Eger - hetilap, 1893
1893-09-19 / 38. szám
299 Tudom, sokan azt gondolják most az én tisztelt hallgató polgártársaim közül, hogy nem lehet ez, mert ha igy volna, akkor minden élő tüdővészt kapna, mert hiszen a közül a temérdek bacillus közül, a mi a sok beteg köpjéből a levegőbe jut, majd minden embernek kerülhet a tüdejébe egy csapat, mikor lélegzetet vesz, — mert hiszen poros levegőt ugyan gyakran kénytelenek vagyunk szívni. De meg, alig van olyan ember a világon, a ki olykor-olykor közel ne jusson egy-egy köhögő tüdővészes emberhez, igy a ruhájára mindenkinek rátapadhat egy-két, gombostűfej nagyságú, vagy még kisebb, köhögés közben a levegővel kifújt köpöcske, mely később megszáradva, elporladva, a levegőbe jutva, azt, a ki a ruhát viseli, bizonyosan raegfertőztette — a beszitt levegővel tüdejébe jutva!? Hála istennek, nem igy van. Az egészséges ember ép teste a ragadós betegségek mérgével sokszor képes daczolni. Arra, hogy az ember a tüdővészt megkapja, kell bizonyos hajlandóság, azaz kell a testnek, különösen pedig a lélegzés utainak olyan gyenge, beteges állapota, melynek következtében az ezekbe jutott ragadós méreg hatásának nem képes a test ellent állani; nem dobja ki a mérget magából, hanem uralkodni engedi azt. Ez a hajlandóság, különösen a lélegzés utainak ez a gyenge, beteges állapota az, mit a tüdővészben szenvedő emberek gyermekei szüleiktől többnyire örökölnek, minek következtében aztán könnyebben bele esnek e rettenetes bajba, mint az egészséges emberek ivadékai. Azonban ez a hajlandóság a tüdővészre kifejlődhetik az emberben, ha a legegészségesebb emberektől s a legegészségesebb testtel született is, ha helytelen életmódot folytat. A lélegzés utainak ilyen gyenge, beteges állapotát előidézi igen sokszor az, ha ezek a csövek gyakran hurutosak. De előidézi nagyon sok embernek a foglalkozása, a mestersége is. Az, a ki poros levegőben kénytelen dolgozni, örökös, állandó hurutot szerez gégéjébe, lélegző csöveibe, s ez az oka annak, hogy a kőfaragók, a dohánygyári munkások, utczaseprők közül igen sokan halnak el tüdővészben. A borbélyok közt is sok a tüdővészes, mit a lélegzéskor felszívott apró szőrök izgatása következtében származó gyakori hurutból magyarázhatni meg. Ezért a hurutot nem kell csekély betegségnek tartani, hanem őrizkedni kell annak elhanyagolásától. A ki testét erős meghűléseknek teszi ki, a ki testének táplálását, friss levegővel ellátását elhanyagolja, az mindegy utat nyit minden ragadós betegségnek, tehát a tüdővésznek is. A szoba rossz levegője, a piszkos, szemetes, nem szellőztetett, tehát bűzös lakás, a rossz vagy kevés élelem, a kicsapongás, a mértékletlen élet, az éjszakázás : mind előmozdítja a tüdővészre való hajlandóságot. Igen gyakran megtörténik, hogy valaki sokáig szenved gyomorbetegségben, és ennek következtében nem képes testét kelnál egy pompás palotát pillantott meg, mely aranytól ragyogó tetőzetével, csudaszép homlokzatával, remek oszlopaival, s művészi üvegfestésű ablakaival, — az „ez er egy éj beli“ tündérkastélyok egyikének tűnt fel. A fontaineblaui császári várpalota volt, a franczia uralkodók kedvelt lakhelye. Simonyi óbester büszkén nyargalt be a várkastély udvarára, melynek falai között, az előbbi napon még I. Napoleon pihente ki a kemény hadjárat fáradalmait. Huszárjai a kastélyt környező nagyszerű vadaskertben ütöttek tábort, miközben ezredesük, törzstisztjeinek kíséretében, a márvány-lépcsőkön haladt fölfelé. Ellenszegülésre gondolni sem lehetett, annálkevésbbé, mert a várkastély háznagya, egy igen finom és udvarias franczia, hamar belátta, hogy engednie kell a helyzet parancsoló kényszerűségének, s minden hosszasabb töprengés nélkül csakhamar fölnyitotta a nyalka huszártisztek előtt a várkastély fényes termeit, melyekben a belépők a legnagyobb rendetlenséget találták, amint ez gyors menekvés után rendszerint történni szokott. Még az az ágy sem volt fölvetve, melyben a fogoly VII. Pius pápa hált, akit a menekvő franeziák alig négy óra előtt hurczoltak el magukkal. A várnagy végigvezette a huszártiszteket a ragyogó termeken, észrevehetőleg megvető tekintettel akarva értésökre adni, miszerint méltatlanoknak találja őket arra a nagy tisztességre, hogy a nagy császár termeinek küszöbét átlépjék. Tisztjeink