Eger - hetilap, 1893
1893-09-19 / 38. szám
300 Távol legyen, hogy valaki azt vegye ki beszédemből, hogy a tüdővészben szenvedők ápolása elhanyagolandó. Egyáltalában nem. Az, a ki betegének gondozásában nem elég serény, isten és ember előtt bűnt követ el, mert meglehet, hogy épen az ő hanyagsága követbeztében áll be a beteg korai halála. De az ápolónak vigyázni kell tudni a maga egészségére is, s különös gonddal kell lennie arra, hogy a betegről véletlenül testére vagy ruhájára tapadt szenny, nyálka vagy a beteg bármely váladéka letisztittas- sék s megsemmisittessék. És ugyan balhit az, hogy csak az szereti és ápolja igazán betegét, ki azt folyvást nyalja, falja és a vele való érintkezésben nem követi a tudománynak azokat a tanácsait, melyeket az ilyen alkalmakra megszab. Mint az eddig mondottakból kitűnik, a tüdővész mérgének kutforrása maga a beteg, különösen pedig a beteg köpje, mely por alakúvá válik, a levegőben elterjeszti a betegség fertőz- tető csiráit. A tüdővészes beteget ennél Togva figyelmeztetni kell baja ragadós voltára. Sokan azt hiszik, hogy ez lelketlenség. De mikor az ember ezt gyöngéden meg megmondja a betegnek, egyszersmind hozzá kell tenni azt is, — a mi szent igaz, hiszen sok példa igazolja, — hogy az ő nagy bajából ki lehet gyógyulni. A figyelmeztetés arra való, hogy a betegek ne köpködjenek szerteszét, ne köpjenek a padlóra, a falra, valamely bútordarabra vagy egyébb tárgyra, hanem használjanak a köpésre valamely edényt. Legjobb erre egy kis üvegcsésze, melybe, hogy a benne összegyűlt nyálka ki ne száradjon, mindig vizet kell tartani, még pedig, a ki teheti, egy kis pálinkát, vagy egy kis eczetet is töltsön a vízbe Az ilyen edényt napjában háromszor-négyszer ki kell üríteni az árnyékszékbe, vagy valamely — háztól távol eső — gödörbe, s ott földdel kell betakarni. Az edényt a kiürítés alkalmával mindig erősen ki kell mosni karbolos vízzel, (100 rész vízre 5 rész karbolsavat vevén), vagy erős lúggal, vagy legalább nagyon forró vízzel. Ha a beteg a padlóra, (a ház földjére,) a falra, vagy akár miféle tárgyra köpött, gondunk legyen rá, kogy köpje ott meg ne száradjon, hanem azonnal felmosattassék karbolos vagy lúgos forró vízzel. A műveletlen ember nem nagyon nézi ugyan meg, hová köp, azonban aligha akad olyan rossz szivű tüdőbajos, a ki ha tudja, hogy abban a köpben van az ő betegségének [ragadós mérge, ne legyen annyi kímélettel hozzátartozói és általában embertársai iránt, hogy a köpőcsészén kívül máshová is köpködjön. A tüdővésszel való megfertőztetésnek nemcsak otthon lehet az ember kitéve — azon esetre, ha családjában ilyen beteg van, káröröm kifejezése arra a gondolatra, hogy: no most itt lesz az alkalom a császárné termeiben a rablásra, s ezzel teljes vadságukban fogják bemutatni barbárságukat, ezek az ázsiai hordák. Kinyitotta a termeket. Amint a huszár-tisztek a császárné lakosztályába léptek, mindnyájan levették kalpagjaikat. Néma tisztelettel nézték végig a remek bútorokat; de különös figyelmüket költötte föl a császárné remek mivű mennyezetes nyoszolyája, a pompás selyempaplannal, melynek gyönyörű hímzését Mária Lujza sajátkezűig készítette. Simonyi óbester törte meg a néma csöndet, fennen magasztalva a nagyszerű himes munkát. — No — gondolta a várnagy — most itt az alkalom. Gúnyos mosolylyal sietett a paplant összecsomagolni, s alázatos pofával nyújtotta azt át az ezredesnek. Simonyi pedig haragvó tekintettel utasította vissza az ajándékot. — Mi nem jöttünk ide rabolni! — kiáltá méltóságosan megvető tekintettel. A császárné a mi szeretett uralkodónk, I. Ferencz magyar király leánya, s az ő keze munkáját egy alattvalónak sem szabad megszentségtelenitenie. Őrizze meg kend lelkiismeretesen a császárja palotájának kincseit, s azoknak, akik utánunk ide jönnek, mondja meg kend, hogy itt jártak a magyarok, és semmihez sem nyúltak, semmit el nem vittek. Egy magyar huszár oda ült a császár trónjára, ott kiverte a pipáját. De a ti császárnétok, az — hanem ki lehet téve minden olyan nyilvános helyen is, a hol