Eger - hetente kétszer, 1911
1911-11-25 / 94. szám
1911. november 25. EGER. (94. sz.) 3. a P. H. írja. Állandóan, éjjel-nappal örködnek az ápolók. „Ez az ápolószemélyzet teljesen megbízhatatlan — írja a P. H. — miután az ápolók az ápolást, csekély fizetésükre tekintettel, igeiglenes foglalkozásnak tekintik“. Ez egyáltalán nem igaz s erről a vizsgálati jegyzőkönyv se szól. Igaz, hogy tanfolyamot végzett ápolók nincsenek. De másutt sincsenek abból az egyszerű okból, hogy igen kevesen vannak és azok is szanatóriumba mennek inkább. Az állami elmegyógyintézetek is csak elvétve kapnak vizsgázott ápolókat. Hogy pedig Egerben ez a foglalkozás nem „menedékhelye a megbízhatatlan egyéneknek“, abból látszik, hogy egy- nek-egynek a teljes ellátáson kívül 28—30 korona a havi fizetése. Az ápolók és a betegek fölött is a rendtagok gyakorolják a közvetetlen felügyeletet, kik sorosak és fölváltva, éjjel-nappal szolgálatban vannak. Lesjobban felpanaszolt része a sokszor említett cikknek, hogy az elmegyógyintézetben nincs orvos. Hát pedig van; és volt akkor is, amikor a közigazg. bizottság legutóbb ülésezett. Pedig az egri kórháznak joga lett volna — belügyminiszteri engedély alapján — egy félévig bejáró orvossal kezeltetni az elmebetegeket. Mikor ugyanis Látrányi Sándor dr. szeptemberben eltávozott Egerből, erre engedélyt nyert a kórház igazgatósága, mert nem kapott rögtön megfelelő orvost. November elején azonban már volt bennlakó orvosa Kalapos József dr. speciálista személyében, aki Lipótmezőről jött ide, hol másodorvos volt. A közigazg. bizottság tehát a belügyminiszter intézkedését kifogásolta, a Pesti 'Hírlap cikke nem födte a valóságot. Az Irgalmasrend pedig előbb teljesítette ebbeli kötelességét, mint a belügyminiszteri engedély szerint kellett volna s előbb, mint arra a közigazg. bizottság kötelezte. A megszökött elmebeteg vallomása ellenében („ .. az egri kórházban az ételek romlottak, az elmebetegek ruházata, ágya tisztátalan“ — mint a P. H. írja) álljon itt az okt. 8-án megejtett váratlan vizsgálat jegyzőkönyvéből pár sor: „ .. A konyha kifogástalan tiszta; az edények tiszták s belülről kellőképen cinezettek. A leves, a főzelék és kenyér jó minőségű; a hús friss volt, de nem első, hanem harmad- osztályú s állítólag 14 dgr. húst kapnak az elmebetegek". Majd tovább: „ .. az elmegyógyintézetben a kórtermek, fürdőszobák, klozetteb tiszták; a betegek felső és alsó ruházata tiszta, fejük kellőleg gondozott. Több betegnek lábbelije fogyatékos. — Az ápolók gondozatlan hajzatuk és ruházatuk által voltak megkülönböztethetők az elmebetegektől. . “ íme, idezsugorodnak a P. H. súlyos vádjai! Minden tiszta volt, az ételek is jók voltak. Még a leves is „jó minőségű“ volt, pedig a jegyzőkönyv szerint harmad-osztályú húsból főzték. Vájjon hogyan lehet „jó minőségű“ levest főzni a P. H.-ban említett „alsó végtagok alig használható inas, faggyus, csontos részeiből“? — Ami pedig a sokszor említett lapban legjobban kifogásolt 14 deka húst illeti, arra nézve utalunk az „Állami elmegyógyintézetek“ részére kiadott belügyminiszteri szabályzat étrendjére (125,500/902. Bm. sz.) mely határozottan megszabja a 14 dgr. húst és többet nem kíván. Mellőzve itt ez étrend tételeit, csak azt állapítjuk meg, hogy Egerben többet kapnak az elmebetegek, mint amennyit a szabályzat megkíván. 