Eger - hetente kétszer, 1911
1911-01-07 / 2. szám
2 EGER. (2. sz.) 1911. január 7. védelme és örve alatt történik, minden hűségnek, becsületnek, tisztességnek, magának a társadalom életszervezetének lerontása. Ott pedig, ahol az önös érdek mások jogának megsértésére és letiprására büntetlenül félsz ab adúl, a történelem tanúsága szerint a társadalom teljes felbomlása következik be. Botor képzelgéssel tulajdonítanak továbbá az államnak oly kor- látozhatlan önjogúságot, amely minden más jognak eredő forrása. Azt mondják, hogy mindaz, ami a helyes életrendre, az igazság érvényre jutására s az erkölcsi tökély elérésére vezet, önként ered az ember s az egész emberiség természetéből. Nincs is azért szükség sem természetes, sem természetöfölötti kinyilatkoztatásra, isteni törvényre, a törvénynek isteni szentesítésére. Mindez, mondják, úgy-ahogy megfelelő volt egykor a fejletlen, műveletlen népeknek, de ma már tagadhatlanúl idejét múlta. Az idők követelménye szerintök s mintegy végzetszerű szükség, hogy az emberiségnek önmagához méltó elő- haladásával a hit az észnek, a dogmák a tudománynak, az egyház törvényei és intézményei a polgári törvényeknek és intézményeknek adjanak helyet. . . . Azért az emberi ész haladása, a tudományok, a politikai intézmények mai fejlettsége, új dogmát, uj vallást ős különösen uj erkölcstant követel, mely kizárólag saját, vagyis emberi elveken ala- pűljon, önerejéből éljen és hasson, s azért egyszerű, igaz, egységes, megfogyatkozhatlan és örök legyen, mint maga a természet. Innen aztán uj erkölcsszabály, uj igazság, uj politika, uj nemzetközi jog, a társadalom s az egész világ uj rendje áll elő, melynél mi sem lehet üdvösebb, mi sem kívánatosabb ; mert ez úton a valahára felszabadult, öntudatra ébredt s maga urává lett emberiség az őt megillető és természetének megfelelő tökély felé méltó önérzettel haladhat s azt kielégülten el is érheti. Ezeket a tanokat hirdetik nyil- tan, e tanok hangzanak, sokak tapsaitól kisérve, a politikai szószékekről, — vajha ne a tanszékekről is! — merész irányzatú népies könyvekben, folyóiratokban s főleg a napilapokban; ezekre oktatják a tanuló ifjúságot ős a néptömegeket, mint igazi és gyakorlati tudományra, mely a tiszta emberinek valódi kinyomata. .. . Innét a kommunizmus, a nemzetközi radikális szocializmus, a nihilizmus, e barbár szók, a társadalom e sötét szörnyei, ős már- már sírásói. A fenyegető veszélyekkel szemben a közrend és béke visszaállítása-, ős megszilárdítására mily eszközei vannak az államnak ? A társadalom biztonságát az állam a törvények tekintélyében s a haderőben keresi; a társadalmi rend megzavarásával szembeállítja a büntetés szigorát s a fegyverek hatalmát .. . A törvény tekintélye csak akkor hatályos, ha az embereket az Űr félelme hatja át. Akik tehát a forrongó nőpszenvedélyek folyton magasabbra csapó lángját a törvények ellenök szegezésővel akarják kioltani, jó ügyben buzgólkodnak ugyan, de tudják meg, hogy munkájuk meddő, sikerük legalább is kétséges lesz. ... Ellenséges gyanú tartja kölcsönösen fogva, s hadi készültségük versenyező fokozására sürgeti a nemzeteket. És vájjon e nagy arányú hadi készülődés valódi kezességet nyujt-e a biztos és tartós nyugalomra? Épen ez örökös fegyverkezés, fegyveres szembenállás, nem hogy eloszlatná, sőt inkább szítja a bizalmatlanság ős féltékenykedő gyanú viszályait és a jövendő esélyeinek borzalmával riasztja a lelkeket. S ami a legaggasztóbb, ami végzetesen fenyegető baj: roskadoznak már a népek a rájuk rótt terhek alatt, melyeknél a háború csapásai is alig lehetnek súlyosabbak. Mindhiába, a társadalom nyugalmát, az államélet békés rendjét egymagában a fegyveres erő nem biztosíthat a. Egyáltalán nem volna hát semmi mentő eszköze a társadalom üdvének? Sőt igen. Ha a tömeg a féktelen szabadság utáni epekedés lázától ég, ha mind harsányabb a proletárok fenyegető panaszkiáltása, ha a jobbmódúak kapzsisága soha sem elégül ki, az emberi nemnek e bajaira s veszedelmeire sincs hathatósabb orvosszer, mint a keresztény hit gyógyító ereje. Jelen és jövendő bajaink elhárítására legbiztosabb mód a