sok ember van együtt. Köztudomású, hogy a tüdővészesek és átalában azok, kiknek lélegző csöveik betegek, néha jó hosszú ideig dologtelietők. Az ilyenek elmennek a gyárakba, a hivatalokba, a műhelyekbe, templomokba, szinházakba. Szükséges ennélfogva, hogy minden olyan helyen, hol sok ember szokott megfordulni, köpő-edények legyenek felállítva, borszeszes vizzel félig megtöltve; és szüksé- séges rászoktatni minden embert, az egész közönséget, hogy ha köpni akar, ezeket az edényeket használja. Ha az ember egy korcsmába, vagy egy pálinkás boltba belép, undorodva látja, hogy az ott tan ázók köpjei, — kik közt pedig igen sok lehet beteg, — a padlón szanaszét hevernek, s később odaszáradva, sepréskor a szoba levegőjét megfeetóztetik. Ha a hatóság a korcsmák és pálinkás boltok tulajdonosait félig vizzel telt köpőedények felállítására kötelezné, bizonyára igen helyesen cselekednék. Ha csak egy ember menekülne is meg az ilyetén intézkedés következtében a tüdővésztől, már kifizette a adolog. Én ezek következtében csak helyeshetném, ha a házak folyosóin mindenütt, könnyen feltalálható helyen, lennének félig vizzel töltött köpőedények, hogy a járó-kelők azokat használhassák. A hivatalokban és az iskolákban, valamint minden más közhelyen szintén kellene ilyen edényeket felállítani, akkor aztán lassan-lassan bizonyosan rászoknék a legműveletlenebb ember is, hogy ne serczegtesse köpjét mindenüvé. A tödővész, — mint már többször mondottam, — igen el van terjedve s tüdővészes beteg sok családban van. És ha az ember vigyáz magára és vigyáz a betegre, el is lakhatik vele együtt. De már annyi józanságának lenni kell, hogy ne csókolja különöse annak száját és ne háljon vele egy ágy ágyban Ezen kívül nagy figyelemmel kell a gümőkóros beteg ápolójának lenni arra is, hogy bőrén, kivált kezén ne legyenek sebek s ha vannak, valahogy ezekre ne essék a betegnek valamely váladéka, különösen köpje, vagy valamely fekélyes részének ge- nyedtsége. Mert a bőr apró sebecskéin felszívódhatik az ember testébe a betegség mérge, bejuthatnak ezen az utón is a bacil- lusok a testbe és gümőkort idézhetnek elő. Minden eszközt, a mit az ilyen beteg használ, kátszeres gooddal kell tisztogatni, különösen kését villáját ivópoharát. Gyakrabban kell rá tiszta ruhát adnni, mint az egészséges emberre, szennysét pedig nagyobb figyelemmel kell kimosni. Szobáját is minél gyakrabban szellőztessük és felette tisztán tartsuk De a beteg szobájának tisztán tartása nem abban áll, ha szárazon, jó nagy port verve, felseperjük a padlót, hanem abban, hogy megnedvesitett seprűvel és vizes törlő rongygyal megtisztogatjuk a szoba földjét; — és rendkívül szorgalmasan vigyázunk én főherczegnőm lakó szobáiban levett kucsmával, tiszteletteljesen ment végig! Ezzel a huszártisztek hideg magatartással nézték végig a fontaineblaui kastély kincseit, s midőn a huszárok a császári várkastélyból kivonultak, egy árva szög sem hiányzott belőle. A kopaszságról. „Hosszú haj, rövid ész“ — ezt vallotta mai napig minden ember, részint a saját tapasztalatából, részint meg úgy hallotta az apjától, nagyapjától, a rokonságtól, mindenkitől. Most pedig egy berlini orvos, ki nem volt rest hosszú évek során át minden idejét, munkáját a hajak physiologiájának szentelni,, kisütötte — ohó — éppen fordítva „Rövid haj, nagy ész“. És ezen rövid mondaton öt (342 lapos) köteten keresztül bizonyítja be, — már ilyen alaposak a német tudósok ! Elkezdi ősapánknál, Ádámnál s végzi az istenénél, Bismarcknál! Azt máf ugyan mégis concedálja a doktor úr, hogy voltak fényes elmék, kiknek a koponyányuk kívülről nem igen fénylett a kopaszságtól, igy pl. Schiller, Liszt, Makart. De az már mégis csak tény, hogy a parasztemberek között kevés a kopasz; noha ez korántsem bizonyít a mellett, hogy a szellemi tevékenység esetleg elősegítené a hajak hullását. Ezen tény oka talán inkább abban rejlik, hogy a paraszt másképen ápolja a haját, mint a városi ember, nem ismeri a sütővasat, nem vágatja le oly gyakran a haját. Igaz ugyan, hogy általában véve,
