Eger - hetente kétszer, 1911
1911-05-13 / 38. szám
2 EGER. (38. sz.) 1911. május 13. ilyen durva hang és okozotí-e közbotrányt ez a tudósítás. Mi úgy véljük, hogy — igen. Nem tévedünk azonban, midőn megállapítjuk, hogy a budapesti ügyészség bizonyára nem lát még kihágást se a Népszava cikkében. De abban talán mégis csak tévednénk, ha föltételeznők, hogy Magyar- ország katolikusai tovább is hajlandók tűrni legszentebb érzelmeiknek ilyetén kigúnyolását. Sokat megértünk már, sokat eltűrtünk már, de mindent csak még se tűrhetünk el! Itt az ideje, hogy az ország katolikus társadalma önérzetre ébredjen és megkérdezze: Quousque tandem. . . ? Ez annál inkább kötelessége az ország önérzetre ébredt katolikusainak, mert a budapesti egyetem diákjaiból szervezkedett Galilei kör, ma este tiltakozó nagygyűlést tart, mert „vasárnap mise és más vallásos szertartások keretében fölszenteltek egy Mária-képes lobogót.“ A Szüzmáriás lobogó tehát, amely egy évezreden át volt diadalmas jelvénye a magyar nemzetnek, most bot- ránkoztatónak tekintik Galileiék. ... Nem, ezek után csak nem alszik még tovább a katolikus társadalom ?! Minden jóizlésü ember megvetéssel, undorral fordul el attól, aki bármely más vallásnak szertartásait kigunyolja. Csak mi ne tehessünk igy?! Csak mi ne fogjunk korbácsot, mikor a mi szentségeinket, szentelményeinket, szertartásainkat gúnyolják és gyalázzák?! Ezt már igazán nem kivánja tőlünk a keresztény türelem. Sőt küzdelemre szólít a katolikus önérzet. A morál. Midőn érezzük, hogy ilyen elkoptatott témával lépünk az olvasóközönség elé, némikép mentségünk lehet az a körülmény, hogy pár nappal ezelőtt nagyobbszámu közönség tapsolt az egri színházban egy modern író minden tekintetben inkorrekt etikai felfogásának. Az érdeklődés, melyet az irodalom és erkölcs viszonya iránt tanúsítottak egyrészt, — másrészt az a lázas hajsza, mellyel kiváló és arra hivatott elmék tárgyalják napról-napra nemcsak hivatalos iskolai körökben, hanem folyóiratokban és komoly figyelmet érdemlő tudományos művekben is az erkölcsiség problémáját, mutatja, hogy az erkölcs kérdésével az emberiség egyik legfőbb értéke függ össze. Van ugyanis az ember lelki életének két olyan tényezője, melyet minden egyébnél többre becsülünk: akarata és jelleme. A Nietzsche-féle értelmi héroszt nemcsak a talán vallásos eszméktől befolyásolt nagyközönség vetette meg, hanem — ha jogosult a kifejezésünk — még az elfogulatlan filozófiai gondolkodás is. Nem az intelligenciát becsüljük legtöbbre, hanem az akaratot és akaraton nyugvó jellemet. Az erkölcsiség kérdése tehát egyértelmű az akarat problémájával. Nem bocsátkozunk e helyen tudományos vitába az akarat lényegére vonatkozóan. Az az évtizedeken át folyó meddő harc az akarat szabad vagy determinált voltát illetően, ma már csekélyebb jelentőségű. Ami itt a vitatkozás magvát szolgáltatta, az alig volt több szóvitáuál: a lényeget illetően a modern gondolkodók egyetértenek. Az abszolút deterministáknak: Spinozának, Schoppenhaueraak stb. kora lejárt. A körültekintőbb lélektani gondolkodás {James, Payot, Fortsegrive stb.) igazat adott a régi keresztény felfogásnak. Nem is ez a fontos, hanem az, hogy az akaratot miként kell az élet szolgálatába hajtani úgy, hogy az élet igazán értékes legyen. Tudományom pszichológiai alapon felépült pedagógia az, ami az emberiség sorsát eldönti s következésképen legfőbb mértékben leköti érdeklődését. A legfőbb momentum tehát az, hogy az akarat motívumául csak értékes célt tudjanak kitűzni. Itt van az a pont, melyen a gondolkodók különböző utakra térnek. Az egyik mereven hangsúlyozza a szociális szempontot, annál is inkább, mert a XX. század megoldandó feladatai közt középponti helyzete van a szociális kérdésnek s a kultúra légkörével ezt szívja be, a másik elsősorban az égre mutat s a transzcendens célokat hangsúlyozza. Az első azzal vádolja a másodikat, hogy avult felfogásával a középkori aszketikus barátban látja az etikai ideált, a másik elég könnyelműen ateizmust lát az előbbinek viselkedésében. Az evangéliumi erkölcstan, melyet a katolikus egyház oly híven őriz, egész mást tanít. Az ember rendeltetésénél fogva Istené, kell tehát, hogy legfőbb eszménye az emberré lett Ige legyen, de ne feledkezzék meg róla, hogy föl !i életét embertársai közt, embertársai érdekében kell eltöltenie. A transzcendens világ fényénél munkálkodik embertársai javára. A