Eger - hetente kétszer, 1910
1910-12-17 / 49. szám
2 EGER. (49. sz.) 1910. december 17. Városi ügyek. Eger város képviselőtestülete holnap, dec. 17-én, d. e. 11 órakor és folytatva d. u. 3 órakor rendes ülést tart, melyre 44 ügy tárgyalását tűzte ki a polgármester. Legfoutosabb tárgyak: az 1910. évi államsegély, a rendőrlegénység fizetése, lakbér- és nyugdijviszonyai- nak rendezése, az állandó választmány újjáalakításának ügye, a fürdőkhöz vivő aszfalt- gyalogjáró, a Kisasszony-utca kiépítése, a tisztilak bérlet-ügye stb. stb. A drágaság és az agráriusok. A napi sajtót ma egy olyan nemzetközi jelentőségű és föltétlenül orvoslásra szoruló jelenség foglalkoztatja, melyhez hozzászólási joga van mindenkinek, ki az élet mozzanatait figyeli, s ki az életviszonyokat, a megélhetés föltételeit némikép is tanulmányozta. Általános jelszó a „drágaság." S ez a jelszó jól-rosszúl indokolva, különböző glosszák- tól kisérve, foglalkoztatja az emberiséget. A tagadhatatlan tény, hogy az utolsó évtizedben a termények ára hallatlan magasra szökött úgy, hogy ma már a gond nélküli élet eléréséhez óriási összegre van szükség. Aki — csak tiz év előtt is — vagyonának kamataiból, jövedelméből, vagy keresetéből még szórakozásra is fordíthatott egy-egy csekélyebb összeget, az ma a mindennapi kenyeret is alig képes telítetlen asztalára juttatni. Amíg a drágaság csak az úgynevezett fényűzésI tárgyaknál mutatkozott, addig nem sok figyelemre méltatta sem az emberek tömege, sem pedig a napi sajtó. Pedig ez volt elő hírnöke az általános drágaságnak, az általános értékemelkedésnek. Sőt bizonyos kárörömmel emlegették, hogy fizessen a vevő, ha jót és szépet akar beszerezni. Ez egész helyén való dolog mindaddig, amig az életföltételhez okvetetlenűl szükséges cikkek értékét nem érintik, de természetes jelenség az is, hogy egyes értékek rendkívüli emelkedése az általános értékemelkedést eredményezi. Ha valamely jelenséget szóvá teszünk, nem elég ha magával a jelenséggel foglalkozunk, hanem tanulmányoznunk kell az ok és okozat közötti összefüggést is. Nem elég, ha az általánosan ismert tényt, (az okozatot) nagy hangon megállapítjuk, hanem vissza kell tekintenünk az okra is, melynek az okozat tér mészetes következménye. Ennek figyelemén kívül hagyása volt az, hogy a magyar napi sajtó a jelenleg uralkodó — különösen élelmiszer — drágaság tárgyalását az agrárlzmus és merkantilizmus harcának minősíti s a leglehetetlenebb indokokkal iparkodik kimutatni azt, hogy Magyarországon a megélhetési viszonyokat az agrár-politika nehezítette meg; bűnül rójja fel az agrár- politikának, hogy érdekeit védeni törekedik. Pedig ha ezt nem tenné, nemcsak az agrárizmus, hanem vele együtt az ország is az anyagi tönk szélére jutna. Nem akarok kitérni olyan nemtelen vádakra, mit egy délután megjelenő elterjedt fővárosi lap hasábjain olvastam. Ez az újság Apponyi grófnak a dunántul uralkodó egyke ellen mondott beszédét úgy tünteti fel, mintha egyedül arra irányulna, hogy minél több és minél olcsóbb napszámos álljon az agrár-érdekek rendelkezésére. Még ha úgy volna is, csak hazafias kötelességet tejesít a nemes gróf, ha az egyke-rendszer ellen foglal állást, mert maroknyi nép csak fejlődésével, szaporodásával biztosíthat pozíciót a körülötte folytonosan szaporodó idegen néprajok között. De meg vagyok