Eger - hetente kétszer, 1910
1910-10-05 / 28. szám
Előfizetési árak: Egész évre.. „ 10 korona. Fél évre .......... 5 » N egyed évre ~ 2 60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. ===== Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1910. — 28. szám. XXXIII. ÉVFOLYAM. Szerda, október 5. A szociáldemokratizmus csődje. A régi, évszázadok folyamán kialakult és megcsontosodott társadalmi osztályrend ellen kemény harcot indított a szociáldemokratizmus nemcsak nálunk, hanem más művelt országban is. Hadat izentek mindennek, ami eddig szent volt; pártfogói, terjesztői lettek mindennek, amit eddig elitéit az emberiség. Az Isten, a haza, a hit, a jog, a törvény. . . mind állandó céltáblája lett gúnyolódásaiknak s elbizakodottságuk már-már alig ismert határt. Pár évvel ezelőtt már nálunk is ott tartottunk, hogy a jobb ruhájú emberre nyilt utcán kiabáltak (igaz, hogy csak bortól gőzölgő fejjel) : — le az urakkal! Ez a körülmény annál veszedelmesebbnek tűnhetett föl, mert Eger nem gyár-város és a hazátlan- ságot hirdető szociáldemokrata-munkásságnak nálunk csak gyönge talaja lehetett. Ha mégis ennyire ragadtatták magukat, csak abból volt magyarázható, hogy nagyon biztosnak érezték a talajt lábuk alatt. Hogyis ne, mikor a jó vidéken, a földműves-osztály körében is rendre csinálták a szakszervezeteket! Elcsavarták a hiszékeny magyar nép fejét,’ mely pedig nemcsak tudja, hanem érzi is, hogy a magyar föld nélkül nem tud élni, ez a bölcsője és sírja is egyszersmind. A magyar paraszt szereti a hazáját, ragaszkodik is hozzá, melynek földjéhez ezer és ezer erős szál fűzi. Ennek az érzelemnek akart tömjénezni a szociáldemokratizmus a maga földosztó-jelszavaival. A magyar nép azonban észretért. Még jókor észrevette, hogy félre akarták vezetni, kárát akarták és nem javát. így következett be azután a nevezetes fordulat, hogy nálunk — épen úgy, mint másütt — mindinkább kisebb és kisebb területen találnak követőkre a nemzetközi szocializmus államfelforgató elvei. Ma már kezd kijózanodni az eddig elámított falusi nép; kezdi belátni, hogy a szociáldemokrácia nem javít az ő helyzetén, hanem csak arra jó, hogy a vezéreknek kellemes létet biztosítson. Mindinkább belátja, hogy helyzetén úgy is segíthet, ha nem áll harcban a fennálló társadalmi renddel, ha tiszteletben tartja a tulajdonjogot. Nem lehet persze kárhoztatni azokat a szociális mozgalmakat, melyeknek célja az, hogy megengedett keretek között mindjobban biztosítsa ki-ki a maga anyagi helyzetét, megélhetését. Viszont azonban elítélendők azok a törekvések, amelyek a törvények semmibe-vevésé- vel és hangzatos jelszavakkal hirdetnek harcot a társadalmi rend ellen. A könynyen hivő földmives nép kezdetben hajlandó volt ezeknek a felforg^itók- nak táborába lépni, de ezek az eszmék nem vertek gyökeret lelkében Nem pedig azért, mert a magyar embert jellemző józan gondolkodás nem egyeztethető össze a nemzetközi elvekkel. Hogy ez így van, s hogy a demokrata elvek csak a városi gyárfalak között találnak még otthont, mutatja Hevesvármegyének 1909-ről szóló alispáni jelentése, melynek 9. fejezetében a következőket olvassuk: „A szocialista mozgalmak hovatovább a két rendezett tanácsú város területére szorulnak. Mig ugyanis az előző évben e városokon kívül három járásban találtunk azok nyomára, az 1909. évben a tiszai járásban is (mely pedig azelőtt a szocialista agitációnak legalkalmasabb területe s a szervezkedés főfészke volt) a főszolgabíró jelentése szerint