz, hogy én elkértem. Azután . . . elkerültem a jószagu, de szegény Egerből. És — író lettem. A második könyvemnél jelentkezett az ananászos kert leánya. Irt, hogy én vagyok-e az, aki vagyok? Megvan-e még a kék szalag? 0 óvónő lett, Palócországban egy nagy közEGER, (103 — 104. sz.l ennek az udvariassági ténynek csak — borravaló a rugója. Szegény emberek egy kis borravalót akarnak; azt várnak, mert az nekik olyan mellékjövedelem, amelyet szerény költségvetésük összeállításánál tervezetbe vesznek. Mindezeket meg tudjuk érteni; azt is meg tudjuk magyarázni, hogy 111. Napoleon óta politikai nyilatkozatok tételére is felhasználják az évfordulót, de azt nem értjük, hogy írásban gratuláljuk egymást szent karácsonynak nyolcadán. Azt meg még kevésbbé, hogy vad idegen emberek, gyermekek törtetnek be lakásunkba és elrebegik a B. u é. k.-t csak azért, hogy borravalót kapjanak. Ez utóbbin elég kényelmesen tud segíteni a magánember, mert egyszerűen magára zárja az ajtót, hogy szabaduljon a gratulálóktól és hogy ne kelljen bosszankodnia már az év első napján is korán reggeltől késő estig. Szomorú helyzete van azonban a kereskedőknek, üzlettulajdonosoknak, akik kénytelenek nyitva tartani az ajtót a vevők miatt. Pedig ezek mellett azután egész sereg pumpoló tolakodik be, hogy eret vágjon a szegény üzletember zsebén. (Azon ugyan már úgy is eret vágott az ajándék-küldözgetés indokolatlan szokása.) A névjegyet, az Írásos „B. u. é. k.“-t azonban már nem zárhatjuk ki lakásunkból, mert a levélhordót kénytelenek vagyunk beereszteni. r Es szegény levélhordó, aki egy héten át csak úgy görnyed a tömérdek „B. u. é. k.“ alatt, hozza is a jókívánságot özönével. Még a legegyszerűbb emberhez is jut egy pár „B. u. é. k.“; olyan- | hoz, aki csak nagy ritkán ír, vagy ségben; már tizennyolc éves és száz gyereke van. Egyszer megnézhetném. Lementem hozzá; a határban várt, piros slafrokban, de szép maradt. A kántornál lakott, olyan fehér kis szobában, ahol nem lehetett nem csókolódzni. Aztán sokat leveleztünk. A soraiban alattomban benne volt a gondolat, hogy szeretne megváltani a pokoltól. Én is úgy véltem, ez nem lenne rossz. Ha csak annyi szertartás és kötelezettség nem járna vele! Nem követjük nyomon a reminiszcenciát. Csak a végét iktatjuk még ide. . . . Ősz közepe volt, és . . . apróvirágos tüllruhában megjelent az óvókisasszony. Mintha bálba menne, úgy jött meg a vasútról. Fehér cipője volt és az ajka is fehér az izgalomtól. A szája reszketett, amint megc-ókolt: — Eljöttem, — mondá dadogva — hogy a magáé legyek ! Föláldozom magam magának ! Belefáztam ebbe a nagyszerű jóságba. De a leánynak olyan jó illata volt, mint otthon a melegpataknak és az érett gyümölcsnek. Bódultán, boldogan öleltem magamhoz. A leány sírt. — Miért sír? — Aztán mindjárt szeretnék meghalni! — Bolond! Aztán érdemes csak élnil — De én tettein valamit. / kap egy-egy levelet. Es minél nagyobb az ismeretköre, az összeköttetése, minél előkelőbb az állása, annál nagyobb tömegben érkezik hozzá a konvencionális „B. u. é. k.“ Többnyire nem szívből jön, mert hiszen azt elegendő elsohajtani, hanem csak szokásból, hidegen, érzés nélkül. Igen gyakran csak azért, hogy viszonozzák; ritkábban azért, mert senld sem vállalkozik szívesen a drámai hős szerepére, hanem inkább ő is úszik az árral, enged a szokásnak, melyet pedig fogcsikorgatva szid, mikor végeszakadatlanul cimezgeti a „B. u. é. k.“-t. A posta, (amely különben egyedül hasznosítja ezt a ferde szokást) napokon át reggeltől estig névjegyborítékokat, illetve 2 filléres bélyegeket bélyegez le. A vasút kocsiszámra hordja a vizitkártyákat és nagyobb városok postahivatalai már csak halomba öntik az újévi gratulációkat. Onnét fogyasztják lassankint levélhordóink, mint a Meseország lakói a cukrozott kásahegyet. A «B. u. é. k.» keserves szokásán, féktelen tobzódásán egyszerre nem lehet segíteni, csak apránkint. Minden ember csak kivételesen küldjön újévi gratulációt. Még helyesebb lenne azonban, ha senki nem kezdené, hanem csak a viszonzásra vállalkoznék, egyszóval nem támadna, csak védekezésre szorítkoznék. így azután majd csak vége lenne a «B. u. ó. k.»-nak, mely annyi embert bosszant, s annyi embernek okoz főfájást, vagy legalább kellemetlenséget. 1911. — Az év története. — Egy porszem készül leperdülni az idő végtelenségét mérő homokórán. Ott lebeg már a múlt és jövő határválasztó mesgyéjén; és ha leesik: csak egy porszemmel lesz kevesebb — Mii ? — szóltam és kibocsátottam karjaimból. Elfogott a gőg és a félelem. Ha ez a nő vétett volna a szent tisztaság ellen. Ha nem várt volna meg engem! Kemény hangon szóltam: — Mit cselekedett, maga boldogtalan ? — Semmit. Ott nálunk van egy gyáros; idős, már harminc esztendős, az folyton kínoz. Egyszer majd maga leszámol vele. Ugy-e, megteszi ? — Meg, de miért ? — Ez a gyáros adta a pénzt.. — Melyik pénzt? — Szállni nem szállhattam föl ide magához, akárhogy szerettem volna. A vasutat fizetni kell. És a ruhákért is, — mert szép akartam lenni — ha feljövök magához. — E!adta magát, eladta magát! A leány lehajtott fővel igent intett. — Olyan nagyon vágytam maga után, hogy föláldozhassam magam magának. Hogy megválthassam magát más nőktől, a rosszaktól, az erősektől, a sokaktól! — Eladta magár, eladta magát! . . . — Értsen meg! — mondá a leány, okosan, csendesen — Magáért történt. Azt hittem, meg tudom állani és nem mondom el. • Azt a férfit
