Eger - hetente kétszer, 1911
1911-11-01 / 87. szám
2 EGER (87 az.) 1911. november 1. zel szemben pedig az igazság az, hogy Magyarországon a katolikus középiskolákat tervszerűen elnyomták. Addig, míg a protestáns középiskolákat gazdag segélyekkel támogatja az állam és a protestánsok lakta vidékeken egyre-másra állították fel a felekezeti középiskolákat, katolikus városokat tervszerűen mellőztek, katolikus középiskolákat nem segélyeztek. Azért szegényebb rendjeink, mint pl. a minorita-rend, kénytelenek voltak középiskoláikat az államnak átengedni. Barkóczy báró látja ezt a kiáltó igazságtalanságot és egyforma mértéket követel minden vallás, tehát a katolikus részére is. Ehhez neki és minden katolikus embernek nemcsak joga van, de ez eminens kötelessége is. Aránylag sokkal több felekezeti iskola áll fenn, mint katolikus. S most, hogy eddig elhanyagolt tiszta katolikus városaink vallásos jellegű középiskolát óhajtanak, ezt is gravámenűl használják Barkóczy ellen. A keresztény kultúra nemzeti létünkkel összeforrott. S különösen ma a forradalmi szélsőségek és romboló erőkifejtések idején bizalommal és ragaszkodással fordulunk ehhez a kultúrához, hogy abból erőt és fölemelő hitet merítsünk. Appretiáljuk az emberi haladás minden munkását Platótól Pesta- lozziig; méltányoljuk azt is, ha valaki Herbartért, Rousseau, vagy Lockeért lelkesedik. De midőn arról győz meg minden nap, hogy a tekintély elve, a valláserkölcs és haza szellemi életünknek oly pótolhatlan kincsei, amelyektől való eltávolodás anarkiához vezet: akkor nem ütközhet meg azon senki, hogy iskoláinkat vallásos és nemzeti alapon akarjuk megtartani. A Országos Középiskolai Tanáregylet választmányában igenis a szabadkőmívesség tört raffinált taktikával az iskolák vallásos iránya ellen. Ezzel szemben pedig nekünk kötelességünk hazai nevelés-oktatás ügyünket legbensőbb meggyőződésünkhöz híven vallásos szellemben szolgálni És kötelességünk eddig elhanyagolt katolikus lakosságú városaink javára a vallásunkban rejlő mívelő erőt nemzeti kultúránk javára gyümölcsöztetni. . Abban a komisz hajszában, amely immorális eszközökkel azon dolgozik, hogy Barkóczy bárót kiüldözze hivatalából és oda szabadkőművest ültessen, mint a Csimborasszó csúcsa, úgy emelkedik föl szemeink előtt Barkóczy. Nemes leikéhez illő annyi szeretettel, pártatlansággal, politikai érettséggel és türelemmel intézi a középiskolák ügyeit, hogy nyugodtan mehet el a személye ellen irányuló támadások mellett. A haza jobbjai vele vannak és újy látjuk, a rokonszenv szálai személye és kultúrpolitikája iránt, minden támadás után csak erősbödtek. Zichy János gróftól pedig tisztelettel kérjük, verje vissza erős kézzel a mesterségesen keltett visszavonásokat, melyek a magyar tanárságnak egy közös nagy és szent ügyben, a magyar haza ügyében való együttes munkáját tervszerűen zavarják. x. Képviselőtestületi gyűlés lesz szombaton (nov. 4-én) délelőtt 11 orakor és folytatva délután 3 órakor. A gyűlés egyetlen tárgya Eger- város 1912. évi költségvetése, melyet most küldöttek szét a városi képviselőknek. H evesvármegye közállapota. — Alispáni jelentés az 1910. évrSl. — VI. A vármegye kulturális viszonyai az egész vonalon megnyugtatók. A haladást, a népnevelést szolgáló intézmények között mindenütt konsta’álhatjuk. Leglassúbb a fejlődés a kisdedóvás körül, ámde ez a jelenség nem csupán nálunk van így. Országos baj ez, amelyből Hevesvármegye éppen azáltal válik ki, hogy ovoda-ügye aránylag a rendezettebbek közé tartozik. Összesen 30 kisdedóvó-intézet, 6 állandó menház és 82 nyári menház gondoskodik a kellő gondozásban nem részesülő gyermekek felügyeletéről. Az óvodákat 1199 fiú és 1452 leány, az állandó menedékházakat 133 fiú és 127 leány látogatta, mig a nyári menedékházakban 6450 kisded részesült gondozásban az 1910. év folyamán. Hogy a kisdedóvás terén semmi kívánni való ne maradjon, 19 kisded- óvó-intézetre volna még szükség; ez a szám azonban lassan-lassan apadni fog, amennyiben két új ovodát (Maklárou és Gyöngyösön) már az idén felállít az állam. A népoktatási intézetek száma rohamosan emelkedik. Soha annyi uj tanítói állást nem szerveztek a vármegyében, mint a lefolyt 1910. évben, ami az 1907. évi népoktatási törvények lelkiismeretes végrehajtásának a folyománya. A vármegye területén