Eger - hetente kétszer, 1911
1911-12-02 / 96. szám
2 EGER. (96. az.) 1911. december 2. A szegény-ügy. Van-e közérdek, melynek javáért elnémul minden politikai és társadalmi antagonizing, s melynek lelkes, apostoli buzgó- ságu istápolására összefog gazdag és szegény, ifjú és agg? . . . Egy publicistánk fejtegette ezt a kérdést nemrégiben, és ő arra az eredményre jutott, hogy: nincs. • Mi is aláírjuk ezt a véleményét. Csakhogy nem abban az értelemben, hogy közérdek nincs, hanem: hogy a mai társadalom nem tart felszínen semmi olyau nemesebb célt, amelyért háttérbe szorítaná a kiizködő embereknek magánbajait, kényelmét, előnyeit és gondjait. Mert közérdek híjában nem szűkölködünk. Volna bizony nem egy olyan közállapotokat- javító intézmény, amelynek megvalósítását — szólás-mondás — minden poklokon keresztül diadalra kellene segíteni. Ilyen például a szegényügy megoldása. Nem is mondunk többet. Ennek az egynek szerencsés elintézése magában véve is olyan súlyos közérdek, hogy az emberiség törekvéseit összegező társadalomtudományban külön fejezetet szentelne neki az — utókor. És hol van az megírva, hogy a most élő társadalomnak okvetetlenül nyom nélkül kell eltűnnie az idők végtelenében ? Miért ne alkothatnánk mi is nagyot, marandó becsűt és üdvösét, ami elsősorban önmagunkra nézve lenne jótétemény, utódainkra nézve pedig valóságos megváltás? . . . Mert a szegény-ügy a mai állapotában valósággal lehetetlen helyzetet teremtett. Nem azért, mert állandóan a köz- és magánjótékonyságra apellál, (ezt a fenségesen szép emberi erényt sem most, sem a jövőben nem nélkülözheti a valóban reászoruló szegénység!) — hanem azért, mert a köz- és magánjótékonyságot — különösen ez utóbbit, — kezdi kizsákmányolni az élelmesség, az üzérkedés és az álhumanitás, amely elfátyolozza magát, hogy jótékonyságnak lássék és — lelopdossa az áldozat oltáráról az irgalom adományai!. Avagy az a sok gyűjtés, sorsjáték, tombola, felülfizetéses mulatság, műkedvelői előadás, amellyel a nyomort akarjuk eltörölni a föld színéről, előbbre vitte-e a szegény-ügyet csak egy lépéssel is a megoldás felé? A jótékonyságot, — melynek könyörülete csak hadd hulljon bőségesen, mint a termékenyítő harmat, — erény voltából lassan-las- san kivetközteti a kor szelleme és divattá teszi, amely nem kér többé, hanem követel, zaklat, sőt nem rikán — zsarol. Ennek az áramlatnak útját kell vágni, és pedig minél előbb, mert már-már odajutunk, hogy az adakozás, gyűjtés nem áldásos áztatóeső a köztudatban, hanem ártalmas zápor, jégverés, vagy felhőszakadás, amely elől tető alá menekül, aki csak teheti. A szegény-ügy rendezése teljesen megérett szociális kérdés. A megoldása nem könnyű dolog. De ebben a tekintetben annyi a leszögezett tapasztalatunk, hogy szinte azt mondhatnánk : amit eddig tettünk a szegény-ügy érdekében, azt ne tegyük ezután és meg lesz oldva a szegény-kérdés. Első és legfontosabb tenni való az, hogy a jótékonyság eddigi rendszertelenségét szüntessük meg. A második dolog, hogy az egész vonaton ellenőrizzük a jótékonyságot. Nézzünk már egyszer szembe ezzel a — elismerjük mi is — „kényes kérdésesei, amely- lyel eddig sem az állam, sem a társadalom nem mert szembenézni. Hogy miért „nem mert?“ ezt is megmondjuk. Az állam, az ő hatóságaival azért nem, mert erre nincsen törvénye; a társadalom pedig azért, mert — ugyan ki merné béklyóba verni a jótékony szivek szabad rendelkezési jogát, és mert (és ez a fontosabb!), ki merné rideg ellenőrzéssel „elkedvetleníteni1' azt az angyali lelket, aki a jótékonyság jegyében alázza meg magát a szegényekért? Persze az angyali lelket nem kedvetlenitjük el, hanem azt megtesszük, hogy szívünkből száműzzük a könyörűletet, amikor rájövünk, hogy az igazi angyalokon kívül álnemtők is bekopogtatnak hozzánk és hódító mosollyal, de hamis igazolvánnyal csalják ki filléreinket a szegények nevében a — maguk céljaira. A jótékonyság rendszertelenségének megszüntetésével, megszűnnék az a visszás állapot is, hogy egyik-másik koldus (a kiváltságai, szimpatikus modora, esetleg testihibája, vagy arcátlansága révén) vagyont gyűjt magának, a többi pedig éhezik és nyomorog. Mert azokon a filléreken, amiket a jótékony szivek naponkint a szegények fölsegítésére szánnak és fordítanak, arányosan elosztva, a társadalom összes közsegélyre-szoruló szegényeit eltarthatnánk. Egy cikk keretébe nem lehet beléillesz- teni a szegényüggyel összefüggő összes szépséghibákat. De a komoly visszaélések lajstromát sem. Kötetekre terjedő tanulmányok kerekednének belőlük és fölöslegesen untatnák az olvasót. Hogy a közjótékonyság igy, ahogy most van, nem szolgálja a kitűzött célt, és kár a reáfordított fillérekért, azt mindenki tudja, látja, érezi közvetetlen tapasztalatból. Ámde miként szervezzük és szabályozzuk hát a mai rendszertelen jótékonyságot ? Törvényhozásilag, országosan és községen- kint. Az állam felügyelete alatt a