Eger - hetilap, 1892

1892-03-29 / 13. szám

98

az emberek minket üldöznek, akkor menhelyet keresünk magunknak túl az embereken. Midőn legkedvesebb reményeinket, az igazságot, a szabadságot, a hazát látjuk eltűnni, akkor azzal nyugtatjuk, vigasztaljuk magunkat, hogy létezik egy felséges lény, a ki nekünk be fogja tudni, hogy önző korunk daczára is hívek maradtunk az igazsághoz, a szabadsághoz, a hazához. Midőn egy szeretett tárgy vesztén bánkódunk, akkor hidat verünk az örvény fölött s gondolatban átkelünk rajta. Végre midőn az élet kisiklik kezünkből, szárnyalunk más élet felé. E szerint a vallás lényegénél fogva hű Itársa, éber és fáradhatlan barátnéja a szerencsétlenségnek és bánatnak.

Ezen előadásaimra megjelent hallgatóim között 25 év előtt láttam egy ifjút, kinek már külső megjelenése mutatta, hogy egy nemes és keresztény család hagyományaiban erélyesen nevelve, csak bensőbb ihlettségnek engedett, midőn a papi pályára lépett. És ez ifjú nemcsak a nemesb erők versenyében feltűnt, mert erős értelem, emelkedett szellem, lelkesedni tudó természet voltak szolgálatában; de pályatársai közt az első helyet vívta ki magának. Negyedszázad múlt el azóta, — grande mortalis aevi spatium, quo — Tacit ussal szólva — juvenes ad senectutem, senes prope ad ipsos exactae aetatis terminos venimus. Es ime, e nagy idő után, a Gondviselés titokzatos végzése szerint, az egykori tanár, ma érsek, tanítványát, már püspököt az egyház fenséges szertartásai közt a magisterium Petro-Aposto- ► licum tagjává avatta föl, hogy ugyanazon egyházmegye püspöki székében, melyet hajdani tanára is elfoglalt, szava erejével és élte vonzó példájával hírnöke legyen azon magasztos tanoknak, melyeket 25 év előtt az iskola padjain nemcsak ifjúsági ihlettséggel leikébe fogadott, de keblének azon hevével is, melyre azon tudat lelkesité, hogy ama tanok teremtik meg a nemzetek erejét, állandóságát, elő- lialadását és dicsőségét.

Vezérelje oda Méltóságodat és óvja ott meg az isteni kegyelem árja, melyet fölszentelt fejére buzgó imával leAz „EGER“ tárczája.

Észleletek a rovarok életéből.

Irta, s a Kárpátegyesület egri „Bük k ősz tálya“ ülésén,f. évi

márcz. hó 10-én a városház nagytermében felolvasta

Kismagyari Kempelen Radó, kir. tanácsos.

(Folytatás.)

Ki nem ismerné a méhek államát?

Mig az észszel birő ember a társadalom fentartására legüd- vösebb kormányformát mai napig sem gondolta ki, s egyik rendszerből a másikba megy át, többnyire az emberek ezreinek veszteségével : addig ezen rovarok fentartották azon kormányformát, melyet a Teremtő -természetükbe oltott, a legalkotmányosabb konnáuyformát; mert a királyné csak feje a társaságnak, de nem parancsnoka, mivel tudja az államnak minden tagja, hogy az államért dolgoznia kell; át van hatva minden tagja azon kötelességérzettől, hogy az állam fentartására közreműködjék.

Annak bizonyítékául, mily csodás módon gondoskodik a természet arról, hogy a teremtmények biztosan fejezzék be fejlődésüket, a bogarak életéből hozok fel egy példát, és pedig az olajbogár (Melóé) életéből, m°ly nálunk nünüke, vagy istente- henkéje név alatt ismeretes. Úgy hiszem, a tisztelt gyülekezetnek nagyobb része ismeri ezen bogarat; de fejlődését alig. — Ezen bogár álezája kizárólag a különböző méhek és darázsok fészkeiben lakik. De miután a petehordó nőstény a háznép által szigorúan őrzött eme hajlékba bebocsátást hiába kérne, egy eredeti csellel él, hogy álezáit mégis oda juttassa. Az áldott állapotban lévő nőstény ugyanis az erdőben, vagy a réten oly helyet szemel ki, ahol kora tavasszal virágok nyílnak, és azok között

könyörögtünk ma, hogy az isteni parancsok megrendithet- len alapján hitszilárd lélekkel megállva, Krisztus ügyének munkálásában sem a kegyek meg ne szédítsék, sem az élet ama veszélyei, bajai, melyek az akaraterőt megzsibbasz- taui. megtörni szokták, ei ne csüggeszszék: ne a mellőz- tetés, ne a világ gyűlölködése, háládatlansága, rágalmai, ne végre a halál.

