Eger - hetente kétszer, 1910

1910-12-10 / 47. szám

2

EGER. (47, sz.)

1910. december 10.

A Szent Imre-kör matinéja.

Boldogasszony fogantatásának ünnepén, dec. 8-án délelőtt VB11 órakor a jogakadémiai ifjúság kebelében fennálló „Egri Szent Imrekor“ fényesen sikerült matinét rendezett a város közházának dísztermében.

Már a meghívókkal szétküldött műsor is sokat Ígért: maga a matiné azonban minden várakozást felülmúlt. Szinte nem is szórakozás, hanem valóságos műélvezet, sőt ennél is több: eddig sajnosán nélkülözött lélekszükséglet volt az a másfél óra, ameddig ez a pompás, tanulságos, és élvezetekben egyaránt gazdag matiné tartott. A jelen volt közönség alig győzte figyelemmel a meglepően érdekes és értékes műsort, amelynek legkiemelkedőbb pontja — anélkül, hogy a többit értékében leszállítani akarnék, — Nagy Emil dr. országgyűlési képviselő magasan szárnyaló, tartalom-gazdag ünnepi beszéde volt.

De nemcsak a matiné előadóit és szerencsés rendezőit illeti meg ezúttal az elismerés szava. Bőségesen rászolgált erre a közönség is, mely a nagy sártenger és szakadó eső ellenére is, szokatlanul nagy számmal vett részt az ünnepi előadáson. Ott volt Eger hölgyközönségének színe-java. Ott láttuk főpapjaink sorából Szmrecsányi Lajos segéd-püspököt és Foltin János, Böhm János dr., Csekó Gábor és Demkó György dr. kanonokokat, továbbá Arnóthfalvy István honvéd-tábornokot, Nagy László cs. és kir. ezredest, Jankovics Dezső polgármestert, Babocsay Sándor volt országgyűlési képviselőt, Alpáry Lajos kir. tanfelügyelőt, Kassuba Domokos főgimnáziumi, Vigh Béla főreáliskolai és Venczell Ede tanítóképzőintézeti igazgatókat, a jogakadémia, teológia, főgimnázium, főreáliskola és tanítóképzőintézet tanári karát csaknem teljes számban, a polgári leányiskola tanítónőit, a bírói és ügyvédi kar számos tagját, több pénzügyi tisztviselőt, szerzetest, tanítót, Városi képviselőt, stb. De ott voltak — és ezt is örömmel jegyezzük fel — a jogakadémia ifjúságán kívül a főgimnázium és a tanítóképzőintézet felsőbb osztályainak növendékei is.

A matinét Dambrovszky Imre dr. jogakadémiai tanár, a Szent Imre-kör tiszteletbeli el- uöke, nyitotta meg rövid, tartalmas beszéd kíséretében, majd Nagy Emil dr. országgyűlési képviselő, az ünnepi szónok lépett az emelvényre és ihletett lélekkel, hatalmas szónoki erővel sorolta fel a mai társadalmi élet fogyatkozásait, hogy azoknak orvosságát is nyújtsa. Rámutatott azokra a mélyenjáró eszmeáramlatokra, amelyek a mai közéletet két ellentétes, homlokegyenest ellenkező irányban mozgatják és amely eszmeáramlatoknak előbb vagy utóbb, de szükségképeu össze kell ütközniük egymással, hogy a döntő csata után megteremtsék az új társadalmi rendet. Annak az iránynak, melyet a Szent Imre kor a kereszt jegyében kultivál, az eljövendő új társadalmi rend kialakulására ma még döntő befolyása van. Támogatni, erősíteni kell ezt az irányt, mert ha elerőtlenedni hagyjuk, lehet, hogy mire az ütközetre kerül a sor, a másik tábor keresztül gázol összes tradíciónkon. Ez pedig nem lehet célunk. A nagy hatást keltő beszéd eszmemenete egyébként a következő:

Örömmel jött ide, mert itteni szereplése kedves visszaemlékezést kelt lelkében. 18 évvel ezelőtt ugyanis, épen ez időtájt tartotta titkári székfoglalóját a Zichy János gróf kezdeményezésére alakult budapesti Szt. Imre- Körben. Örömmel jött az ifjúság körébe, mely eszmékért harcol. . . Nagy szó ez annál inkább, mert hiszen a társadalomban, az életben, a sajtóban — mindenütt az önérdek lett úrrá és lassankint megsemmisül a sok nemes hagyomány. Az utolsó órákban vagyunk és nem szabad várnunk addig, míg kapunkat döngeti az új világáramlat, melynek csak a katolikus közönség tud gátat vetni egységes munkával.