számos termeken áthaladva, a trónterembe jutottak, hol a fényes császári trón állott, drága keleti gyöngyöktől súlyos czafrangokkal ellátott, arany- és ezüsttel áttört lőleg táplálni. Az ilyen emberben is könnyen kifejlődhetik a tüdővész, s gyakran az lesz a megölője. Azt is sokszor tapasztalják az orvosok, hogy nagy vérveszteség, a test túlságos megerőltetése, kimerülése, asszonyoknál pedig a gyakori gyermekszülés következtében áll be a tüdővész. Igen, mert a kimerült, elerőtlenedett, kevés vérű ember teste nem képes ellent állani a gumókor ragadós mérgének. III. Hogy tehát a tüdővészre való hajlandóság testünkben ki ne fejlődjék, mindent meg kell tennünk, arra, hogy egészségünket ápoljuk, testünk erejét fentartsuk. Ezt pedig úgy érjük el, ha tiszta, jó levegőben, jó lakásban, kellő élelemmel, jó vízzel, nem túlságos sok munkával, de az pihenésnek szentelt időt korhely- kedéssel meg nem rövidítve, éljük életünket. Különös nagy gonddal kell őrködnünk e tekintetben gyermekeink felett. Ha ezek táplálása hiányos vagy nem czélszerü, ha lakásuksan nem elég jó a levegő, kiváltképen ha a gyermekek lakóhelye nedves, dohos, (a milyenek nagyvárosokban a pin- cze-lakások, falukon pedig a földbe ásott putrik, vagy az olyan kisablaku sárházak, melyekben az ágy alatt penész terem,) ha testök, ruházatok el van hanyagolva, akkor nagyon gyakran kifejlődik bennök az úgynevezett görvély. Az ilyen görvélyas gyermek rendesen sápadt, vézna, bőre átlátszó, vékony, nyaka vastag, mi a mirigyek megduzzadásáuak következése, szeme csipás, (a kötőhártya s a szemhéj szélének gyuladása miatt), ajkai duzzadtak, néha csont, máskor bőrbetegségek gyötrik, igen sokszor fenésedéssel. Ez a beteges állapot, ez a senyvesség igen gyakran a később kifejlődő tüdővész előpostája, minden esetre pedig ha nem ugyanaz, de a gümőkorral felette rokon természetű nyavalya. Sokszor szomorú öröklés a szülőkről, ha azok gyenge testüek, betegesek, nagyon öregek vagy iszákosak, de még gyakrabban annak a következménye, hogy jó levegő, jó és helyes, tápláló koszt vagy jó lakás nem jut a gyermeknek osztályrészül. Fő dolog a tüdővész kikerülésére természetesen az, hogy vigyázzunk magunkra, ha tüdővészes emberekkel kell érintkeznünk. Ha közelről beszél velünk, mindig arczunkra, ruhánkra fujhat egy picziny cseppnyi köpöt, s azt később megszáradtán, por alakban tüdőnkbe szívhatjuk. Ha vele csókolódzunk, ránk tapadhat mérgező köpjéből valami. Ha kezet fogunk vele, csak úgy lehetünk biztosak arról, hogy nem tapasztott ránk kóranyagot, ha éppen akkor mosta meg a kezét. Hogy az ilyen, miuden vigyázat nélkül való közeli érintkezés veszedelemmel jár, azt az élet számos példával bizonyítja. Ki ne tudna esetet arra, hogy egy családban valaki tüdővészben megbetegszik, aztr nemsokára a család egy másik tagja követte. A férj után sorvad el az asszony, az asszony után az ura. Ezt a közeli érintkezés s a beteg vigyázatsan ápolása okozza. biborbársony mennyezetével, melynek széleit arany-angyalkák tartották össze. A büszke várnagy biztosra vette, hogy ezek a barbár magyarok most mindjárt hasra vágódnak a nagy császár trónja előtt, s csókjaikkal fogják elárasztani annak zsámolyát. Simonyi óbester, úgy látszik, leolvasta a várnagy ábrázatáról ezt a föltevést, s erősen fölboszankodott miatta. Egy kissé elgondolkozott, aztán büszkén lépett föl a trón lépcsőin, s beléült annak aranybársonyos székébe. Majd elővette makra-pipáját, megtöltő azt, rágyújtott, s a trónszéken kényelmesen elnyujtózva, vígan eregette a bodor füstöket a biborbársony mennyezet felé. A várnagy arcza ez iszonyú botrányra halotthalvány lett. Ekkor intett neki az óbester, hogy lépjen közelebb, s a meghatottság hangján kérdezte tőle: — Szeretik kendtek a császárnéjukat, Mária Lujzát? — Igen! — viszonzá a várnagy. — Hát a császárt? — Mi békét akarunk! — feleié a várnagy kitérőleg. — Hm! Kendtek tehát nem szeretik a császárt, mert békebontó. — Uram! — folytatá a várnagy — a franczia úgy beszél, ahogy muszáj, és úgy gondolkozik, ahogy akar. — Jól van! — mondá Simonyi szárazon. Kiverte a pipáját a trónszék oszlopán, aztán leszállt, s megparancsolta a várnagynak, hogy vezesse őket a császárné lakosztályába. A várnagy teljesítette a parancsot. Meglátszott az arczán a *