összesen 34.986 mindennapi és 14,003 ismétlő tankötelest írtak össze. A mindennapi tankötelesek közül 34,234 gyermek járt elemi iskolába, mig az ismétlőkötelesek közül 11,367 az ismétlőtanfolyamokat, 1256 az iparos- és 104 a kereskedőtanonc-is- kolákat látogatta. Ezen adatok szerint 722 mindennapi és 1256 ismétlőkorú, vagyis ösz- szesen 1978 gyermek úgy tűnik fel, mintha iskolába egyáltalán nem járt volna. Ez azonban téves konzekvencia, mert ebből a számból még le kell ütni a középiskolákat, a tanító- és tanítónőképző intézeteket, valamint a polgári iskolákat látogató tanköteleseknek körülbelül 1500 főnyi létszámát, akikhez azokat is hozzá kell számítani, akik vagy mint magántanulók iskolán kívül, vagy mint rendes tanulók más törvényhatóság területén iskoláztak. A valószínű eredmény mindössze az, hogy a tanköteleseknek mindössze 7%-a nem részesül, illetve nem részesülhet kellő oktatásban. A vármegyének mind a 117 községében volt iskola. A tanyai és pusztai iskolák száma azonban csak 24, bár a törvénytől követelt minimumot, a 30 tankötelest, sokkal több tanya és puszta elérte. Ezen a téren tehát még sok a tenni való. Az elemi népiskolák száma összesen 192. A megemlékező, akinek van kiről megemlékeznie, fölkeresi a temető magányát... De kinek ue volna? .. . Fölkeressük a temetőt, hogy lerójjuk kegyeletünket, hogy kifejezést adjunk a szív legtermészetesebb érzelmének. Hiszen lelkivilágunk egyik legszebb nyilvánu- lása az elhúnyt kedvesekről való emlékezés ! Talán nincs oly élénk érzés szívünkben, oly világos képzet tudatunkban, mint minőt a szülő, a testvér, a rokon, a jóbarát vagy ismerős elhunytakor éreztünk, tapasztaltunk, de szent kötelességünk, hogy sírjánál fölkeressük azt, akit, míg élt, mig velünk örült, vagy szenvedett: tiszteltünk, vagy éppen szerettünk . . . A fényárban úszó sírhalmok mutatják, hogy az élők nem feledkeznek meg a halottakról. A kegyelet majdnem minden sirhoz hozott valakit. Fényben van a koldus sirja, kit a részvét temettetett el; fényben azé is, aki Krőzus- ként halt meg. Egy szegényes sírhant mellett hajlotthátu anyóka imádkozik. Kopott öltözéke mutatja, hogy nem azok közűt való, akiknek bőven jutott az anyagi javakból. De azért kivilágította a sírt, sőt koszorút is tett korhadó keresztjére .. Más síron több a mécsvilág, drága koszorúk fedik a gondozott sírt; de azért talán egy az érzés, mely a szegényt és a gazdagot a sírhoz fűzi. Vagy ki tudja? ... A szegény asszonynak könnyeit is kicsalja a fájdalmas emlékezés, a gazdagon elhúnyt sírjánál hideg, közömbös arccal ül a megemlékező. De emlékezés mindkettő, mely bűvös erejével újra élteti a meghaltad És így lesz tökéletes a halál egyenlősége. A temetőszélen, százados tölgy alatt, csonka kőoszlop . . . Közös sir emlékoszlopa ez, a magyar szabadságért elesett hősök közös sírja.. Együtt pihennek, együtt álmodnak a hon jövendő nagyságáról ők, akik halni is együtt haltak érte ... A kegyelet évről-évre fáklyamáglyát gyújt sírjukon. Néhány aggastyán jő el minden esztendőben, mikor beköszönt a halottak estéje ... És az a néhány aggastyán érzi, hogy az elesett bajtársak emlékének kevés a mécsvilág, máglyát hordanak tehát össze.. Rongyos, az idő nyomát viselő Szűz Máriás zászlóval jöttek el most is . . . Hősi küzdelmekben, az ellenség golyói tépték meg a zászlót és ők, akik egykor alatta harcoltak, mégis a legdrágább kincsüknek vallják ... Az öreg hősök szemében is a megemlékezés könnye csillog . . . S mig az elmúlásról gondolkodnak, kérdezgetik egymást: jövőre, vájjon, hányán állják körül a közös sírt? Ki tudja? Talán mind, talán egy se! Mert- fogynak, fogynak, egyre fogynak. Az idén már kevesebben vannak, mint tavaly. Jövőre még kevesebben lesznek. Előrehaladt az est. . . Egymásután alusznak ki a mécsvilágok . . . Egyre kihaltabb a temető . . . Még egy-két égbeszálló ima hallatszik és az elűzött csend visszatér birodalmába. Megkönnyebbültek a szívek . . . Mindenki lerótta kegyeletét; mindenki helyet adott az üdvhozó intésnek : memento móri . . . Hazafelé tartok . . . Ahová lépek, lábam alatt törik a lehullott falevél. Mindegyik egy- egy kihalt élet. És egyre több fedi az utat: itt is, ott is aláhull egy . . . A halálról gondolkodom . . . Hullnak a levelek . . . Egyik később, más korábban, Mint mi, az — emberek. S. I.
