Eger - hetilap, 1893

1893-01-17 / 3. szám

20

gyón keveset mondanánk akkor, ha azt állitanók, hogy minden második öltözetnek rózsaszín volt az alapszíne. Ugyanis a 24 tánczoló hölgy közül hárman kék, négyen fehér ruhát viseltek, a többi mind rózsaszínűt. Ezt első pillanatra úgy okadatoljuk, hogy most ezen szia a legkedveltebb, s általában báli öltözetre legalkalmasabb. Azonban csakhamar eszünkbe jut, hogy más oka is lehet ennek. Az említett dolog annak is lehet bizonysága, hogy jóval több barna mint szőke nő volt jelen az estélyen. S csakugyan, megszámlálván, 8 szőkét és 16 barnát találtam a tánczoló hölgyek díszes sorában.

így benne lévén a statisztikában, egyik barátom azon nagyobb méri ékben érdekes, mint indiskret kérdést vetette föl, hogy pszikologiai és fiziognomiai szemlélődések alapján, úgy körülbelül, meg tudnám-e mondani, s egyezik-e vélekedésem az övével, hogy hány hölgyecskének és hány ifjú embernek szive sajog Ámor belé lőtt nyilától. Vélekedésünk meglepően csaknem mindenben megegyezett, ami világos bizonysága annak, hogy bár nem vagyunk spiritiszták, sem hipnotizálok, nem egészen alaptalanok valának vizsgálódásunk eredményei. És ez eredmény: a talált aránytalanság igen sajnálatos! Míg összesen csupán 4, azaz négy bájos hölgyecskéuél véltük az epedo szerelem csendes lobogását fölfedezni (a négy közül egy ez estélyen lobbant lángra, a mi irigykedésünkre), addig ismerünk oly hölgyet, aki után a jelenlevők férfiak közül 5 en, (kikhez még 2 távollevő jön, tehát összesen 7-en) sóvárognak; egy másikat — ki jelen is volt az estélyen, — aki után 4-en s egy harmadik szintén jelen voltat, aki után 3-an epednek többnyire a frakkban ott díszelgett urak közül. Hát még a többi! De tovább nem megyünk, hisz már e számok is eléggé mutatják a ránk. férfiakra sajnálatos és leverő aránytalanságot. S még hozzá vizsgálódó barátomnak és nekem, azon tudatot is kell hordoznunk, hogy egyikünk a fentebbi 7 közt, s másikunk a 4 közt foglal helyet (persze csakúgy Platóként távolról.) No, de nekem kötelesség-bői is ott kellett lennem valamelyik közt, mert minden báli referens ex offo szerelmes, hogy referádájának hangulatot tudjon adni, mélabűsat ha boldogtalan-, és lelkesültet vagy „élezését“, ha boidog szerelmes.

De itt van már az ideje, hogy közöljük az első négyesben tán- czolt hölgyek névsorsát: Borliy Ilonka, Dobos Jolán, Gebhardt Anna, Halassy Margit, Kormos Irén (Kápolnáról), Kovács Etus, Köllner Ilonka, Ledniczky Ella (Fogacsról), Lipovniczky Jolán (Hevesről), Lipcsey Erzsiké, Lovassy Zsuzska, Mansbart Emma, Mártonffy Margit, Matékovics Irén, Nagy Erzsiké, Neichel nővérek, Posgay Margit, Scheid! Lully (Hatvanból), Siskovics Etel, Staud nővérek, Kovács Kálmánné, Köllner Lőrinczné, Légmanné, Kovács Domonkosné, Soós Aladárné. Gardedámok: Borhy Adám- né, Gebhardt Sándorné, Halassy Józsefné, Kormosné (Kápolnáról), Kovács Kálmánné, Kovács Domonkosné, Köllner Lőrinczné, Ledniczky Istvánná (Fogacsról), Lipovniczky Kálmánné (Hevesről), Lipvadréczéket. . . Délóta egyebet se tesznek, mint szárnyasokat koppasztanak. Veronika asszony már hat dunnára való tollat szedet össze. . . hát még minő pompás halakat szedtek ki a bárkából . . . harcsákat, csukákat, fogasokat. . .

— Kövérek a harcsák ? — kérdé növekvő érdeklődéssel a páter, ki, úgy látszék, a harcsák iránt különös előszeretettel viselkedek vala.

— Meghiszem azt! Olyan vastagok, mint a ezombom.

— Elég, Miska. Öntöttél már bort az ampullába?

— Igen is, fótisztelendő ur. . . Ah! minő borokat hordtunk fel a pinczéből. Egészen más fajták ezek, mint aminőket a zsidó árendás mér Varinban. Már ott ékeskednek a terített asztalon a gyönyörű boros palaczkok, aranysárga, biborpiros; sorjába, mint a német zsoldosok a trencséni várban, mikor parádéra rukkolnak ki. . . Hát még az a sokféle ezukorsütemény, amit Pozsonyból hoztak. A fótisztelendő urnák jó; mert ott fog falatozni az ura- ságokkal . . . ezüst tálakból, arany tányérokról, virágos serlegekből . . . ezüst karos gyertyatartók közt. . .

— Elég, fiam, elég — szakiiá félbe a páter. Ne kisértsen bennünket a torkosság bűne.