A jólét képe, külső színe nem mindenkor rejtaméhében csöndes, boldog jövőt. Ideje tehát, hogy tisztába jöjjünk a kétkedés kérdéseivel, amelyek kapcsán keserű lesz a beszéde, de hiszen okos embernek nem hímes szó kell, hanem igazság, bármily kemény legyen is az.

Nem szép beszédet mondani jött tehát ide, hanem hogy Szent Imre leventéinek megmutassa a helyes utat.

Magasabb nézőpontból, pártpolitikai és általában politikai színezet nélkül foglalkozik szónok a nemzeti eszme kérdésével, mely szerinte, a fajunk iránti őszinte és munkás szeretet, s az a tudatos nemzeti politika, mely nem beszél, hanem tesz, vagyis: erkölcsi és anyagi létföltételének kellékeit fejleszti.

A gyermekét jól nevelő anya, a földjét okosan művelő szántóvető, a szakképzett iparos, a becsületes kereskedő stb. stb. — mind nemzeti politikát csinál. Ezek erkölcsi és anyagi erejének összege ugyanis a nemzeti erő, melyből a nemzeti lelkesedés fakad és a nemzeti ügy diadala származik. Szónok véleménye szerint tehát Széchenyi Istvánnak volt igaza, aki azt mondotta, hogy ne kergessünk elérhetetlen célokat, hanem tegye meg mindeuki a maga kötelességét a nagy nemzeti munkában

Az ifjúságnak is részt kell vennie a nemzeti újjászületés keresztülvitelében; részt kell vennie a gyakorlati téren, a nép felvilágosításában. Azt mondják ugyanis, hogy a szociálde- mokratizmus és a radikálizmus tanai nem csinálnak zavart. Ez igaz lenne, ha a mozgalom csak a gazdasági téren maradna. Igen ám, de átcsap a politikába; belemarkol erkölcsi tradícióink kincseibe és tanaival az ellen tör, ami nekünk legkedvesebb.

Nagy szerencsétlenség az országra, hogy sokan kacérkodnak evvel a rettentő politikával, amellyel talán egy évtized alatt élethalálharcot kell vívnunk. Az lesz a kérdés, hogy kié legyen ez az ország: a fajmagyar keresztényeké, vagy a szociáldemokrata szabadgondolkodóké.

Ez az új, Nyugatról jövő világáramlat kilopja szivünkből a másvilág hitét, kiveszi lábunk alól az erkölcsi piadesztált s kiöli a lelkekből mindazt, ami annak erkölcsi tartalmat ad. Ezután az individuális erkölcstannal hosz- szasabban foglalkozva kimutatja, hogy az új irány a keresztény erkölcstan helyébe a tömegek erkölcstanát teszi. A tömeguralom pedig kárhozatos. Ezt Briand francia miniszterelnökkel bizonyítja, ki hosszabb ideig volt híve a tömegerkölcstannak és most ő őrzi legjobban a társadalom alapjait.

Vonjuk le a tanulságokat, állapítsuk meg

szerepükbe s a komikum kedvező helyzeteit lehetőségig kihasználták. Ludányiné (Villedeuil bál-óné) bájos menyecske volt telve pajkos elevenséggel. Hibátlan játéka pompásan olvadt össze a gőgös Villedeuil báró sértett büszkeségének, előkelő felháborodásának sikerűit kifejezésével és a Majthényi Ádám (Car- mouflet) alaposan megrajzolt gyámoltalan zavarával, minden részletében kidolgozott kar- rikaturájával.

A darab hatása tökéletes volt és kétszer is kihívták szereplőket.

