Eger - hetilap, 1893
1893-01-17 / 3. szám
19 hallgató csöndjét alig zavarta meg vig zenei hang; csakis midőn Halmay „jól szervezett“ színtársulata szánta magát egy városunkba intézendő sarki expeditióra; meg midőn közönségünk műélvezési hajlandóságával szemben hiú reményeket tápláló művész-jelöltek mutatók be művészi tálentumokat, bizonyára több méltánylást érdemlő sikerrel. E napokat kivéve, tátongó ürességgel ásított ki a nagy terem a havas-fehér fázós világra. Az előbb említett koszorú kedves virágai más helyen szoktak azóta csokorba fűződni: kint a hűs-tiszta levegőjű szabadban, a jégpályán. Ide helyezték át az olympust a Junók, Vémisok, Thébék, hogy a tánez élveit a szórakozások egy nem kevésbbé kellemes nemével, a korcsolyázással cseréljék föl, — amit mellesleg mondva, — nem igen ismertek még az Olympus lakói. Carnevál herczeg visszatérvén ádventi száműzetéséből, vizke- reszt napján bevonult vidám kíséretével az elhagyatottságában nagy búsan hallgató tánczterembe, hogy nemsokára mozgalmassá, kaczajtól csengővé és zenétől harsogóvá tegye azt. Közönségünk szombaton tette ő herczegségénél mint régi ismerősénél az első vizitet „és lön nagy vigasság.“ A nagyterem légkörének rég pihenő lusta rétegei szilajon kavarodtak föl, midőn a katonai zenekar beleharsogtatá a nyitány hatalmas hangjait s az unottan bámuló tükrök fényes lapjain diszszel öltözött sugár női alakok rajza jelent meg, mind mozgalmasabb és változatosabb képet nyújtva a szemlélőnek. Ez a jogász-estély kezdete vala. Mint báli referens, Carneválnak műkedvelő zsurnalisztája vagyok, kötelességemnek tartom tehát az ő birodalmában lefolyt eseményekről értesíteni a n. t. érdeklődőket. Ott hagytam el utoljára, hogy Páris aranyalmájának sorsa eldöntetlenül maradt a Katalin-bálban, mert igen tisztelt kollegám, Páris őfensége épp úgy meg volt akadva a választásban, mint szerény magam. Ugyanezért Páris úr, a hölgyek toalettjének, „nefelejcs-kék“, meg „éjfekete“ szemének, „rózsás ajkának“ stb. stb.-nek hagyományos kritikusa, úgy elpárolgott előlem a Katalin-bál után, hogy egészen szombatig hírét sem hallottam. A jogász-estélyen találkoztam vele újból, amint ragyogó versenydiját körülhordozá a teremben. Siettem őt meginterpellálni a kiadatlan verseny-dij iránt; mire megnyugtatott, hogy az utolsó csárdás után a mai olimpiád eredményével együtt kihirdeti a múltkori győző nevét. — De hagyjuk Parist vizsgálódni, s tegyük mi is ugyanazt. Ha b. Jósikát követném, aki tudvalevőleg igen nagy barátja leírásaiban a részleteknek, azzal kezdeném referádámat, hogy milyen ügyes díszítés lepte meg az érkezőt, midőn a sző- nyeges lépcső üveg-ajtaján belépett, mert tulajdonképen ott kezdődött a bál, s töviről hegyire leírnám, hogyan nézett ki a tur- komán mennyezet stb. Azonban — bár lehet, hogy ennek is akadna olvasója — magamról tudom, hogy az ilyen pontos leírások olyanforma kedélyállapotot idéznek elő az emberben, mely Az éjféli mise. — Legenda. — Felső-Magyarországon, Trencsén vidékén, emberemlékezet óta nem volt oly kemény tél, mint 1692-beu. A Vág folyó fürge hullámai már deczember elején merő jéggé voltak fagyva, s karácson előestéjén oly iszonyú hideg volt, hogy az erdei fenevadak csordánkint törtek a falvakba, s velőtrázó ordításaikkal rémületbe ejtették az embereket. Ez azonban nem gátolta a környékbeli urakat, hogy a ka- rácsonestét, régi szokás szerint, ez alkalommal is báró Pongrácz Dániel, a felvidék egyik előkelő s hatalmas urának nedeczi várkastélyában töltsék. Holdvilágos éjben egyre sűrűn érkeztek, éles hangú csengők csilingelőse s hatalmas ostorpattogások közt az úri szánkák, s fordultak be a várkastély fáklyákkal fényesen bevilágított udvarára, holott a házi úr nevében két urasági Íródeák által szives „hozott Isten“-nel fogadtattak. Nyestprémbe burkolt előkelő nemes úri asszonyságok, büszke nemes urak, s vidám, fiatal úri hajadonok bontakoztak elő a szánkákból, s kölcsönös szívességgel, rokoni szeretettel üdvözölték egymást, mert az érkezők valamennyien nemcsak vendégei, de rokonai is voltak a hatalmas Pongrácz-családnak. Megjöttek a nyitrai Apponyiak, a Szmrecsányiak, a Hartyániak, Szentivá- nyiék, Szunyoghék, Motesiczkyék, s a szomszéd Turóczmegyéből Juszték és Nyáryék. A várkastély tágas termeiben aztán körülvették az óriási kandallókat, melyekben hatalmas hasábok pattogtak, melegüket még a márvány-burkolatú nyitott folyosókra is kiárasztva. A várkastély úrasszonya hölgyvendégeit a gyermekek lakosztályába veszedelmesen hasonlít az unalomhoz. Elhagyom tehát ezek leírását, sőt el még azt is, hogy a hölgyek milyen toilettet viseltek, mert ehhez jóval több szakismeret kellene az illusionok, merveilleuseök és plucheök terén mint az enyém. Kezdem a dolgot a közepén, azon jelenetnél, melynél minden bálban tetőpontját éri el a vigalom ünnepiessége, fénye és elegánciója: az első négyesnél. E jelenet az igazi fokmérője minden tánczmulatság külső dimenziójának, inig a souppé a jókedvnek, kedélyességnek. 