40 gr. zsemlye helyett például reg- gelenkint 80 gr. zsemlyét kapnak; nyáron állandóan gyümölcsöt, ősszel szőlőt, vasárnapokon és ünnepeken sült tésztát, vagy sültet, esztendős ünnepeken pedig kalácsot, sonkát stb. is. Kifogásolta még a jegyzőkönyv azt is, hogy „az elmebetegeknek négy ápoló vágta föl a húst,“ pedig a fenti szabályrendelet világosan ezt mondja: „Azon osztályokon, ahol a betegek kést, villát nem kapnak, a húsfélék az ápoló- személyzet által falatokra aprítandók“. (77. §.) íme, igaza volt Turtsányi Gyula dr. nyilatkozatának, hogy lényegtelen és könnyen szanálható hibák voltak a kórházban és ime, nem volt igaza a Pesti Hírlapnak, mely valóságos zugkórháznak, bacillusfészeknek tüntette föl az Irgalmasrend egri mintaszerű kórházát. Az Irgalmasrend valóban nem ezt érdemelta azért, hogy idestova kétszáz esztendeje teljesíti csak Egerben is önként vállalt, emberbaráti kötelességeit. A hét. Cikra-virtus. Holmi etnográfusnak nem mindennapi látvány lenne, ha végignézne egy módosabb lakodalmasmenetet vig Eger utcáin. Elül a „blózer-banda,“ azután egy csomó gyermek, majd a vőlegénnyel legények, suhancok, a menyasszonnyal leányok, az utóbbiak szin- gazdag selyem ruhában. Azután az öregek ballagnak; vegyesen férfiak és nők. Eddig minden jó volna. A belvárosig a blőzer fújja tüdőszakadásig, a legénysereg meg a belváros utcáin is torkaszakadtából ordít, sőt duhajkodik. Ennek bizony már az etnográfus se örülne; kivált ha a menetet olyan lakásból nézné, amelynek ablakait beverik a jókedvű násznép soraiban duhajkodó „ifjú földműves polgártársak.“ És ez is megtörténik; meg is történt a múlt szombaton. Még jó, hogy jön az advent és egyelőre szünetelnek majd a lagzik. * Lap-kolportázs. Ha már az utcai ordításról van szó, megemlítjük az újságárus gyermekeket is, akik (valami felsőbb szelíd nyomásra) egy kissé kevesebbet ordítanak, de — nem csappanó hangon. Érdekesebb azonban ennél az unalmas és bosszantó tárgynál az, hogy mit ordítanak a külváros utcáin. Egyik olvasónk hívta fel figyelmünket arra, hogy több gyermek igy árulja az újságot: Egri újság, Nap újság, Fidibusz. Ezt nem értjük. A toptól már — igen helyesen — megvonta az utcai elárusítás engedélyét az alispán; a Fidibusz pedig meg se kapta. Ajánljuk a dolgot rendőrségünk figyelmébe és ellenőrzésébe. * Ismét a szemét-mizéria. Igazán nem tehetünk róla, hogy mindig ezzel vagyunk megakadva. Vicc-nek jó, ha erről szól a nóta és nekünk kötelességünk ezt le is adni. Minden városi lakos kézhez vett a napokban egy parányi cédulát a „városi köztisztasági gazdászati hivataltól“ azzal az utasítással, hogy a szemétnek (néha napján való) kihordásáért járó díjat ezután minden hónapban személyesen kell a városházánál lefizetni! Erre a házias asszonyra különösen napjainkban van fölötte nagy szükség, mikor minden társadalmi jelenség arra mutat, hogy a magyar nemzet sorvasztó betegségben szenved. Gyönge, nincs akaratereje, nincs kitartása; tengődő életet él, mint a tenger árja által sodort hajó utasa, aki nem irányít, csak védekezik; védekezik pedig akként, hogy legszebb jogait adja fel, csak hogy életét megmentse, hasonlóan a hajóshoz, aki hajójából egymás után dobálja ki legdrágább portékáit. Nem hisz, nem remél, csak közömbösen várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. „Ahol pedig közömbösség der- meszti a lelkeket, — mondja egyik publicistánk, — ott elposványosodik a közélet, kipusz- túl a nemzeti érzés és felülkerekedik a durva, az önző érdekek harca, mely kiszorít mindent, de főképpen az erkölcsöt! Letarol mindent, ami szép, ami magasztos, ami nemes. Eldurvúl a lélek, a gondolat. Törvénye nincs, csak kicsinyszerű ösztöne. A pillanatból él, és színtelenné teszi az egész színes világot.