Eger - hetente kétszer, 1911
1911-12-27 / 103-104. szám
2 EGER (103—104. sz.'í 1911. december 30. B: Ha már ilyen nekikeseredett vádolója vagy az újságomnak, mondd, mit ajánlasz helyette? A: Evvel, nem tagadom, kissé zavarba ejtesz, mert sajnos, az az újság virágzik manapság, amely az emberek rossz tulajdonságait dédelgeti. Olyan bolond világot élünk, hogy csak az tetszik, ami egész, fél, vagy legalább negyed-bolond. A tisztességes ujságiró- irányzat nem kelt magához méltó érdeklődést, amiért azután szegényes is marad. Tolluseprüvel meg hiába tisztogatjuk Augias istállóját. De úgy-e, te is többre tartod azt a szegény embert, aki koldus volta mellett elszántan küzd ugyanazokért a nemes eszményekért, amelyekért, hiszem, te magad is küzdesz, — mint a megrongyollódott becsületű gazdagot, aki egészen más elvekért harcol, ha ugyan másért is harcol, mint a saját úri kényelméért. B: Igazad van. A jó ügyet a maga szegénységében is többre kell tartanunk a kétes, vagy biztosan rossz ügynél, bármiként páváskodik is az. A jobb irányzat efféle fogyatékosságát még szívesen meg is bocsátanám Hanem, hogy nem igen tud érdekes, fürge, fordulatos, szellemes lenni, mindez jelentékeny hátráltatója a sikeresebb térhódításnak. A: Ebben egyezik a véleményünk. Ám egyrészt ezt is anyagi okokkal magyarázom, másrészt a józanabb világnézetnek meglehetősen általános, túlságosan komoly, szinte komorságra hajló, lényeghez semmikép nem tartozó külső jellegével. Magát a kereszténységet is sokan fogják fel úgy, mintha az csupa áhítatos templomi csendből, imádságból, orgonabugásból, böjtből, sanyarú vezeklésből állana; holott az éppen úgy mozgalmas, élelmes, az Istennel való lelki békesség vidám derűjében átélt napsugaras élet is. Nem örökké kotur- nusban járó, felhúzott szemöldökű élet- felfogás ám annak a Krisztusnak igaz követése, ki jártában-keltében magához édesgette a bohókás gyermekeket. A minden komoly embernél helyesebben komoly Istenember vidám kedvteléssel elfoglalkozott velők. Téved azért, aki állandó novemberi szürkeségnek véli a kereszténység szellemi irányzatát; Isten mosolygó napsugara az, mely buzakalászt is érlel, pipacsot, búzavirágot is pompáztat és a fürgén szálló pacsirtát vidám trillázásra deríti... B: Látom, belemelegedtél. Elmond- tad, mi az orvoslandó baj. De hol az orvos, hol az orvosok, akik ebből a bajból sikeresen gyógyítani tudnak? A: Annyit tudok, hogy kiknek kellene ilyen csodadoktoroknak lenniök. Tréfába burkolom a válaszomat. — A tudós egyetemi orvostanár elmagyarázza valamely betegség tüneteit, gyógyításmódját, aztán megkérdezi hallgatóinak egyikét, hogy mit tenne mindenekelőtt, ha avval a betegséggel állana szemben ? — Mindenek előtt. . . elküldenék a tanár úrért, — volt a felelet. Ezért én is mindenek előtt a szerkesztő úrra, általában a szerkesztő urakra appellálok. Minden valamire való lap, — az is, ahol ezeket irtuk, — komolyan igyekszik azon, hogy a jó ügyért folytatott harcba ne rozsdás muskétával menjen, hanem a legújabb idők modern géppuskáival. így érdemel minél több fegyverbarátot. Kriaton Endre. küzd ? Szóval: milyen a szellemi irányzata. Némely lapok, — kivált amelyeket utcaszerte árulnak, — Kenedi Géza szerint, „ha egy tenyérnyi pocsolyát meglátnak, legott kitör belőlök az „ apostoli“ lelkesedés. Es odahívják a tömeget, hogy segítsen nekik benne turkálni.“ — Felelj őszintén: meg vagy elégedve ennek a zsebedből kikandikáló lapnak a szellemi irányzatával? B: Isten ments! Az istentelenséget, meg a pletykát élőszóban is, nyomtatásban is gyűlölöm, utálom. A: Szép. De furcsa gyűlölet és utálat az, mely mégis mindennap arra késztet, hogy az ország pletykáját magadba szídd, meg hogy ezt az erkölcsi mocsarat végig gázold. B: Jó, de az énrajtam nem változtat. A: Nem változtat? Nem emlékszel volt professzorunknak, Maczki bácsinak, kitűnő mondására? „Ha jó füttyös kanárit verebek közé teszünk, bizony nem ezek tanulnak meg szépen fütyülni, hanem a kanári felejti el az éneket és — csiripelni fog.