Eger - hetente kétszer, 1911
1911-11-25 / 94. szám
2 EGER. (94. sz.) 1911. november 25. Azután még egyet! Minél hosszabb •és szigorúbb a tél, annál nagyobb a nyomorúság. Nem csupán a földműves és napszámos ember érzi a tél mostohaságát; megsínyli azt még a jobbmódú iparos és kereskedő is. A drága fűtőanyag, a hasonlíthatatlanul nagyobb világító-szükséglet, a melegebb — tehát drágább — ruházkodás bizony takarékoskodásra szorítja a közönséget is, és sok olyasmit mellőz, amit nyáron inkább meg tud szerezni. A nép nyomorával tehát karöltve jár az iparos küzködése és a kereskedelem pangása is, mert valamennyiök érdeke egy tőből hajt és ezt a hajtást könyörtelenül elfagyasztja a tél hidege az ő szeszélyes jégvirágaival, hópihé- ivel és zuzmarás ékítményeivel. Azt mondják a társadalomtudomány szakértői, hogy a valódi városi élet, az igazi városi kultúra gyáraival, iparával és százféle kenyérkereseti módjával éppen télen ad legtöbb és legjobb foglalkozást a munka embereinek. Hát város vagyunk mi is, és mi mégsem tartunk ott, hogy a termő földdel versenyezni tudjunk a szegénység ellátásában. Nincsen gyárunk, nincsen gyári munkánk, nincsen téli foglalkoztató-telepünk, nincsen nagyban exportáló kereskedelmünk, ahol a ke- nyeret-kereső nép munkát kapna és így keresethez jutna. Nálunk a valódi városi élet, az igazi városi kultúra csak csirájában van meg. r Es ezért vagyunk szegények. Városfejlesztő politikánknak tehát — minél hamarabb — arra kell törekednie, hogy városi közéletünk meglevő képkeretébe a hiányzó képet is elkészítsük. Adja Isten, hogy ez a tél legyen nálunk a keresetképtelenség, a népnyomor utolsó tele! . .. Az Irgalmasrend egri kórháza. Hevesvármegye közigazgatási bizottságágának legutóbbi üléséről közölt tudósításunkban megemlékeztünk arról, hogy — egy elmebajos szökésével kapcsolatban — vizsgálatot rendelt el a belügyminiszter a magyarországi Irgalmasrend egri kórházában. E vizsgálatról fölvett jegyzőkönyv kapcsán több, csekély jelentőségű, dologra vonatkozóan adott utasítást kórházunknak a közig, bizottság, melyekről lapunk 92. számában mi is megemlékeztünk. Megjegyezzük, hogy a dolognak — ismervén az Irgalmasrend egri kórházának viszonyait és lelkiismeretes vezetését — nem tulajdonítottunk valami nagy fontosságot. Hiszen olyan nagy telepnél mint ez is, — hol majdnem négyszáz ember lakik és étkezik együtt s ezek között mintegy 250 ember elmeb ijos — szinte lehetetlen, hogy kisebb hibák elő ne forduljanak. De ezeket nem szabad nagyító üvegen nézni, vagy éppeu rosszakaratúnak minősíteni, mert evvel csak az embereket keseríti el a sajtó és az ügynek árt. Nem igy gondolkozott azonban a Pesti Hírlap, (amely mindig örömmel kap az alkalmon, ha katolikus intézményen lehet ütni egyet) és 272. számában „Egy kórház mizériái'1 címmel olyan leírást adott az Irgalmasrend egri kórházáról, hogy elképpedve olvasta minden ember, ki, csak egy kissé ismeri is ezt az emberbaráti intézményt. Ez az igazságtalan leírás, mely alkalmas arra, hogy az országot szinte félrevezesse, nyilatkozatra késztette Turtsányi Gyula dr. várm. t. főorvost, aki lapunk 93. számában erősen elitélte a cikket és ismételten kijelentette, hogy az egri kórházban „talált hiányok olyanok, hogy szanálásuk lehető rövid idő alatt megtörtént, ennélfogva lényegeseknek egyáltalán nem mondhatók" | A vármegyei főorvos ebben a kérdésben | legilletékesebb személy; nyilatkozata teljes hitelű, mert ő eszközölte a vizsgálatot is. Mindamellett szükségesnek tartjuk, hogy a Pesti Hírlapot részletesen felvilágosítsuk, alaposan tájékoztassuk e kérdésben. Nevezett lap tudósítása ugyanis csak annyi jót ismer el, hogy „a kórház különben teljesen modern, új épület, a hiba tehát egyedül a személyzetben s a lanyha ellenőrzésben keresendő“. Amit ezenkívül ír, az mind csak rossz, jóllehet az október 8-án, váratlanul foganatosított, hivatalos vizsgálat jegyzőkönyvében nagyon kevés a kifogás és az is — lényegtelen, hogy a várm. t. főorvos kifejezésével éljünk. Legelső dolog, amire kitérünk, a nevezett lapnak ez a megjegyzése: „ ... a kórház elmeosztályánál nemcsak a szökések gyakoriak, hanem több ízben öngyilkosság is történt“. Ami a szökéseket illeti, ezek Egerben nagyon is ritkák. Az idén ez az egyetlen eset volt. Az elmegyógyítás újabb elve pedig manap az, hogy minél nagyobb szabadságot adjanak a betegnek. Ez persze csak azoknál lehetséges, akik nem veszedelmes őrültek. Az ilyenek minden elmegyógyintézetben szabadon járnak-kelnek, sőt szabad elmenniök látogatóba, színházba stb. Ilyen volt az az elmebeteg is, aki innét megszökött. Lopással vádolva került a törvény elé s a törvényszéki orvosok véleménye alapján a tébolydába. Olyan elmebeteg, akit — ha Egerben szokásos