minden mozgolódás szüAz „EGER“ tárcája. A nemzet gyászünnepén. Elröppent a nyár; melege nem fakaszt immár ezerszínben pompázó virágot. Az ősz hinti be csillogó dérgyöngyeivel a haldokló mezők hervadó bokrétáit. Az erdők üdezöld lombjaira is rálehelt már a kérlelhetetlen enyészet s kiégetve a levelekből a remény színét, az élet ragyogását: a sárga és vörös szín százféle árnyalatát szórta a hegyekre. Az emberek szívében csodásán zengő húrok szólalnak meg, mélabüs akkordok csendülnek fól. A természet megdöbbentő és mosolygó haldoklása a fájó gondolatok egész raját risztja föl, mint a puskadördülés a vizek szárnyas vadjait. Az ember gondolatai közt minduntalan fölmerül az elmúlásnak, a halálnak alakja. Tulajdonképen nem is az enyészet képe az, mely gondolataink folyójábán föl-fölbukkan, amint hogy nem ezüstkagylók azok a fénylő, ragyogó villanások se, melyek holdas éjjel a hullámok hátán táncolnak, hanem a hold bágyadt sugarainak visszaverődései. A mi gondolatainkat is a haldoklás szemléletéből fakadó borongós hangulat vonja be a megsemmisülés misztikus fényével. Érezzük, hogy mindnyájunk élete egy-egy tragédia, mert az életnek lehetnek ugyan derűs epizódjai, sőt lehet az egész mű vígjáték, de az utolsó jelenet, a befejezés, a kifejlet: mindig a megsemmisülés, a halál. És mi mégse félünk e szomorú végtől. E föld légkörén túl jobb, szebb hazát remél szívünk. S a tiszta elme világító sugarai fényt vetnek a sír sötét ölébe, sőt azon túl, a másik, a boldogabb életre is. A „Feltámadunk!“ magasztos ígérete ott sugárzik a temetők bejárata fölött és ez a gondolat lobban ki legutoljára a halállal küzdők agyában. A feltámadás csiráját rejti magában a halál: a természet és az ember halála egyaránt. Azonban ne általánosítsunk! Az ember, mint egyén föltámad, szebb életet vár. De az embereknek olyan tábora, mely egy közös földterületen él, ugyanegy nyelven beszél — ezt nem remélheti. Az a nemzet ugyanis, amely egyszer meghalt: őrökre megsemmisült. Eltemetett ország számára nincsen föltámadás!... Ez a mély igazság magyarázza meg a világtörténelemnek azt a sok ragyogó tényét, hogy sokan szívesen, örömmel léptek a vérpadra. És ha lehetett volna, szembenéztek volna ezer halállal is, hogy hazájukért vérüket onthassák. Jól tudták e dicsők, hogy rájuk a föltámadás glóriája vár a síron túl; nem rettentek vissza vérük ontásától, tudva azt, hogy ez a drága nedv a szabadság virágait szólítja életre. Ilyenek voltak a népek megmentői; ilyenek a mi hazánk vértanúi. És ilyen volt az aradi Tizenhárom is. . . Holnapután lesz 61. évfordulója annak, hogy a Tizenhárom szívének dobogását megakasztotta a rideg bosszúállás, a vértszomjazó visszatorlás. Holnapután lesz 61 éve, hogy a Tizenhárom meghalt, hogy megkezdje nemcsak a boldogabb hazában, hanem a magyar nemzet szívében is örök életét. A nemzet hősei a nemzet vértanúivá lettek. De azért a mártirság percében is hősök maradtak. Milyen bátran néznek szembe a halállal! Pedig családot: hitvest, gyermeket, rokont hagynak itt. Legtöbbjük még innen van az élet delén, közülök nem egy felé integet a mosolygó élet. Csak félre kellene államok a bosszúállás sújtó csapása elől. Az egyiknek legforróbb vágya: vajha még egyszer csatára vezethetné 'seregét puskatűz ropogása, ágyúk bömbölése, kardok villanása, szuronyok csillogása, dobpergés, trombita-harsogás közepett. A másik csodás hidegvért mutat. Szakállát félti, melyre mindig nagy gondot fordított. A harmadiknak testébe már beléhatoltak a
