Eger - hetilap, 1893

1893-07-04 / 27. szám

213

pot fenfartotta számunkra, s megérnünk engedte, hogy 25 év után, férfi-korunk delén, még egyszer baráti kézszoritást válthatunk az életben, még egyszer egymás baráti keblére borulva, a viszontlátás örömkönnyeit, az igaz barátság, és testvéri szeretet e drága gyöngyeit ejthetjük. Igen! különböző érzelmek zajlanak szivemben, ezen örök emlékű perczekben. 25 év! Mily csekély szám magában, és mily nagy jelentőségű a mi életünkben. Vájjon mertünk volna-é e napra gondolni akkor, mikor 25 év előtt az egri gymnasium falai között, érettségi bizonyítványunkkal kezünkben, önérzettől dagadó ifjú kebellel, de az ismeretlen jövő bizonytalan sejtelmével, a megilletődésnek egy édes-bús köny- cseppjével szemeinkben, elhangzott az utolsó bucsú-szó ajkainkról jó tanárainkhoz, és egymáshoz. Vájjon mertünk volna-e akkor magunknak 25 év után viszontlátást ígérni, mikor egy hosszú, gondtalan, és boldog gymnasiumi pályafutás végén, amelyen keresztül annyi kedves, és feledhetlen gyermekkori emlék fűzött bennünket egymáshoz, az élet kérlelhetlen kényszere először vont felhőt ifjúságunk derült egére, a válás fájdalmával. Közös pályánk véget ért. Örökre válnunk kellett egymástól. Az iskola befejezte feladatát, az élet várt bennünket. Boldog időszaka létünknek, mely örökre letűnt az idők végtelenségében! Örömünk habzó serlegébe egy keserű csepp, a válás keserű cseppje vegyült akkor, midőn az iskola küszöbét utólszor lépve át, örökre isten- hozzádot mondtunk egymásnak. Mikor már a gyermeki szív sejtelmével éreztük, hogy utaink, a hányán vagyunk, annyi felé fognak ágazni; hogy hajóink az élet viharos tengerén, ha egykor révpartot érnek is, egymástól messze elszakítva, a földgömb más-más zugában kötnek ki. Éreztük, hogy többé talán sohasem látjuk egymást az életben. De nyomban feltámadt bennünk a remény, s minél inkább haladtak az évek, annál inkább erősbödött az, hogy gyermekkori feledhetlen emlékeink nyomán a baráti szivek sok évek múlva még egyszer egymásra fognak találni az életben. Reményünk nem csalt meg. Hosszú 25 év után ime felviradt a mai nap hajnala, melyet oly rég óhajtva vártunk. Megértük az örömet, mely után szivünk egy negyedszázadon át vágyódott, hogy együtt baráti kézszoritást váltva, hacsak rövid órákra is, még egyszer átéljük ifjú korunk ábránd-világának boldog álmait, s feledve a mindennapi élet prózáját, még egyszer szemeink elé varázsoljuk létünk legszebb szakának, ifjúságunknak viruló reményektől duzzadó rózsás képét. Mi nem tettünk ígéretet, a mai találkozóra, midőn 25 év előtt az iskola küszöbén elváltunk. De élt bennünk a szív, melynek melegénél soha sem szűntünk meg Yesztatüzként ápolni a barátság szent érzelmeit. És ez érzelem, mely hatalmasabb minden Ígéretnél, volt a kezdeményezője összejövetelünknek, s ez hozta létre mai találkozásunkat. Csak néhány hó előtt történt erről említés közöttünk, s mint egy közös szív dobbanására, egyértelmű óhajtással és örömmel üdvözöltük mindnyájan az eszmét. A szót

ez alatt szemlátomást kezdett soványodni. Végre neki durálta magát s végső elkeseredésében ily szókra fakadt:

— Nagyságos uram, a múlt hónapban ütlegdij fejében közel háromszáz forintot vesztettem. Ezt én ki nem állom. A nagyságos urnák engem továbbra is püfölnie kell! Egyezkedjünk : másfél forint egy pofonért, ugyanannyi egy hátbaru- gásért; egy botütésért pedig, akár enyhébb, akár fájdalmasabb, tessék fizetni átlag három forintot.

— Jó. Majd meglássuk.

De bizony Vendel semmit se látott meg se nem érzett. Nap nap után egyre nagyobb ügyetlenségeket követett el, de ez sem használt. A püfölés elmaradt. Végül, ha Vendel oly ostobaságokat követett el, hogy már nem tűrhette a gazdája, kapta a kalapját s távozott hazulról.

Végre ama reggelen, melyen elbeszélésünk kezdetét vette, fiatal barátom egész nyugodtan volt újságolvasásba merülve, midőn egyszerre Vendel szemtelen vakmerőséggel eléje áll, s igy formed gazdájára:

— Uram, ez hitvány kevélység!

A fiatal ember meglepetve emelte föl a fejét.

— Igen, komisz gőg — rikácsolt tovább a ficzkó, — ez a dolog szerződésünkbe ütközik, — a nagyságos ur tartozik engem mindennap megütlegelni, mert ez alatt a feltétel alatt fogadott fel. Szóval: én ütlegeket akarok.

— Eredj a pokolba!

