Eger - hetente kétszer, 1911

1911-08-12 / 64. szám

2

EGER. (64 sz.)

1911. augusztus 12.

Eger város közgyűlése. Eger város képviselőtestülete — mint már jeleztük, — szombaton, augusztus hó 12-éu, délelőtt 11 órakor és esetleg folytatóan délután 3 órakor rendes közgyűlést tart, melynek napirendjéből kiemeljük a következő érdekesebb ügyeket : A városi tanács jelentése az 1911. évre utalványozott államsegély felosztása tárgyában. Szentes An- zelm ciszt. r. kormányzó perjel köszönő átirata a képviselőtestület részvétnyilatkozatára. Samassa József dr. bíboros-érsek köszöneté a képviselőtestület üdvözlő feliratára. Az irodaszerek szállítása tárgyában megtartott verseny- tárgyalásról fölvett jegyzőkönyv. A Kertészutcai iskola építési költségeinek fedezése. Az ipari és kereskedelmi szakosztály javaslata a gyümölcspiacnak a Knézich Károly-utcába leendő áthelyezése tárgyában. A fürdőkhöz vezető és a Tél-utcában építendő aszfalt-járdák vállalatba adása. Alföldi Dávid dr. indítványa a telekföldarabolási (parcellázási) szabályrendelet módosítására. A Hevesmegyei Takarék- pénztár kérelme utcavonal megállapítása iránt. Özv. Gebhardt Sándorné előterjesztése az építési szabályrendelet módosítása tárgyában. A Gólya-utca rendezése és csatornázása. Az érseki major területének megvételére vonatkozó tanácsi előterjesztés. A gazdasági munkásházak létesítésének I-ső ízben leendő tárgyalása.

Bizottsági ülések a vármegyén. Hétfőn, augusztus hó 14-én, délelőtt 9 órakor a Samassa- alapitvány intéző bizottsága ülést tart az alispáni hivatalos helyiségben, és a beérkezett segélykérvényeket fogja megbirálni. — A tanítói vegyes nyugdijbizottság is ülést tart V210 órakor és Laky Katalin tarnazsadányi rk. tanítónő, valamint Wiener Hermin gyöngyösi magán-óvónő nyugdíjazása ügyében intézkedik. — Az erdészeti bizottság délelőtt V212 órakor tart ülést, a közigazgatási bizottság ülésének befejezte után. — Az állandó választmány pedig a 3/410-kor kezdődő rendkívüli megyegyűlés tárgyainak előkészítése végett VslO órakor tartja meg ülését.

Gyöngyös város államsegélye. A belügyminiszter Gyöngyös város részére 18,000 korona államsegélyt utalványozott a most folyó esztendőre.

A rendőrség kálváriája.

(3íh) Keserű iróniája a sorsnak, hogy a közrend és közbiztonság, a mások élete és vagyona felett éber szemekkel tud őrködni a rendőrség, de a saját érdekeit nem tudja megvédeni.

Esztendők óta hangzó panasza, és tegyük hozzá: jogos panasza a rendőrségnek, hogy kevés a — létszám. Az intézmény fejlesztése nem tartott lépést a város fejlődésével, és igy a maroknyi rendőrlegénység embertelenül súlyos szolgálat igáját viseli. De viseli és pedig szótalan megadással és becsületes kötelességtudással. Panaszos szót soha senki sem hallott a derék legények szájából a szolgálat terhe ellen. Hanem a megélhetési gondok miatt nem egyszer jajdulnak fel keserűen.

Ha csak egypár koronával is több lenne az a kis fizetés! — sóhajtanak ilyenkor a szegények. — Ha csak annyival több volna, hogy az asszonynak ne kellene kereset után néznie. De mit csináljunk? Enni csak kell; ru- házkodni is muszáj; gyerek is van; fát is kell venni a fűtéshez, főzéshez, és a házbért sem fizeti ki helyettünk senki. . . Abból a pár garasból pedig, ami egy egy napra esik a fizetésünkből, még a legszükségesebbekre is alig jut valami. . .

