Eger - hetente kétszer, 1910
1910-12-17 / 49. szám
1910. december 17. EGER. (49. sz.) 3 fizetné és a termelő egyenesen a malomnak adná el, mely malom viszont saját raktárából juttatná a fogyasztónak: mily óriás összeg maradna a termelő birtokában; vagy megfordítva a termelő adná olcsóbban ugyanígy közvetítve: mily olcsón jutna az élelmicikkhez a fogyasztó! Ugyanez a helyzet (vagy talán még rosz- szabb) a hús értékesítésénél, hol egy darab állat a termelő és fogyasztó közötti vándorlásában még több közvetítő kezén megy át. Ezeken a drágasági állapotokon nem segíthetünk sem szabad behozatal engedélyezésével, sem pedig kiviteli tilalmakkal, mert manapság a javak a világpiacokon keresnek gazdát s ha a La Plata vidékének tengeri-termése, vagy Argentinia buzahozadéka rossz: azt épen úgy megérzi a budapesti tőzsde, mintha nálunk marad közepesen alul a terméshozam. Épen ezért kár az agráriusok ellen olyan késhegyig vinni a harcot, annál inkább nálunk, Magyarországon, hol egy évi rossz termés az egész ország anyagi helyzetét aláássa. Hiszen mi ipari állam egyáltalán nem, csakis tisztán agrár-állam vagyunk s a mi létföltételünk az istenáldotta föld termőképességétől függ. Ha egyszer tönkremegy a termelő, a fogyasztó még drágábban jut szükségletéhez, mert messzebbről hozva, még több közvetítő kéznek kell biztosítania a megélhetést. Az agrárius érdeke — helyes alapon — egy érdek a fogyasztóéval; csak karöltve haladhatnak tehát, ha a boldogulás útján akarnak járni. Miként az ipar világpiacán egyöntetűen szervezték a gyártás és eladás módozatait: úgy oda kell törekedniük az irányadó tényezőknek ittt is, hogy kartelbe-, szövetkezetbe — vagy bármiként nevezzük is az egyesülést — lépjenek úgy az agráriusok, mint a fogyasztók. Akkor nem fog előállani az az eset, hogy a termelő azért panaszkodik, mert terményét olcsón adja, a fogyasztó pedig azért esik kétségbe, mert szükségletét csakis lehetetlen árakon tudja beszerezni. If). Győrffy Kálmán. A hét. Ritka eset, hogy valakit (aki semmiféle közjogi méltóságban nem volt) olyan általános részvét kisérjen utólsó útjára, mint Pásztor Bercit. . . A Berci szónál meg kell állanunk egy kissé, mert sokan talán kegyeletsértésnek veszik, hogy igy beszélünk a megboldogultról. Pedig ez nem a kegyelet megsértése, hanem inkább a történeti igazsághoz való ragaszkodás. A történeti hűségre való törekvés nem engedi leíratni a Bertalan nevet. Egernek ez az érdemes, értékes és érdekes polgára sohase volt Pásztor Bertalan, hanem mindig Pásztor Berci. A becéző nevet ő maga szerezte a maga szeretetreméltó modorával. Mert ez nem jár ki minden embernek; az ilyen névnek conditio sine qua non-ja a — népszerűség, a közszeretet. így például (hogy egy pár országosan ismert nevet említsünk) Beöthy Áldzsi, Józsa Gyuri, Bernát Gazsi, Meszlényi Lulu stb. népszerűségük, kiterjedt baráti viszonyuk révén jutottak a családias keresztnévhez. Ilyen népszerű alak volt a mi vármegyei életünkben pár évtizeddel ezelőtt Horthy Pista és Németh Berci, vagy Egerben Szabó Náci. Ilyen közszeretet környezi az egri szeminárium apátfalvai intézőjét, akit minden ember csak Szabó Lexi néven ismer. (Sokan talán nem is tudják, hogy Antal a neve.) Nem mondjuk, hogy az ilyen becéző név összefér a valódi nagysággal, mert hiszen ki merne beszélni Széchenyi Pistáról, Eötvös Szepi- ről, Deák Franciról, vagy Vörösmarty Miskáról. De az is bizonyos, hogy a nemszeretem hivatalokban levő emberek nem igen kapnak becéző nevet, mert ritkán népszerűek. Még én nem hallottam, hogy Wekerlét Sanyinak, vagy Lukács Lászlót Lacinak emlegették volna. . . Maradjunk tehát a Pásztor Berci név mellett, mert ez jellemző adat az ő egyéniségéhez. * Mindenki sajnálta szegény Pásztor Bercit. Még az is, aki nem ismerte. Azaz gondolkozzunk csak egy kissé: volt-e városunkban és vármegyénkben olyan ember, aki őt nem ismerte volna? Aligha. Sőt Egert újabban őróla ismerték a távoli vidékeken épen úgy, mint régente a török-ostromról, vagy később a bikavérről. Olyan országszerte ismert alakja volt ő Egernek, mint például Marosvásárhelynek Kerekes Sámuel. * Ravatalára küldtek vagy negyven koszorút, még pedig a legtöbbet társulatok, intézmények. Kaptunk a haláláról a családén kívül négy gyászjelentést. Temetésén, melyet Demkó György kanonok végzett, ott volt Egernek és a megyének minden előkelősége, ezenfelül testületileg az egri Tűzoltó-egyesület, a Koszorús Dalkör és Polgári Dalkör zászlók alatt. Pedig szakadt az eső. Hátha még szép idő lett volna!? * Ajánlunk Hatvan képviselőtestületének valamit. Ha eddig nem köszönte volna meg Politzer Jenőnek hétfői közbeszólását, tegye meg ezután. Ennek köszönheti ugyanis, hogy megszavazták a 20 ezer koronás adományt a hatvani