— De nem megyek. Egy tapodtat se mozdulok erről a hely- xől, mig ki nem kapom a száz ütleget, melylyel nekem a nagyságos ur tartozik.

nyomban követte a tett; szívesen vett felhívásunkat az Ígéret, s ezt mai megjelenéstek. Baráti szivetek vonzalmát követve, miként az igaz hivő Mekkáját, úgy ti is fölkerestétek Dobó ősi fészkét. Elzarándokoltatok ide a távolból, hazánk kies bérczei közül, s a délibábos rónáról e szentelt helyre, melyről a költő énekelte: „Ide illik a szent kereszt, ide illik a kápolna, így szép a hit s honszeretet, egymás keblére hajolva.“ Eljöttetek, hogy még egyszer viszontlássátok e helyet, honnan 25 év előtt sziveinkben a hit és hazafiság, a tudás és a baráti szeretet mag- vaival iudultunk az élet nagy útjára. És a honfiúi erényektől, és a tudományoktól megszentelt, s a hősök vérével áztatott helyen elvetett mag nem esett sziklára. Termékeny talajra talált az ifjú szivetekben, és ma már dúsan termi gyümölcseit a különböző életpályákon, miket társadalmi r tevékenységiek betölt. — 25 év nagy idő, egy fél emberélet. És az idő teremtő és romboló hatalma felettünk sem vonult el nyom nélkül. Nehányan közülünk örök álomra tértek. Ezeknek már csak emlékét őrizzük. Mi, akik itt vagyunk, 25 év előtt mint gyermek-ifjak váltunk r el, és ma őszülő fejjel, mint családapák látjuk újra egymást. És közülünk hányán szenvedtünk hajótörést az élet viharos tengerén, és mennyi reményünk és boldogságunk találta kora sírját a sors hullámaiban e 25 év alatt. De ti kedves barátim, férfias bátorsággal néztetek szembe az élet viszontagságaival, és szilárd jellemmel, törhetetlen kitartással czélt értetek. Ma már a társadalomban oly tisztes, és előkelő állásokat foglaltok el, amelyekre kiváló tulajdonaitoknál méltók vagytok. Az iskolának, mely nevelt bennünket, egyikünk sem vált szégyenére. Mert valamint az aczél a tűzben, úgy a férfi jelleme is az élet viszontagságai között, az élet harczában edződik szilárddá, és törhetetlenné. Az ily jellem alkot nagyot, és maradandót úgy a gyakorlati életben, mint az érzelmek világában. Ily jellemek szülik és biztosítják a hű és igaz barátság érzelmeit is. Ez forraszt egybe bennünket a mai emlékezetes napon is. És én életem egyik legboldogabb napjának tekintem a mait, a melyen 25 év után találkozhattunk és boldognak érzem magamat, hogy poharat emelve azt kívánhatom: Engedje a Gondviselés, hogy kedves családotokkal együtt boldogan és megelégedésben élve, 25 év múlva újra találkozhassunk, és érettségink 50 éves jubileumát is megünnepelhessük.“

Szalay Károly a jubilánsok jelenlévő egykori professorát, Szabó Ignácz tanárt köszöntötte föl meleg szavakkal. Azután a szellemesnél szellemesebb pohárköszöntők egész sora következett, élénken fűszerezve a feledhetetlenül kedves estély élveit.

Másnap, vasárnap, f. jul. hó 2-án, regg. 8 órakor, tanulóköri áhitatosságuk helyén, a cisterczi kolostor templomában gyűltek össze a jubilánsok, aholott „Te Deum“-os misét mondott egyik társuk, Danderer Ferencz, pétervásári plébános, kinek a társak két séniora: Szánthó János, és Novák Ferencz ministráltak. Meg- hatottan hálát adva a Gondviselésnek, mely éltök e nevezetes

Fiatal barátom erre elkezdett kaczagni. Vendel pedig felkapta a gazdája legkedvesebb reggeliző csészéjét s úgy vágta azt a földhöz, hogy ezer darabba tört.

— Ostoba! — kiáltá a fiatal ember. De egyszersmind érezte, hogy a marka viszketni kezd, s szemei egyszerre mohón kezdtek valami ütő eszköz után keresni. — Takarodjál! Mert még meg találnálak ütlegelni.

— Ó nem! azt a nagyságos ur nem meri megtenni. Sokkal kevélyebb annál a nagyságos úr.

E szavakra fiatal barátunk megragadott egy botot, s azt apróra törte a Vendel hátán. Ezek a bottöredékek hevertek a padlón, midőn barátom szobájába léptem. Vendel pedig hálatelt pofával pislogott az ég felé, vigyorgó ajkain e szavakkal: Végre, végre hát mégis megérkeztek az ütlegek!

E szavakra tört ki az ifjú házi gazdából az az egetrázó hahota, mely beléptemkor annyira meglepett. Barátom e szókkal fogadott, miközben a nevetéstől szemébe tódúló könnyeket törölte:

— Ennek a Vendelnek mégis kell egy kis nyugdijat biztosítanom; mert ha ezt nem teszem, ő, ki annyira szereti a takarékpénztárat, egy napon arra kényszerítene, hogy agyon üssem, hogy ez által minél nagyobb betétösszeget vihessen a takarék- pénztárba.

Vendel pedig pajzán vigyorgással osont ki a szobából, s az ütlegek főszámlakönyvébe a következőket jegyezte be:

„Egy tuczat botütés á 3 frt = 36 frt. Az „ostoba“ 50 kr. Summa summarum: 36 frt 50 kr. — Hál’ istennek! Csakhogy már ismét a rendes kerékvágásban vagyunk!