“ Arra a kérdésre, hogy közéletünk betegségeinek mennyiben okai a mi asszonyaink, akiknek hivatásuk teréül a családi élet szűk körét jelöltük meg, a feleletünk igen rövid. Modern társadalmunk rákfenéje: a fényűzés; a fényűzésnek pedig a terjesztői mindig az asszonyok. Egy sajátságos női típus tartja ma megszállva a társadalmi élet tereit. Szereti a virágok kábító illatárját, a madárvilág fényes tollazatát, a selyemhernyó suhogó termelését. Minden törekvése az, hogy a férfiak tetszésének tárgya lehessen. Ezt ugyan könnyen elérheti, de nincs benne köszönet. A férfiú dicséri, magasztalja, szép frázisokkal meg is koronázza; ámde ebből a koronából hiányzik a legértékesebb kő: a férfi tisztelete, mert ezt egyedül és kizárólag a házias erényekben tündöklő asszonynak tartja fenn. Ha asszonyaink szivében és lelkében nem a „flanc“ tüze lobogna, mely égetve pusztít, hanem az a tűz, mely melegítve éltet, és melyet az erkölcstan háziasságnak nevez: társadalmi életünk képe egyszerre megváltoznék. Fényűzés mindig volt, van és lesz. Ez magában véve még nem baj. A fényűzés enyhítője annak a sötét árnyéknak, melyet a gazdasági javaknak egyenlőtlen megoszlása a nemzetéletre vet. Hiszen ha a gazdag ember igénye csak oly szűk körre szorítkoznék, mint a szegény emberé, akkor a gazdagság és szegénység mérhetetlen arányokat öltene; ámde az, hogy a gazdag ember oly dolgokat igényel, melyeket a szegény állít elő, de nélkülözhet: a szegénynek munkára és kenyérkeresetre ad alkalmat. Az az előkelő fény, mi nélkül a gazdag ember ellenni nem tud, finomítja az Ízlést, fejleszti az ipart és kereskedelmet és ezáltal sok szegény embernek nyújt módot a vagyonszerzésre. Amily mértékben fogy a gazdag vagyona, abban a mértékben gyarapodhatik a szegényé. És igy a fényűzés a helyes vagyon- megoszlásnak szükséges eszköze. De ez csak úgy igaz, ha a fényűzés arányban van az egyesek és nemzetek anyagi viszonyaival. Az a fényűzés, mely nem tart lépést a nemzeti vaeyon nagyságával, nem eredményez vagyonmegoszlást, hanem a tönk szélére viszi a szegénységet, mert a gazdag ember valahogyan csak elbírja a terhet, de a szegény eladósodik és az adósság terhe alatt leroskad. Áll ez a szegény nemzetekre is, melyek a fényűzésben a gazdag nemzetekkel akarnak versenyezni. Hiszen amely nemzet többet fogyaszt, mint amennyit termelni képes, más nemzetnek lesz adósává, és — minthogy tőkepénz nem áll rendelkezésére, — a tejjel-mézzel folyó Kánaán termő ereje sem teheti termelését eredményessé, mert learatja azt az idegen, aki a pénzt adja. És vájjon ki állíthatja, hogy nemzetünk a gazdag nemzetek közé tartozik? Hiszen állami és társadalmi életünk elmaradottságának főokáúl mindig és mindenütt a szegénységünket emlegetjük. Gyöngék vasyunk: mert nincs anyagi erőnk. Régi nagy úri családjaink eladósodtak. A nemzet életfájának egykori törzse, a dzsentri-osztály, elpusztult. Helyébe pedig nem lépett hozzá hasonló erejű középosztály. Az a középosztály, mely ma földbirtokából, hivatalából, iparából, kereskedésé-