“ Bocsáss meg az őszinte szóért, de úgy van, hogy te, akit erkölcsi értékelés szerint dallamos énekű kanárinak ismertem, utóbbi időben mintha csiripelni kezdenél... B: Na, hát tudod, az irodalmat nem is lehet békókba verni. Hadd legyen az merész röptű, szabad. Eszméi pedig hadd terjedjenek. A: Osztozom a nézetedben, egészen addig, amíg Sipuluszként a poloskának joga lesz ahhoz, hogy az állatvédő egyesületre appelláljon. Vagy különben a kolera fékezetlen terjedését sem szabad óvóintézkedésekkel akadályozni. Az éhes szarvasmarhával szemben a káposztáskert kerítése is jogtalan, ósdi copf. 7. A kevélység. (Neveket nem említek. Minek ? A mesém szereplői még élnek, és ... és ... annyira általános a mese „magja“ a modern közéletben, hogy a nevek igazán mellékesek.) — Jaj, de édes, jaj de szép ez anyakék; és milyen jól illik a toalettedhez! .. . — Igazán ? Köszönöm, hogy ez már neked is föltűnt I . . . — Oh, a többit is észrevettük. Igazán mesés a te ízlésed. Valósággal hódítasz! . . . — Ugy-e? És a papa még is azt mondja, hogy az asszonyoknak nem az ékszer, hanem az erény a legszebb ékessége! . . . — Ejh, drágám, bocsáss meg, de a te papád egyszerű iparos és feledi... — Hogy én már úri asszony vagyok. Ugy-e, édesem? Én azonban nem feledem ám, hogy neki háza, szőleje, tőkepénze és virágzó üzlete van! ... (Ez a párbeszéd tíz évvel ezelőtt, egy egri zsuron történt. Ma az „egyszerű iparos“ apának semmije sincs a két kezén kívül; az ékszereire kevély asszonyka pedig fehérneműt hímez valahol a vidéken, mert a férjének csekély keresete nem elég a család szükségleteire.) 2. A fösvénység. Ez is egri történet. Vagyonos, de nagyon fösvény ember volt az öreg Mihály bácsi. A beteges leánya tartotta, aki mosással kereste a kenyerét. A szegény leány már a végét járta és a könyörületes szivü szomszédok, akik szánalomból hében-hóban egy kis táplálékot vittek a keresetképtelen betegnek, nem egyszer rászóltak az öregre: — Miért nem főzet egy kis meleg ételt a szegény betegnek; no, meg magának is ? — Nem azért gyűjtöttem egész életemben, hogy vénségemre elpusztuljak, — volt rá a felelet. ... A beteg leány meghalt, anélkül, hogy az édes apja csak egy fillérrel is enyhített volna a nyomorúságán. Hanem az öregnek a vagyonán sem volt áldás. Elúszott az a beteg segíiése nélkül is. Elvitte az — Éliássy-bank. 3. A bujaság. Ez az apróság Bródy Sándor írásai közül való. Jónevű földink ezt irta föléje: „A szent tisztaság“, és azt fejtegeti benne, hogy: „teljesen hófehér csak az marad közöttünk, aki — meg nem született.“ Bizonyítja is, amit állít, a saját életéből vett — epizódokkal. . . . Tíz éves voltam — írja — és fölfedeztem az első leányt. Egerben laktunk akkor. Apám az egri érsek zsidaja volt. Egyszer leküldték a kertbe; de nem a nyitott nagy Érsekkertbe, hanem a zártba, ahol ananász nő, sőt füge is. Mindjárt a bejáratnál, egy törpe gyümölcsfa alatt ült egy leány és olvasott: — Mit keresel itt, te fiú? Ide nem szabad bejönni! — mondá és fölvetette rám szemeit (Ez az a Szem, amiről beszélnek a felnőttek! — gondoltam mint a villám.) — Engem ide leküldték játszani! — Ki a te apád. Ur? — Az nem. Izraelita, de gazdag. — Az más. Most én kérdeztem, — fűzi tovább visszaemlékezését Bródy. — Ki a te apád ? — A főkertész 1 — mondá a leány, majd a törpe fáról leszakított egy aranyalmát és felém nyujtá: — Egyél. Eddegéltünb, beszélgettünk.