templom újjáépítésére. A megyebizottság tagjai, úgy tudjuk, nem akartak ilyen bőkezűek lenni. A legtöbb, ha akart is adni, legfeljebb 10 ezer koronáig volt hajlandó elmenni. A csányi szabadgondolkodó közbeszólása — Le kellene rombolni minden templomot! — mindenkivel észrevétette, hogy az eddig meglevő templom is kevés; még több kell, s ahol van, nagyobb templom kell. . . Politzer felnyitotta a megyebizottsági tagok szemét. . . * Mivel a képviselőház dec. 23-tól január 3-ig karácsom szünetet tart, igy biztosan belemegyünk a bank-exlexbe. Mindamellett nem kell megijedni a bankótulajdonosoknak, mert nem lesz szó a devalvációról, mint éppen most száz esztendeje. Bizonyosan megmarad a papírpénz értéke, csak legtöbb embernél az lesz a baj. hogy nem lesz — papírpénze, nagybankója. Régen megmondotta ugyanis Gabányi: „Minek is van pénz; vagy ha van: hát miért nincs?“ Vén palóc II. * Egy jelentéktelennek látszó név esik december 13-ára: Luca. Egyáltalán nem „divatos“ név. Én csak az Alföldön hallottam ilyen nevű nénikét, ahol még — talán az egyetlen helyen — ma is szokás oly névre kereszteltetni, amely név napján az illető született. Legyen bár akármily csúnya is azonban Luca, mégis meg kell állapítanunk, hogy népünk életében jelentős szerepet tölt be a néphagyomány és a néphit keretében e név. Nekem gyermekkoromban igazi, kedves napom volt december 13. Először azért: mert ilyenkor mindig szert tettem egy kis pénzmagra, másodszor, mert annyi hajtogatott pogácsát kebelezhettem be, amennyi éppen jól esett! Pénz. Pogácsa. Luca-napja! Ugyan hol itt a logikus kapcsolat? Hogy szavaimat egymásba ne öltsem, élűiről kezdem. Az édes anyám a Hajdúságról hozott magával egy Luca-napi szokást — mely nekünk, gyermekeknek, igazán nagy őrömet szerzett. Az egész abból állott, hogy e napon csinált az édesanyám egy nagy tál hajtogatott pogácsát, és tiz-tizenkettőbe egy-egy hatost, húszast, vagy négykrajcárost rejtett — tiszta, fehér papirosba takarva. Természetesen az ebédnél alig vártuk, hogy a pogácsára kerüljön a sor. Az ételekből alig ettünk valamit. Többnyire érintetlenül vitték el előlünk, mert hát nagyon jól ismertük már a az édes apánk parancsát, amelyet a pogácsa-evés előtt kiadott: t. i., hogy mindenki csak annyi pogácsát vehet ki, amennyit megbir enni! A pogácsát feltördelui, a tányéron hagyni, szigorúan tilos volt és a „versenyből“ való „kizárást“ vonta maga után. Az első két pogácsát édesanyám és apám vette ki. . . . Aztán következtünk mi. De nem ám Hübele Balázs, lovat ád az Isten — módjára, hanem előleges terepszemle után nyúltunk a tálba. A legtekintélyesebb, legnagyobb hasú pogácsát kerestük ki — mert hát így lehetett reményünk, hogy lesz benne valami. . . . Hogy örültünk aztán, ha megleltük a húszast, a hatost, de még a nagy parasztkrajcár, a négy- krajcáros is bizony megjárta. ... Az is nagy örömet keltett. Bizony néha ötöt-hatot is le kellett gyömöszölnünk, mig a szerencse hozzánk fordult s bizony ha édes apánk nem látta, szívesen elsülyesztettük zsebeinkbe az üres, feltördelt pogácsákat. Hogy mi e népszokás magyarázata, honnan ered, s mi a célzata — nem keressük, csak felsoroljuk még azokat a néphagyomány világába tartozó tényeket, melyeket népünk a Luca-naphoz fűzni szokott. Nem kell sokáig keresnünk ezeket. „Palócónia“ földje, népének gondolatvilága eléggé meggyőz bennünket erről. Ha e napon a gazdasszony ezt mondogatja: Enyém tyúkom mindig tojjék, Szomszédé kotkodákojjék ___ a tyúkjai mindig fognak tojni, szomszédasszonyéi sohasem. Mikor ezt a verset mondja, a szomszéd ház felé kell fordulnia. Luca napján almát kell eltenni, s karácsony napján az éjféli misekor ezen keresztül kell a lovat megitatni (vödörbe tenni az almát) ; igy a lónak sohasem fog semmi megártani és nem is akad majd el a teherrel. Ostorkészítés is dívik palócainknál. Mert aki ezen a napon készített ostorral karácsony éjjeléu körülpattogja a templomot, megismeri a boszorkányokat. Luca napján veszünk egy almát a piacon, de alkuvás nélkül (máskép nem is tanácsos a kofanyelv miatt) s mindennap karácsonyig harapunk belőle egy falatot s mikor az éjféli miséről jönnek, akkor fogyasztjuk a maradékot. A templom ajtaja előtt várjuk a kijövő- két. Aki legelőször kijön a templomból, megkérdezzük a nevét. Jövendő férjünknek vagy feleségünknek is az lesz a keresztneve, ami a megkérdezett férfié, vagy nőé. Sok helyen Luca napján búzát vetnek egy virágcserépbe, s a zöld hajtásokat újév reggelén a marhákkal etetik meg. Jó a megrontás ellen. E napon kezdik a Luca-kaiandárium készítését. FöljegyziK a Luca naptól karácsonyig terjedő napok időjárását. Minden napnak egy hónap időjárása felel meg a következő esztendőben. A Luca-széke készítése, immár csak a nép