Ilyennek rajzolja elénk a valódi kath. püspököt a nagy Cyprián eme fenséges szavaival: Sacerdos Dei evangélium tenens et Christi praecepta custodiens occidi potest, et non vinci potest.

És valóban az egyház legdicsőbb korszakai mindenütt azok, melyekben a püspökök minden elpuhitó, megszéditő csáb ellen felvértezve, a változó körülmények szeszélyeinek fuvalma szerint nem ingadozva, nem tétovázva. — nem a vagyont, nem a kitüntetéseket, nem az emberi dicsőséget tekintik legfőbbnek és nem azok keresésében emésztik föl erejüket; mély és kínos bizonytalanságot keltvén fel ez által a szellemekben a kötelesség érzete és állandósága iránt: de egyedül csak Krisztus ügyét védik, hogy a világ üdvét biztosítsák, mert a népek szabadsága, dicsősége, boldogsága Krisztus tanával függ össze.

Ámde ha Ön Krisztus ügyének, ha kell vértanúja, de árulója nem lehet soha ; úgy másrészt hazánk jogai-, igazai- s szabadságának védelmében csak a leghűbb hazafiak első sorában foglalhat helyet. De midőn Ön a haza legjobb fiaival védi azt. a mi a nemzet lelkiismeretében, szükségeiben, ösztönében, óhajtásaiban rejlik, nem szűnik meg hű főpapja lenni saját egyházának sem, a melynek nagysága abban áll. hogy hirdetvén Isten országát, ezzel a lelkiismeret és kötelesség szabadságát, mely a többi szabadságokat magában foglalja, vagy legalább azokkal szorosan összefügg, a világon nemcsak első követelte, de vérével is megvédte min- denha.Nem szűnik meg hű főpapja lenni azon egyháznak, melynek üdvösen közreható munkássága drága hazánk megalapításának és legdicsőbb napjainak fényes történetével

a legkeresettebb, az igen elterjedt sárga virágaival díszelgő pitypang (Leontodon taraxacum). Mert ösztönszerüleg tudja a nőstény, hogy leginkább ezen virágokra jőnek a méhek. Ilyen helyet kifürkészvén, ősz felé az illető virágok töveitől nem messze a földbe lyukat ás, és abba rakja le petéit. Ezek ott maradnak tavaszig, s mihelyt a sárga virágok kiviritanak, a természet új életre támasztja az álczákat, kibújnak a petékből, felkeresik az említett virág szárát, felmásznak rajta és letelepednek kényelmesen annak szirmaiban. Ha mármost a méh ezen virágra lelep, hogy annak méz-nedvét kiszijja, sietve kapaszkodnak fel az ál- czák a méh lábaira. Mivel már most ezek olyan parányiak, hogy alig miliméternyi hosszúak; a méh nem is sejti, mily vendéget visz magával, s vígan repül fészke felé. Midőn már oda ért, az álezák bent a kasban leereszkednek a méh lábairól, felkeresnek egy-egy sejtet, s kényelmesen helyezkednek belé. Ha abban méh- áDzát találnak, szépecskén megeszik azt is; ha pedig nem, akkor engedik étetni magokat a méhek által, mintha ezeknek álezái volnának. Ott elérve természetes nagyságukat, elhagyják a méh- köpüt, bábbá válnak, bogárrá fejlődnek, és utóbb parasitutódaik- ról úgy gondoskodnak, amint anyjuk rövid élete folytán nem gyönyörködhetik furfangos cselének kedvező eredményeiben.

Nincsen megállapítva, vájjon a fentleirt, bogár-álezákat, mint ilyeneket, a méh felismeri-e, vagy nem. Én az elsőt tételezem fel, s azt tartom, hogy ez esetben a méhek úgyszólván egy magasabb intésnek engedelmeskednek. Mert sok bogár-álezát és sok tökéletes bogarat ismerünk, melyek kizárólag hangya-fészkekben, vagy hangyák között élnek, anélkül, hogy fejlődésükben általuk háborittatnának, holott a hangyák minden más fajta tolakodót irgalmatlanúl kiszorítanak, vagy megsemmisitenek. Kizárólag hangyák között él például az ismeretes rózsabogár (ceto- nia aenea).

A nünüke-álczákról meg kell még említenem, hogy a leirt légvándorlás biztosabb sükere czéljából különös szervekkel látta