Fokozódott azonban ez a kedvező hatás a második darabnál, mely bohózat, de nem vaskosabb fajta. A Damokles kardja egy tudálékos könyvkötőmester egy bogarából szövi a darab meséjét, mellyel karöltve halad leányának szerelmi története és egyszerre következik be a kettős, megnyugtató kifejlet. Természetes persze, hogy itt is a pihenő nélküli megjátszás, a szereplőknek pontos élénksége biztosítja az előadás sikerét. A játékosok elemükben voltak; pontosan jöttek, mentek s a darabnak minden legcsekélyebb jó oldalát kihasználták. De ezen felül valóságos jellemeket adtak: minden részletben; hangban, szóban, gesztusban, arcjátékban tökéletesen kidolgozott alakokat.

Misikné (Sára) úgy játszott, mint bármelyik kitűnő komika, aki nálunk az utóbbi években megfordult. Tanulmányt csinált szerepéből és pompásan szállott le a házi sárkánynak kitünően eltaláit egyéniségéből a békés háziasszonyig, akinek egyetlen ellentmondó szava sincs. Demuth Sándort (Ragacs Ádám) régebben ismerjük sikeres műkedvelő szerepeiből. Meg kell állapítanunk mégis, hogy sokat haladt és most a lehető legtökéletesebbet nyújtotta. A legfinomabb árnyékolással fokozta a haragot és szinte észrevétlenül jutottunk a papucs alatt nyögő jámbor férfitől a dühöngő házi zsarnokig.

A művészi kettőshöz méltó társul alkalmazkodott Nagy Mariska (Zsófika) naiv bája, bájos csendessége és az ifj. André László kitünően pajkos Misi-je.

A taps, az elismerés még erősebb volt, mint az első darab után; a szereplőket háromszor is lámpák elé szólította a szűnni nem akaró taps. Nagy Mariska, mint afféle könyvkötőleány, egy hatalmas könyvet is kapott. (Úgy tudjuk azonban, hogy a nagy könyvben nem tudomány volt, amiért színpadi papája oly igen rajongott, hanem cukor, amit Zsófika szeret olyan nagyon.)

A harmadik darab lett volna a siker tetőpontja, a piéce de résistauce.

Suderman Morituri c. hármas drámai ciklusából a második, a Fricike, bájos alkotás, mely két másik társával nagy mértékben hozzájárult a hírneves szerző erős sikeréhez másfél évtizeddel ezelőtt. A Morituri szakított a megkövesedett szabályokkal, mert a drámai akció tulajdonképen nem is előttünk folyik le; csak

a lelki hatásokat adja lehelletszerű finomsággal. Nincs benne egyetlen durva hang; nem halljuk a pisztolydurranást se, mellyel egyidő- ben és erőszakosan szakad ketté egy ifjú élet, egy egész család boldogsága. De ha nem látjuk is a katasztrófát, látjuk azoknak lelki harcát, érezzük azoknak vergődését, akik szeretik a fiatal Drossét, a halálba kergetett Fricikét.

Ilyen szerepeket megjátszani nagyon nehéz dolog. Az arcjáték legcsekélyebb eltévelyedése, egyetlen rosszul alkalmazott hangsúly, vagy mozdulat — már élesen kiválik a darab hangulatából és képes arra, hogy kockáztassa a hatást. Ez a darab tette tehát legjobban próbára a műkedvelő társaság erejét.

És a szereplők fényesen kiállották a próbát, mert érvényre juttatták a darabnak minden finom szépségét. Eleinte csak feszülten figyelt a közönség, később lélegzetét visszafojtva hallgatott, végre pedig az utolsó jelenet csodás szépségű ellentéte (az apa és Ágnes néma fájdalma és az anyának mit sem sejtő boldog álmodozása) minden érző lélek szemébe könnyet csalt volna, ha a közönség rossz szokása, a készülődés, valamint a karzat zaja el nem rontja a műélvezetet.

A hatás igy is erős, szinte szokatlan volt. És ennek elérésében különösen a négy főszereplőnek volt része: Ludányi Bélánénak (Drosséné), Székely Malvinkának (Ágnes), Demuth Sándor-