28 pár alkotta az első füzért, melyet a rendezőség tevékeny vezére : Polereczky Kálmán, olvasóköri elnök harsány „szózatjai“ hoztak hullámzásba. Bár a jogász-fiatalság, — mely mindenütt a színe az ifjúságnak — a legnagyobb buzgalmat fejtette ki az előzetes rendezés körül, mégis kelleténél nagyobb volt a tágasság és kényelem a tánczolásban már az első négyes s a túrok alatt, ami közönségünkben a nyilvános mulatságok iránt való érdeklődés megfogyatkozásról tesz tanúbizonyságot — és még más valamiről. Az utóbbi évek tánczmulatságaihoz (a mióta a fillokszera beleesett a szőlőbe és közönségünk kedélyébe) viszonyítva, nem volt ugyan kevésnek nevezhető a női publikum; de hol vannak a régi jogászbálok ? Hogy a hölgyek többen ne legyenek 15, 20. 25-nél, ahhoz kezdünk hozzászokni, sőt a most parkettre lépő ifjú nemzedéknek nem is kell hozzá szokni e dologhoz, egészen rendes és természetes körülmények találja azt. Azonban a férfiak még az utóbbi években is elég tekintélyes számmal vettek részt a bálokon, úgy, hogy a négyeseknél és csárdásoknál — mikor tehát minden nő s igy megfelelő számú férfi tánczol — még szép számú frakkos sereg nézte a tánczolókat, vagy áldozott a buffetben Bachusnak. E tánczestélyen ezek hiánya tűnt föl kissé. A rendezőség s általában a fiatalság egy része dicséretes igyekezetét fejtett ki, hogy a hölgyek — no, meg maguk is — jól mulassanak, azonban a másik rész bizony többet pihent és gyönyörködött mint tánczolt, aminek természetes eredménye, az esetre, ha csak kissé többen lettek volna a hölgyek, minthogy különben sem voltak fölös számú tánczosok, könnyen elképzelhető volna. Már pedig ilyen körülmények bekövetkezése után még csak panaszkodnunk sem lehet a bálok néptelensége, s az ezzel járó deficit fölött. Aki a rendezőséget elfogadja, az erkölcsi kötelezettséget vállal a tánczmulatság sükerének előmozdítására; s igy értelmezve a dolgot, ahol pl. 20 nő és 22—25 rendező van, ott folyton kell tánczolnia minden nőnek, ha a rendezőkön kivül senki más nem tánczolna is. Ezt nem éppen a jogász-estélyre, de az általános tapasztalatokra vonatkoztatva mondjuk el a jelen alkalomból. Ha az első négyes festői csoportozatán végig tekintettünk, azonnal szemünkbe ötlött, hogy a hölgyek öltözetének kellemes tarkaságából erősen kiválik egy domináló szin: a rózsaszín. Nahivta meg, hol száz meg száz viaszgyertyafényben ékeskedő karácsonyfák voltak felállítva a kis kisasszonyok, meg a gyer- mekurfiak számára. E közben az urak az ország dolgai felett vitatkoztak. Szidták Kolonicsot, az esztergomi prímást, kiről Rákóczy Ferencz azt állította, hogy a hazát egészen az osztráknak akarja kiszolgáltatni. Azután szóba hozták a hirhedett trencséni boszorkánypört, s ama hajmeresztő vallomásokat, amelyeket a gonoszlelkektőí megszállott vádlottaktól a kínzó pad kicsikart. Majd suttogva kérdezősködtek, hogy közel van-é már az éjfél. Mert csak az éjféli mise után következett az estebéd, melynek lukullusi pompájáról s fényéről évek hosszú sora óta hires volt a nedeczi várkastély. Mikor végre az éjféli óra beköszöntött, egyszerre világosság áradott ki a várkápolna sekrestyéjének a várudvarra szolgáló nagy félkör-ablakából, s a sekrestyében serényen öltözködött az éjféli miséhez az udvari káplán, főtisztelendő páter Potvo- rovszky Bonaventura, mig körűié ott sürgött-forgott a serény egyházfi, a „kulacsfejű“ Miska. — Ejha, milyen fölséges fáczánok sülnek ma a konyhában. — suttogta a jámbor Miska félénken. Tizenkettőt olvastam meg egy sorjában. Mindegyik olyan nagy, mint egy hízott lúd. Vörös borba vannak páczolva. A páter feddőleg utasította rendre a ficzkót. — Hallgass, te falánk! De csakhamar szelidebben tette hozzá : — Hát még mit láttál a fáczánokon kivül, Miska fiam ? — Pókákat, libákat, kappanokat, csibéket, szalonkákat, és *