közhatóságok, a községek vezetői, vagy egyes emberbarátok egyesületekbe szervezzék a magánjótékonyságot és a legminimálisabb tagdíjakkal (amelyeken fölül is adakozhatnának azok, akik többel akarnának hozzájárulni a szegények gyámolításhoz) életrevaló, erős községi jótékony-egyesületeket alakítsanak. Ezek a jótékony-egyesületek azután a szükséghez képest, szegényház, menhely, dologház, népkonyha fölállításáról; ruha-, fütőszer- és pénzsegély kiosztásáról ; beteg-gyámolító, továbbá anya- és gyermekvédelmi szakosztály szervezéséről gon- noskodnának. A közsegélyre szoruló szegényeknek, helyzetükhöz mért segélyezése szempontjából, a községek kerületekre és a kerületek apróbb körzetekre lennének föloszthatok, melyek élére úgynevezett szegényatyákat választhatnának, akik a körzetükben lakó szegények viszonyairól teljes tájékozást nyújtanának az egyesület vezetőségének. A jótékony egyesületek kezelésébe lehetne áradni a már meglévő szegény-alapokat is, amelyek itt-ott, egyes községekben tekintélyes összegre rúgnak, és amelyeknek most, — törvényes intézkedés hiányában — külön meghatározott rendeltetése alig van. A kihágási bírságpénzeket is a szegények javára fordíthatnák. Hevesvármegye területén, a Kovács Jáaos- féle egri alapítványi meuedékházon kívül más intézmény alig van a szegények gyámolitására. Pedig- a községek szegényalapjai — az alispán jelentése szerint — végösszegükben elérték a 158,803 kor. 80 fillért az 1910-dik évben és amely alapok átlagos gyarapodása évenkint 11,000 koronára tehető. Ez szép pénz, és ha az alispán szerint kevés is arra, hogy a vármegyében központi szegényházat létesítsen belőle, a községenkint szervezendő jótékony- egyesületek kezében ez a pénz jelentékeny segítőforrása lehetne a szegényeknek. A közigazgatási hatóságok kihágásokért a múlt évben összesen 99,955 kor. 81 fillér pénzbüntetést róttak ki a vármegye területén, józan ész keretét“, — amint az óvatos klauzula megjegyezte. Duilius, akit ez a nagylelkűség meghökkentett, természetesen képtelen volt arra, hogy a kinálkozó alkalmat kiaknázza. Zavarában először semmi sem jutott eszébe, amit kívánhatott volna. Pénzt kérni tapintatlan és alacsony dolognak tartotta. Végre újra feltámadt benne a vágy az örökké tartó diadalmenet után, de gyávább volt, hogysem többet mert volna követelni az öt most körülvevő pompa egy csekély részénél. Ilykép tehát forró hálálkodás közben azt válaszolta az edilisznek, hogy szeretne egy flótást, akinek az lenne a feladata, hogy őt mindig kisérje. A szenátus, melyet ez a szerény óhaj a legkellemesebben érintett, áradozó szívességgel teljesítette ezt. Duiliust felszólították, hogy maga válassza ki az óhajtott zenészt. Kívá- lasztá tehát a legtermetesebbet; mire a menet tovább haladt a diadalív alól a Capitolium dombjain. II. Este bankett volt Duilius tiszteletére. Noha a régi rómaiak, amint ismeretes, lakomáik alkalmával csak vizes bort ittak, Duilius akkor este mégis csak bajjal jutott haza. Az új flótás segítette az ágyba s az akkori idők legdivatosabb, legkedveltebb melódiáival ringatta álomba. Mivel hősünk történetét azzal a tárgyias- sággal akarjuk elbeszélni, mely legszebb erénye a történetírónak, sajnos, nem hallgathatjuk el azt az elszomorító tényt, hogy Duilius az első napokban visszaélt kiváltságos helyzetével és túlzott mértékben követelte flótásának szolgálatát. Ha például látogatóba ment, az előszobában hagyta a magával hozott zenészt, aki ott torkaszakadtából fújta hangszerét úgy, hogy végre is mindenki eltagadtatta magát a konzul előtt. A flótást különben magával vitte a templomba és a színkörbe is. Ha pedig büszkén sétált fel- és alá a Fórumon, a flótás-indulókat fújt mögötte, ami kacagásra késztette a rómaiakat, akik pedig a humor iránt kevéssé voltak fogékonyak. Legjobban bosszankodott a dolog miatt a konzul atyja, az idősebb Duilius, mert mint valódi régi római, mélységesen megvetette a pompát, hiúságot, a zenét és a szépművészeteket általában. Fiának flótása, aki naponkint gyakorolgatta magát az udvarban, csaknem megőrjítette az öreg urat úgy, hogy dühösen rohant az ablakhoz és a zenész fejéhez vagdosott mindenféle ingó bútordarabot, ami csak kezeügyébe került. Ez azonban bámulatos ügyességgel kerülte ki a repülő bútordarabokat. ügy tett, mintha azokat művészete jutalmának tekintené és vígan vitte az ószereshez. Az idősebb Duilius szívesen darabokra törte volna a hangszert, de a művész azt soha egy percre sem tette le a kezéből. Azután ivásra akarta csábítani a flótást; ám ez a kísérlet sem sikerült, mert kisült, hogy a művész tagja a Mértékletességi Egyesületnek. Az öreg tehát — mit tehetett mást ? — veszekedett és időről-időre jól elverte fiát, megfenyegetvén őt azzal is, hogy eladja potom áron. A különös római jogszokások szerint ugyanis az apának még akkor megvolt ez a joga abban az esetben is, ha a fiú elévülhetetlen szolgálatokat tett az államnak.