Hát bizony ezt elhisszük. Drága a megélhetés annak is, akinek többje van, mint a rendőrlegényeknek a havi fizetése. Olyant azonban, akinek kevesebből kellene megélni, mint nekik, alig tudunk elképzelni. Mert hiszen az a szegény rendőr, aki, ha már megunta a nyomorúságot és végképen elfogyott a türelme és reménysége sorsának jobbrafordulására pazarolt meddő várakozásban: inkább elmegy zsákhordó munkásnak a malomba, ugart szántani a földes gazdákhoz, vagy napszámosnak a kőmívesek mellé; — tehát ezeknek is jobb dolguk van az övénél. — És . . . és . . . tényleg többet kereshet a családjának, mint ha a díszes rendőregyenruhába öltözve, a közönség élet- és vagyonbiztonságára felügyel.

Lehetetlen állapot! . . .

Sok mindenre telik minálunk a pótadóból és egyéb jövedelmekből; csak éppen a rendőrlegénység fizetésének javítására nincsen soha pénzünk.

A hajdúk, hegyőrök, lámpagyujtogatók, utcaseprők és mi más egyebek, akik a várost szolgálják, mind-mind részesültek némi fizetés- emelésben, de a rendőrlegénységnek nem jut soha semmi. A város képviselőtestületének többsége nem tud soha sem fölmelegedni a rendőrség kérelmére. Mindenkinek méltányolja a munkáját és szegénységét; mindenki másnak javít a helyzetén (ha nem éppen irigylendőén is) — a rendőrség kérelme azonbau következetesen süket fülekre talál.

Pedig nem érez mostohán a rendőrség iránt. Ruhában, fölszerelésben azt is megadja nekik, amit nem is kérnek. Csak éppen életviszonyaikon: a megélhetésükön nem könnyít, (ügy látszik gyönyörködni szeret a cifranyo- moruságban és ehhez a kedvteléséhez a rendőrlegénységet választotta médiumnak !)

Persze a rendőr egyenruháját mindenki látja, tehát az idegen is, és igy illő, hogy az rendben legyen; hanem a gyomra. . . Ejh, ugyan ki törődik nálunk a rendőr gyomrával ?

Olyan a mi rendőr-legénységünk helyzete, mint a „Chouffleury ur otthon lesz“ című régi operettben a vendégek „szivesenlátása,“ A lakáj ugyanis sorra kínálja finom ételekkel a vendégeket, hanem mikor a vendég mohó étvággyal a tál felé nyúl, sarkon fordul és tovább viszi a tálat.

Elutasítva, ridegen mellőzve nincsenek a mi rendőreink a fizetés dolgában sem. Sőt a legudvariasabb formában tessékelik őket a további szives várakozásra:

— Majd ha az államsegély-többletből telik, a rendőrségnek is juttatunk egy kis fizetés- emelést. . .

Vagy pedig igy prolongálják az Ígéretet:

— A rendőrség államosítása komoly diszkusszió tárgya; a kérdés megoldása úgyszólván küszöbön van; addig tehát függőben tartjuk a kérelmet. . .

Mintha csak ígéretekkel, biztatásokkal jólakhatnék az éhes ember.

Bizony nehéz kálvária ut a mi rendőrségünk útja a fizetésrendezés kérdésének megoldása felé. És ezt a nehéz utat a legkevésbbé sem enyhíti az az igyekezetünk, hogy az Ígéretek cireuei Simonját küldjük segítségül a várakozás keresztjének tovább cipelésére.

Türelmüket vesztett rendőreink egymás*

bocsátani az ismeretlennek, hogy az ő szalonját kikerülve lépett ki a homályból, a legnagyobb, a legünnepaltebb, a legfényesebb nevek közé. Dehogyis szép! Rut, vörös-szakállu, tor- zonborz fejű, vagy talán egészen kopasz. Szóval: csúfság! Csinos ember nem irhát össze ennyi gorombaságot a nőkről. Bizonyosan merem mondani, hogy utálatos, csúf ember.