A nyájas olvasó kétségkívül azt hiszi, hogy az a ficzkó, aki épen a házi úrnő által sajátkezűleg hímzett pompás misemondó ruhába öltözött páter Bonaventurával az imént leirt párbeszédet folytatta, nem vala más, mint Miska, az egyházfi. Nagyon csalódik. Mert ez a ficzkó maga volt a sátán, aki egy tót minist- ráns gyerek alakjába bújva, ide jött a szent éjfélen, hogy az úr szolgáját kísérletbe ejtse. Az igazi Miska e közben jajveszékelve feküdt vaczkán, mert alig ho?y a sekrestye felé megindult, a kút mellett a jégen elsiklott, s kificzamitotta a lábát.

csey Péterné, Lovassy Józsefué, Mártonffy Lászlóné, Nagy Ferenczné, Neichelné, Posgay Antalné, Scheidl Ágostonná (Hatvanból), Siskovics Károlyné, Staud Istvánná.

Most, midőn ismerjük már a jelenvolt hölgyek neveit, keressük fel Paris főkritikus urat s kérdezzük meg mint vélekedik a hölgyek felől. — Kérdésünkre azon választ adja, hogy ismét oly hosszas töprengések és tauakodások után birt csak elhatározásra jutni, akárcsak a Katalin-bálban, mert hiszen azon bájos hölgyek közül most is sokan voltak jelen, s akik meg újak hozzájuk jöttek, ép oly joggal igényelhetik a csin, kellem, kedvesség és szépség elismerését, mint amazok. Akiknek a múltkor vázolt tulajdonaik: a szépnek egyik vagy másik neme és árnyalata igényeket adott a versenyi győzelemre, azok most is birtokában vannak ugyanazon előnyös tulajdonoknak. S hogy Sch. L. előkelő eleganciája, testtartásának, alakjának és tánczának csínja; M. I. vidor arcza, nevető szeme és pompás termete; L. E. üde szépsége és vonzó arcza; M. E. tüzes fekete szeme; L. Zs. sugár termete: szintén joggal várhatják a versenydijat, az természetes és bizonyos.

Végre is a szépség verseny dijának sorsa eldőlt köztünk, azon szőke kis hölgynek ítéltetvén az oda, aki a múltkor oly kedves jelenség volt rózsaszín-ruhájában, de aki még bájosabb volt most kék öltözetében. Referens.

A humanizmus túlzásai.

— Közigazgatásunk és törvénykezésünk mezején. —

A XIX-dik század méltán nevezhető a humanizmus századának. Az emberszeretet, a testvériség elveit nemes tettekben valósította meg. Jótékony egyleteket, intézeteket, kórházakat, árvaházakat, lelencz házakat, népkonyhákat, melegedő házakat, men- helyeket és számtalan eféle humánus intézeteket látunk minden művelt államban az árvák, szegények, betegek számára létesítve, sőt megszánja a társadalom a bűnösöket, az eltévedt lelkeket is, azokat is oltalma alá veszi, eltörölte a botbüntetést, számukra börtönpalotákat, szellős, magas termeket építtetett s ott meleg étellel, ruhával látja el őket s lehető kényelmükről híven gondoskodik.

Igazán méltán nevezhetjük századunkat a humanizmus századának.

De nekem úgy tetszik, hogy ez a humanizmus immár túlzásba csapong s társadalmunk nem akarja észrevenni, hogy a föl- melegitett kígyó immár a keblét mardossa. Nem akarja látni, hogy jótéteményeivel visszaélnek, liogv melengető szárnyai alatt a bűn baczillusai buján szaporodnak. Lehetetlen pedig nem látni és észre nem venni, hogy napjainkban a humanizmus mennyire kedvez a bűnnek, mennyire felbátorítja és vakmerővé teszi a gonoszt.

Törvény elé állítják a gonoszt. Ha tud jól hazudni, tagadni,

Künn vihar tombolt, el-elkapkodva az éjféli misére hivó harangok, hangjait, — midőn a vendégsereg, fáklyás lakájok sorfala között, a fényesen kivilágított, szőnyegekkel s virágokkal díszített várkápolnába lépett.

Az oltár mellett lévő padban a házi úr foglalt helyet rókaprémes diszmagyarban, szemben vele ült a házi asszony, a báróné lángpiros brokát-öltözetben, melynek hosszú uszályát nemes apró- dok tartották; körűié sorakoztak a hölgyvendégek. A pajzán Szentiványiué aranysárga dús fürtjei csipke főkötő alá voltak szorítva; karcsú termetét sötétkék bársony öltöny fedte. Mellette Révayné foglalt helyett, megyszinii diszöltönyben. A Körmendy és Motesiczky kisasszonyok virágos bársony felöltőket, s piros sarkú szattyán-lábbeliket viseltek.

A hátulsó padokat a falusi elöljáróság, a kántor, az urasági lakájok, és Veronika, a pápaszemes kulcsárné foglalták el. Egészen hátul álltak a kocsisok, béresek, s a többi kastélybeli cselédség.

Eközben a ministráns formájába rejtőzött gonosz sátán csöngetett, s a páterrel együtt az oltárhoz lépett. A gonosz lélek még az oltárnál sem szűnt' meg a jámbor lelki atyát ingerelni, s minden cseugetyiiszónál ezt suttogta fülébe:

— Siess, páter. A lakoma elhül.

Nem is lehetett volna a szent cselekménynyel jobban sietni, mint ezt a jó páter Bonaventura cselekedte annyira, hogy a hívek egészen elcsudálkoznak vala az udvari káplán ur eme túlbuzgóságán. Alig voltak képesek az istentiszteletet figyelemmel kisérni, annyira, hogy mikor az egyik csapat letérdelt, a másik már fel- állott, — végre a zűrzavar oly átalánossá, s botránkoztatóvá lön, hogy az istenfélő báróné komoly redőkbe vonta össze homlokát.