társadalmat Krisztus tanainak oltalma alá helyezni, melyek a nemzeteknek szilárdabb védőbástyái, mint bármennyi törvény ős fegyver. A bajok orvoslásának főfeltétele, hogy, a felfogások, érzületek üdvös megváltoztatásával, a köz- és magánéletben visszatérjenek a keresztény őletelvek. Át kell alakúlniok a szíveknek s új irányt követniük, új tartalommal megtelniük. Midőn a téves tanok újabb és újabb vészes eszméi mindinkább megmételyezik a szellemeket ős erkölcsöket ; hangzatos hazug szólamokkal ámítják a népet; az igazságnak, jognak, »becsületnek fogalmát elhomályosítják; ős elkeseredett küzdelembe hajtják azokat is egymás ellen, kiknek pedig a közjóra „műkedvelő“ Szigligeti „Szökött katonaijában, melyet jutalomjátékául választott Egressy Gábor. A Nemzeti Színház tulajdonában ma is megvan az egykorú szinlap. A jutalomjátszó Egressy Gábor Korpádi Lajost, a szabólegény hálás szerepét választotta; Lendvay Márton Korpádi Gergelyt, a kovácslegényt alakította; Petőfinek a Gémesi nótárius közepes nehéz szerepe jutott. . . Az első és a második felvonás elment valahogy, noha a műkedvelő Petőfi szörnyű zavarban volt. Hanem a harmadik felvonás, abban is a hetedik jelenet... örökre becsukta az „elzárt mennyország“ kapuját... Midőn Gergely, (Lendvay) Olaszországból hazajő s Gémesi nótárius által véletlenül megtalálja Juliskáját, anyja, fivére, sőt kedvese is hidegen fogadja. Gergely ekkor nagy meglepődéssel kérdi: — Miért ez idegenség ? Rokonimnál va- gyok-e ? Ki mondja meg ? A Gémesi nótáriust alakító Petőfi, nagy zavarában, a világért se tudta megérteni a súgó jóakaratu segítségét, olyannyira, hogy ehelyett: .. . Nézz ide, Julcsa kisasszony a menyasz- szony s ez itt (Lajosra mutatva) szeretett vőlegénye. . . halkan, szinte motyogva így felelt; *— Hát Gergely úrfi a menyasszony ? . . . s amint kimondta, észrevette botlását. Azonnal javítani akarta, de még nagyobb baklövést követett el, mert így korrigálta: . . . akarom mondani, Julcsa kisasszony a vőlegénye? . . . A jelenlevő egyetemi ifjak természetesen észrevették az alapos nyelvbotlást. Egyrésze a nagy jóakarat jeléül, mint a színpadi siker előidézésére szánt rögtönzésnek, csöndesen nevetett, másrésze pedig, hogy e látszatot megerősítse, hatalmasan tapsolt. Az ifjak jóakaratu törekvését nem kell csodálnunk. Petőfinek, a „kedves poétá“-nak ugyanis, midőn e baklövést elkövette, már országos hírneve volt. A lapokban megjelent, majd a Nemzeti Kör által kiadott költeményei, melyek még a szigorú, de igazságos irodalmi areopágot, tudnillik az Athenaeum szerkesztőit, Vörösmartyt, Bajzát és Toldit is elismerésre késztették: nagy hírnevet adtak költőnknek. S habár szerelmi költeményei és bordalai máris nevessé tették a könnyen lelkesülő egyetemi polgárok előtt: kétszeresen emelkedik tekintélye, midőn verseiben a szabadság eszméjéről is mind tüzesebben énekel. Bármily szembetűnő volt is az egyetemi ifjak jóakarata, Petőfi mégse léphetett az „elzárt mennyországába. Az utolsó sikertelen szereplés örökre bezárta előtte az éden kapuját. Bezárta, hogy egy más világot, egy szebb világot nyisson számára, a költészet világát. Petőfi lemondott a színpadról. A sziuészélet, a színpadon ért sok-sok csalódás, a szenvedések árja, mint a sugárkéve derűs nyári égen a napot: továbbra is kisérték őt. Mindammellett mint Magyarország legnagyobb lírikus költője, mindvégig megtartotta a színpad iránt érzett végtelen ragaszkodását. Továbbra is lelkesedett a színpadért, de többé nem kívánkozott reá. . . Az utolsó „műkedvelő“ szereplésből levonta a levonhatót és mint Várady Antal írja: „ . . . örök búcsút mondott — most már örökre — az elzárt mennyországnak!“ A színészettől búcsúzva, meghatóan festi jövőjét: .. . Mórt nem lesz már nekem kalandom; Pedig e nélkül a világ Előttem untató, kietlen, Egyalakú nagy pusztaság. Ki egy országon átfuték, most Egy kis szobában ülhetek — Isten veled, regényes élet! Kalandok, Isten veletek! Tévedett, hiszen a fehéregyházi gyásznapig sok-sok kalandja volt még s a hír, a dicsőség és az ünnepeltetés szárnyain átfutva a hon téréit, sokszor látta derűsnek a világot. .. S. I.