— Igaza van a néninek, — hagyják helybe a leányok, kik még az imént az iró pártján állottak. Csak csúf ember tagadhatja le a szerelmet. Azt mondja, hogy ostoba illúzió. . .

— Mond ő ennél még rosszabbat is. . . Állati ösztön, stb. — egészíti ki Baloghné.

— Hanem azért mégis szeretném látni, — jegyzi meg a kis Adrienne.

— Én nem, — ellenkezik a többi leány. (De azért a szemük csillogásából mást olvadhat ki az ember.)

— Hogy szép-e, csunya-e, nem tudom megmondani, de hogy egész ember és hogy eredeti és érdekes ember, az tény! — mondja Sugár Kálmán, a kit valamennyien a bohémvilág fejedelme gyanánt kényeztetnek, becéz- getnek.

— Én még azt tartom, hogy csak fél-ember az az ismeretlen óriás, — válaszol Ligeti Árpád, az udvariasságáról hires festő, az aszszonyok kegyeltje. Igen! az az ember fél-ember, mert nem volt szerelmes. Hej! de másképen Írna, ha érezte volna már valaha a szerelem üdvösségét. Ha én hölgy, — természetesen szép hölgy — lennék, majd kiforgatnám azt a fickót durva ködmenéből. ügy elforgatnám a fejét, hogy azt sem tudná, ki irta „A szerelem pszichológiájá“-t!

— Nagyszerű ötlet, nagyszerű, — kacagott Baloghné. Mindjárt magam vállalkoznám rá, ha szép lennék. . .

Sugár Kálmán közbevág:

— Nagysád már megint feledi Goethe hires mondását: „Nur die Lumpen sind bescheiden.“

— Hát jó! Ha kimondtam, megteszem. Visszaszívatom csúf tanát filózófus urammal. Csak előbb hozzák ide a bűnöst!

Ebben a pillanatban fölpattant az ajtó s Kondor Gyula, a rettegett kritikus alakja jelent meg a küszöbön — karján egy fekete hajú, éjszemü, magas homloku, délceg fiatal emberrel.

A társaságon a meglepetés moraja zúgott át.

— Gulyás Péter, a legújabb halhatatlan, — mutatta be a régi látogató az újat,

— Nem épen kellemetlen föladatra vállalkozott a néni — súgta Adrienne a lányoknak.

— Nem, nem! sugdosódtak az Összedugott fejecskék.

A háziasszony lekötelező előzékenységgel fogadta Gulyást és azonnal hozzáfogott a nagy hadművelethez.

Szemének egy intése elég volt arra, hogy a társaság, csoportokba verődve, teljesen neki adja át az ifjú zsákmányt.

Egyik sarokban apró tréfákon kacagtak, a másikban egy-egy tehetségtelen stréber kapaszkodásain botránkoztak meg. Baloghnéval és a filozófussal — úgy látszik — senki sem törődött.

És Baloghné minden fegyverét előszedte abból az ismert gazdag arzenálból. Végtelen kedves volt. Szende és kacér, érzékeny és kacagó! Csevegett, mint a csermely; édesen, lágyan. És ha látta, hogy az írónak úgy tetszik, hallgatta áhítattal.

Hihetetlen sikert ért el. Gulyás Péter ezentúl a legpontosabb vendége lett a zsurok- nak, sőt néhány hét múlva már olyasfélét mondott, hogy miért is nincs mindennap csütörtök. A vének ravaszul mosolyogva integettek egymásnak: „Megfogták“; a fiatalok meg irigykedve hagyták rá, hogy: „De meg ám!“

A kis Baloghné roppant mulatott a csíny- jén, a lányok azonban már kezdték unni az egészet. Kivált Adrienne, ki nagyon sajnálta, hogy miért is nem ő vállalkozott a tigris sze-