szociális szempont igy az evangéliumi szeretet elvénél fogva a lehető legtökéletesebb módon illeszkedik be az ember feladatai közé. A baj nem is az, hogy a kereszténység ideáljai iránt kifogást emelnek. Komolyan gondolkodó embernek el kell ismernie, hogy a kereszténységeszményei kielégítik a legideálisabb igényeket is. Az eltérés inkább abban a vádban jut kifeiezésre, hogy a modern etika abszolút önzetlenségével fölötte áll az érdekért, (bár más világi érdekért) küzdő vallásos ember moráljának. Nem azért cselekszik a modern ember jót, mert jutalmazzák vagy büntetik, hanem azért, mert a jó ember lényegéhez tartozik, mert érzi, hogy jót kell cselekednie, mert tudja, hogy azáltal, hogy jót tesz, a maga lényege jut kifejezésre. íme, ez volna a modern ember etikája, ilyenformán hangsúlyozta ezt Biró Lajos is. Nekünk ez ellen a felfogás ellen, mely a filozófiai történetben Bacon-nel kezdődik s mely legmerevebb formában Kant kategorikus imperatívuszában jutott kifejezésre, két súlyos vádunk van. Egyik az, hogy a vallás mivoltáról helytelen felfogása van; a másik pedig az, hogy nem számol az ember természetével. Kikapcsoljuk e helyen az első szempontot, hogy az esetleges vallási kontroverziák ne csökkenthessék eszmefuttatásunk lényegét és csak a másodikra akarunk néhány szóval reflektálni. A fíibot iskolájából kikerült Payot érdeme az, hogy igazán modern lélektani alapon s a nagyközönségnek szánt világos és szép nyellüktetését, fülünknek jóleső zenét nyújt a tömérdek csengő-bongó rím és könnyekig meghat görcsösen rángatózó ritmusával. Micsoda gazdag élettapasztalat sugárzik ki például ezekből az igénytelen sorokból: Szerencsés csak az lehet, Ki beleszületett, Máskülönben nem ismerek Szerencsés — okos embert. Szerző nagymüveltségü férfiú. Lehet, hogy hallott valamit Schillerről (t. i. a siller-borról!) és Goethéről (t. i. a tarajos-gőtéről!), mert vannak költeményei, melyek az egyetemes emberi érzelmekről zengenek. íme: Szerelmes a kis leányka, Mert itt van az ideje, Illene már a fejére Egy szép kis fejkötSeske. Összekötné szivecskójót Egy fiatal legénnyel, Mert 3 bizony jó leányka, Jó szerencsét érdemel. És szeretetreméltóan megjegyzi: Céltalan a gondolatom, ügy háborog, mint a Balaton. Költői tehetsége nem hagyja cserben, akár a jelen sivárságában osztogatja kenetes tanácsait akár a múltba tekint vércseszemeivel. Pillantása áthat a múltak ködfátyolán. Megelevenednek előtte a történet kiváló alakjai. És ihletett hangon, mintegy átszellemülve, sorolja el csodás látományait: Régi id8ben nem tanultak, Mert az öregek magok sem tudtak,- összeültek és motyogtak. De felriad mélázásából! Elveti a Laura „holdas fátyolát“ és meglepő könnyedséggel csap a jelenre: De ma már megváltozott a világ, Mert igen nagy a drágaság. Hát még az a nagy adó? Most az üzletember annyit fizet, Mint egy báró. Ennyi körültekintéssel, ily szakavatottság- gal talán még senkisem kapcsolta össze sikeresen a jelent a múlttal. Az összeforrasztás meglep. A részek szorosan egymásba illenek, a kampók a résekbe hatolnak. S mindezt ját- szian, gyermetegen, naivul cselekszi. Gondolatai, mint a kolumbácsi légy, fantasztikusan, bizarrul csaponganak. (És menekül előlük minden jótét lélek. . .) De ki sorolhatná fel a tartalmas versgyűjtemény összes báját! Melyik bíráló tudná méltókép szavakba önteni a szerelmes dalok szen- deségeit, a filozófiai eszmékkel telített tanítóköltemények mélységeit és a rapszódiák szakadozott szenvedélyességeit! Petőfi csak regél az „Egy gondolatiban, Kölcsey csak enyeleg a „Rákos nimfájáéban, ám Grósz Herman mennydörög az „Országos rendetlenségében: Okos a mai müveit osztály, Mert mindent kitalál. Mégis mennyi a nyomorúság! Hiába minden fáradság, Mert nagy a drágaság. Dolgozunk, mégis nyomorgunk És mindig katonát adunk. De nem baj! Csak ne terhelnének a nagy adóval! De még az sem baj! Hanem mi lesz a kártyagyárral? Ha kártyagyár nem volna, A kártyásnak nem volna kártyája. Nem lenne annyi nyomorúság Sok szegény családba, Üssön a tüzes istennyila A sok kártyagyárba. Sok család mindjárt jobban boldogulna, A költs eztet igy diktálja. Nem hiszem, hogy Lear átkai, vagy Petőfi őrültjének szenvedélyes kifakadásai jobban megráznák az ember fizikumát, mint Grósz csudaszép rapszódiájának minden egyes sora. Valósággal Danton mennydörög és az Apokalipszis angyala trombitál benne. Itt-ott misztikus, borongós homály búr-