győződve, hogy ezt a beszédet nem agrár és nem merkantil-politika szempontjából, hanem tisztán uemzetfejlődési szempontból tartotta Apponyi gróf. Mint tényt kell ideiktatnom azt, hogy az agráriusok által produkált termények árai igenis feltűnő módon emelkedtek. Ennek következtében az élelmiszer értéke is elérte azt a pontot, amikor az emberek tömege feljajdul és az intéző tényezők is tanácskozni gyűlnek az élelmiszer-drágaság hatása alatt, meghallgatván a panaszkodók tömegét. Ha csupán az agrár-termékek drágulásával keletkezett volna az általános drágaság, akkor jogos lenne a vád az agráriusok ellen és egyszerűen megélhetési uzsorának volna minősíthető. A dolog azonban épen ellenkezően áll. A nagy gyáripar kiszorította a nehézkesebb, de sok tekintetben megbízhatóbb és jobb anyagot szolgáltató kéziipart. Ennek természetes következése lett volna a termények árainak esése. De nem úgy történt. A napirenden lévő sztrájkok és fizetés-emelések arra kényszerítették a gyárosokat, hogy kartellbe lépjenek és ipartermékeik árát meghatározva (természetesen saját érdekeiket, nyereségüket biztosítva) bocsássák forgalomba áruikat. A fogyasztók zúgolódtak, de napirendre tértek a megváltozhatatlan tény felett, mert nem tehettek mást. A munkások a béremelések kivívása után olyan cikkeknek fogyasztói lettek, miknek azelőtt legfeljebb csak hirét hallották. Ezáltal új fogyasztó-közönség és kiterjedtebb termelési körzet jött létre. A fényűzés is mind jobban tért hódított és most már nemcsak a megélhetésért, hanem a luxusra is keresni kellett. A mezőgazdaság jövedelme ezek után erősen megcsappant, mert az ipari drágaság összes rossz oldalát és kárát szenvednie kellett, anélkül, hogy a különbözetet átháríthatta volna a fogyasztó közönségre. De emelkedtek a gazdasági cselédek és munkások bérei, napszám-követelései. Ezeket az agráriusok kénytelenek voltak respektálni, részint hogy arányban legyenek az ipari munkások béreivel, részint pedig azért, mert a mezőgazdaságban is van bizonyos rendszer: ott minden munka a maga idejében végzendő el, mert különben eredményt elérni nem lehet. S a kívánt napszám- és béremelést csakis a gazdasági élet rovására lehetett volna megtagadni. Mindezekhez járultak a törvényhozás által létesített, s a mezőgazdasági cselédek és munkások javát előmozdító humánus intézmények: mint a gazdasági munkások lakásainak rendezése, beteg cselédek gyógyítása és orvosolása, cseléd és munkásbiztosítás stb. stb. Ezek mind a mezőgazdasággal foglalkozókat is sújtották, de anélkül, hogy ezek a terheknek csak egy részét is áthárítani tudták volna a fogyasztókra. Amit azonban ők maguktól elérni nem bírtak, azt idővel segített akaratlanul is előmozdítani maga a fogyasztó közönség és a merkantilizmus. A nagyobb bérfizetések következtében a szolidabb, józanabb elemnél erőre kapott a föld utáni vágy, a birtokszerzés láza. És megindult a földvásárlási kedv, ami fölverte a földbirtokok értékét. Ezt a földvásárlási kedvet nagy mértékben előmozdították a parcellázásra alakult és ilyen ügyletekkel foglalkozó intézmények. Ezek a vételkedvet az esetleges kölcsönök akadálytalan megszerzésével, illetve megujításá- sával könnyítették s ekként a birtokok iránti keresletet szították. Miután ilyen utón igen sok mezőgazdasági cseléd és munkás vált saját gazdájává, csökkent a munkaerő (a nagyobb gazdaságok rovására), drágultak a munkabérek és a föld értéke is nagyobb tőkének felelvén meg, a birtokos természetszerűleg iparkodott biztosítani tőkéjének megfelelő kamatait. Ezzel egyidejűleg azonban a fogyasztás is emelkedett; az igények nőttek s ki-ki igényeihez mérten iparkodott szükségleteinek beszerzését kielégíteni. így emelkedett az élelmi cikkek ára valami csekély összeggel, mely emelkedés azonban távolról sem érte el az ipari termékek fölemelt árainak színvonalát. Hogy azonban ezt elérje, sőt felül is emelkedjék, abban fejtettek ki a merkantilisták művészi tökéletességet, természetesen a termelő és fogyasztó közönség kárára. Az agrárius nem változtathat szakmát, munkakört, mert hiszen kötve van a termő anyaföldhöz. Még csak a megszokott termények sorrendjét sem igen lehet változtatni, mert a jó föld is csak bizonyos rendszer megtartásával adja meg kamatait. Amit pedig a föld terem, arra a fogyasztó közönségnek okvetetlen szüksége van, mert hiszen minden ember a föld termékeiből él, a termelt anyagoknak tehát fogyasztó közönségének is kell lennie. Sőt maholnap odajutunk, hogy a világpiacon a termelés egyáltalán nem fog kimutatni fölösleget. A termelő és fogyasztó közönség összekötő kapcsa a kereskedő világ, melynek legszebb hivatása lenne: a két fenti tényező feleslegét magának megtartva odahatni, hogy a közvetítési jutalék ellenében a vétel és eladás bonyodalmát a saját hasznára ugyan, de a másik két fél szó szoros értelmében vett kiaknázása, kihasználása nélkül közvetíteni. Azonban itt van a hiba! A termelő helyzete az időjárás, az állategészségügyi állapotok és ki tudná felsorolni, mi mindentől függ. Ha nem kéjíés eleget termelni, maga viseli eme csapás következményének terheit. A fogyasztóközönség kénytelen beszerezni az árut, bármily összegért is. És mit csinál a kereskedelem ? Minden körülmények között akként közvetíti a termények elosztását, hogy neki egy bizonyos % nyeresége maradjon. A kereskedelem tehát semmi körülmények között sem járhat rosszul. De nem a merkantilizmus ellen akarok én most írni, hanem igen is rá akarok mutatni a merkantilizmus visszaélésére, mellyel a termelő és fogyasztó közönséget kihasználni iparkodik. Ha az áru egy kézen át cserélne gazdát, vagy pláne a termelő egyenes összeköttetésbe kerülhetne a fogyasztó közönséggel: a drágaság nyomban veszítene veszélyes jellegéből. Mert nem az a baj, hogy a közvetítő a maga jól megérdemelt munkájának gyümölcsét élvezi, hanem az idézi elő a drágaságot, hogy az áru sok kézen kerül a termelőtől a fogyasztó birtokába és ez a sok kéz mind megél abból a haszonból, melyet úgy a termelőtől, mint a fogyasztóktól — mindkettő rovására — elszív. Vegyünk például egy kisgazdát, ki búzáját a piacon értékesíti. Eladja a piacon egy kiskereskedőnek olcsón ; az eladja a maga %-á- nak biztosítása mellett egy nagyobb kereskedőnek, aki viszont a megfelelő nyereséggel adja tovább a nagykereskedőnek. Az beszállítja (persze nyereséggel) a malomnak; a malom ismét nyereséggel a nagy liszt raktárosnál deponálja, akitől újabb nyereséggel veszi a kiskereskedő, aki ismét csak nyereséggel adja el a fogyasztónak. így állhat azután elő az a lehetetlennek látszó eset, hogy a berlini piacon olcsóbb a magyar búzából készült liszt, mint nálunk. Ha most a fogyasztó ugyanezen árakat