lenne a családi elmebeteg-kezelés, — már régen kihelyeztek volna magánházhoz. Az ilyen beteg szökése (pláne ha mániája a szökés) egyáltalán nem ritka sehol az országban és Egerben sem gyakoribb, mint másütt. Éppen úgy nem gyakoribb, mint a szintén említett öngyilkosság, amely az egri kórházban az idén nem is volt. Megesik nagy ritkán itt is, másütt is; és megesik mindenkor, míg a legkisebb szabadságot élvezik az elmebajosok. Megesik a legnagyobb elővigyázat mellett is, mert pár perc elegendő arra, hogy az ilyen szerencsétlen véget vessen életének. Az egri kórházban se a szórványosan előforduló ön- gyilkosság, se általában a halálozási arányszám nem nagyobb, mint másütt. A felügyelet nem olyan roppant laza, mint Teremtve lett az asszony, hogy a férfi segítő-társa legyen! Segítő-társa az élet küzdelmeiben: munkájában és gondjaiban. Ha pedig a földi élet Viharaiban kedélye elborúlna, lelke durvulni indulna, az anyagiak utáni törekvés fertőjébe rohanna; ha feledné az Istent, és szeme elől tevésztené az eget: adjunk mellé egy égi angyalt, akinek „tisztább lelkülete az érdekek mocskától távolabb, meghallja az égi szót, mely szíverén keresztül költészetté és dallá szűrődik.“ Adjunk mellé segítőtársat, hogy legyen, aki a férfit nehéz munkájának végzésében támogassa; legyen, akinek körében nyugalmat és pihenést találjon, mitől újabb erős merítsen, ha a küzdelem súlya alatt már- már roskadozni kezdene; legyen, aki érzésvilágát megnemesítse, ha az fásulni indul; legyen, aki visszavarázsolja lelkének derűjét, ha a közélet viharaiban már-már elborulnál Ebben rejlik az igazi nőnek fönséges szerepe. Kapcsoljuk ki a nőt e nagy hivatásából: oda a varázsa, oda a hatása, oda a befolyása! És ezt igen jól tudják azok, akik a nőemancipációért küzdenek. Igaza van annak az Írónak, aki azt mondja, hogy a modern kor női emancipációjának hirdetői farkasok báránybőrben, akik az ördögi önérdeket szolgálják, és ennek az ördögi érdeknek szolgálatába hamis jelszavak alatt szeretnék látni az anyát is, hogy nagyobb lévén a munkaerő, nagyobb legyen a „rebach“ is. A nő a férfiúnak ne segítőtársa, de kenyér- kereső társa legyen, és ha kell, versenytársa: a családban második házi ur, a közéletben egyenjogú polgártárs, — hirdeti fennen a feminizmus, nem törődvén azzal, hogy a modern kor e durva kenyérharcában eldurvul a nő kedélyvilága is, és ezzel aztán odavész a családi élet, a családi életnek győző hatalma, mely a nemzetek és országok fenntartó erejének forrása. Vissza tehát, — vissza a családhoz! Minden szervezet apró sejtekből van összealkotva. Ekképen a társadalom szervezete is. Ennek az óriási szervezetnek sejtjei a családok. Ha a sejtek nem egészségesek, a társadalom élete sem lehet egészséges. Már pedig a családi életet egészségesen fenntartani: kiváltképpen a nő rendeltetése. A családi kör legyen gyúpontja, melegágya, fenntartója mindazoknak az erényeknek, melyeket oly any- nyira nélkülözünk a modern társadalmi életben. Vissza a családhoz, mert a nőnek igazi helye a családban van! Csak ott lehet ö hatalmas, mert a családi tűzhely mellékén tündökölnek leginkább erényei. Az ókori Archimedes azt mondá, hogy a földkerekségén kívül adjanak neki egy szilárd pontot, ahol ő megállhat és kiforgatja a világot sarkaiból. Ez a szilárd pont a nőre nézve a családi kör. Csak itt állhat meg ö szilárdan és vezetheti vissza a romlott korszellemtől telített társadalmat az erkölcsi megújhodás útjára. Ö maga a női erények fényében tündökölvén, erényessé teszi a férfiút is. Hiszen — mint mondám — mindazoknak az erényeknek, melyekkel a férfi a közélet terén tündököl, melegágya a családi tűzhely szentélye. Innen van, hogy a férfi csak a nőben találja meg önmagát megnemesedve. Mit érne a férfiú fizikai és értelmi fölénye, mit a férfiú minden akaratereje, mit a férfi agyának minden gondolata, szívének minden érzése, ha nem volna női lélek, mely őt megértse ? „Mi a hang, ha nincs, ki értené ? Mi a sugár, ha szín nem fogja fel ? Mi volnék én, ha mint visszhang — s virágban Benned szebb létre nem feselne létem?“ (Madách.) A történelemnek, irodalomnak, művészetnek, tudománynak az iparnak és kereskedelemnek csodás nagyjai, de számottevő bajnokai között is alig találunk olyant, aki dicsőségét, nagyságát, derékségét, nem a nőnek köszönné: anyjának, hitvesének, hölgyének. Mert hol az a férfiúi, akit az anya, feleség, a szeretett leány buzdítása nemes, jó, szép, nagy tettekre nem hevítene? Hol a férfiú, akit az erényes nőiség le nem bilincselne? Hol a férfiú, akit a női szív, lélek és műveltség fénysugaraiban fürdő szelídség meg nem hódítana! A magyar nemzet jövendő sorsát tehát nem a modern értelemben emancipált nő, hanem igenis a házias assszony fogja eldönteni.
