Eger - hetilap, 1892

1892-10-04 / 40. szám

315 Költőkről lévén szó, érdekesnek tartjuk megemlíteni, hogy Tariczky volt Pájer iródiákja s ő tisztázta azokat a szép költe­ményeket, melyeket az akkori zsebkönyvek s almanachok oly szívesen fogadtak. Végre 1848. jul. hónapjában elérkezett azon boldog perez, midőn az egyházi rend által az Úr felszentelt papja lett. A kö­vetkező hónap 20-ikán, első szent királyunk ünnepén, Gyöngyös- Tarjánban, báró Burghardt, odavaló plébános kézvezetése mel­lett mutatta be az Urnák első szent mise-áldozatát, mely alka­lommal Csépány Mihály gyöngyösi káplán tartotta az ünnepi be­szédet. S azóta 50 év repült el sasszárnyakon felette s most nagys. és főtiszt. Debreczeni János egri apátkanonok kézvezetése mellett ajánlotta fel hálaáldozatúl a Magasságbelinek aranymiséjét. Ez ötven év leforgása alatt Tariczky több helyen műkö­dött. Legelső kápláni állomása TiszaNána volt, honnét irodalmi kísérleteivel először lépett a nyilvánosság terére. 1846. decz. 10-ikén hasonló minőségben Árokszállásra helyeztetett át, s itt érték a függetlenségi harcz lázas napjai, melyek alatt Tariczky- nak is kijutott a szerep. Ugyanis nagy magyar hírében állván s mivel a prédikálás könnyen ment neki, midőn a német vagy muszka ellen kellett egy-egy buzdító beszédet tartani, „Csak men­jen Andris!“ mondák plébánosa és káplántársa. Ezen kívül haza­fias buzgalmat fejtett ki a sebesültek számára tépések készít­tetésében, melyért a városi tanács dicsérő és köszönő átirattal tüntette ki őt. 1853-ban a zsérczi parochiára költözött, hol a kiélt földek miatt sok anyagi gonddal kellett megküzdenie, azonban magához vett édesanyjának látása nem hagyá őt elcsüggedni. Fel villany­zott munkaerővel látott a földek javításához s csaknem harmad- félezernyi költségen rajnai vesszőkkel beültetett szőllőtelepet ho­zott létre. 1862. máj. 18-án elvált zsérczi híveitől s Tiszafüredre tette át lakását, hol azóta köztiszteletnek örvendve munkálkodik mint pap és iró. Megjegyzendő, hogy Tiszafüreden háromszor annyi a protes­tánsok száma mint a katholikusoké, s mégis ez az agg pátriarkha osztatlan becsülésben részesül. A város apraja-nagyja, az értelmi­ség épp úgy mint az iparos és földművelő osztály egyforma tisz­telettel üdvözlik az öreg plébánost, ha tiszteletre méltó alakja az útezán feltűnik. S ezt ő fényes papi és társadalmi erényeivel vívta ki magának. Mikor Tiszafüredre ment, a kath. iskola egy rongyos paraszt­házban volt elhelyezve; ő föltette magában, hogy e tűrhetetlen állapoton — törikszakad — változtatni fog. Megírta a jelentést és folyamodványt hold. eml. Bartakovics Béla érsekhez s Lipcsey Pétert kérte föl a kérvény átadására, ki e szavak kíséretében teljesíté a megbízatást: — Kegyelmes uram! én kálvinista vagyok, de magam is valóban, az érzés, mely betölti szivemet, igen hasonló azon hálá­hoz, melyet az iránt érzünk, ki kellemes perczeket szerzett szo­morú életünkben valaha. Mert e sorok Írása közben én újra átélem a letűnt nyár összes tanúlságos és kellemes perczeit. Woerishofenen kezdem. Hiszen nyilvánvaló, hogy, ha az ember czélt tűz maga elé, minden követ megmozgat, hogy át­röpülve az összes távolságot, minél hamarább érje el vágyainak és reményeinek ígéret-földjét! Ily igéret-földje volt pedig reám nézve Kneipp világhírű faluja, Woerishofen, hová gyógyítani vit­tem az influenza által megviselt légző-szerveimet. Július első napjainak egyik izzó reggelén tettem zsebre Baedeker megfelelő kötetét s iudúltam útra, fennen hangoztatva Philander von Sittewald 1650-ből kelt ezen sorait: Wer reisen will, Der schweig fein still, Geh steten Schritt, Nelim nicht viel mit, Tret an am frühen Morgen, Und lasse heim die Sorgen! Budapest bájos panorámája, Bécs komoly, méltóságteljes kör­vonalai, melyeket már egy évvel előbb alaposan és részletesen tanulmányoztam; St. Pölten, Mölk, Linz és az a fejedelmi szépségű vidék, mely Bécs és Salzburg közt elterül s melyet bámulatosan müveit gyönyörű és folytonos erdőségeivel méltán lehetne a világ legbájosabb kertjének nevezni; a München és Salzburg között el­terülő romantikus földdarab, tarkán havasokkal, terjedelmes ta­vakkal és csaknem csupa fenyő-erdők között: mind, mind kaiéi ­szégyenlem, hogy milyen rozzant iskolájok van a füredi kato­likusoknak. És lett új iskola. — Midőn Eötvös József báró a népne­velési egyletek felállítását ajánlotta, az egri egyházmegyében az egy Tariczky volt az, ki ilyet alakított. Azonban nemcsak a tanügy, hanem a tudomány felvirágzása is szivén fekszik, mely czélból különösen a régészetet műveli nagy kedvteléssel. Némileg meglepő dolog, hogy Tariczky a papnövendékliáz falai között nem Írogatott, legalább nem a nyilvánosság számára, míg társaitól sok szép dolgozat jelent meg. Mindössze két kis jelentéktelen dolgozatáról tudunk valamit. Mint physikus (e cso­port a mostani VIII. osztálynak felelt meg akkor) közlött egy rejtvényt a társai által szerkesztett Bimbók ez. Írott lapocskában, s Tárkányi említett versikéje ellen írt egy 20 soros szatírát, a mit aztán később, midőn Tariczky a főegyházi hitszónoki állásra pályázott, elmondva egy nagyboldogasszonynapi beszédének beve­zetését, Tárkányi azzal boszúlt meg, hogy nem pártfogolta őt, s így lemaradt a díszes kathedráról, mint ezt előtte való éjjel — magát egy égbenyúló hegy ormáról letaszíttatni látva — meg is álmodott. Mint végzett theologus Pergerrel együtt pályázott egy té­telre, melyet Roskoványi Ágoston, volt nyitrai püspök, akkor papnövendékházi kormányzó, tűzött ki. A tárgy a vegyes házas­ságok vitás kérdése körül forgott. Az aranyakat Perger rakta zsebre, azonban Tariczkynak elég szellemi jutalom volt a tudós rector azon nyilatkozata, hogy nem hiszi, hogy a headott dolgo­zatot ő csinálta volna. Legelső nyomtatott közleménye a Religio 1842-iki évfo­lyamában látott napvilágot, mely a tiszanánaiak egy emberbaráti intézkedését ismertette. 1843-ban a Nemzeti Újságban találkozunk álnevével (Gyöngyházi) egy czikk alatt (Szózat az egri megyéből), mely igy kezdődik: Úraim, le a kalapokkal! Faigei Pálnak, a tudós és szentéletű kápolnai papnak javaslatát ismerteti e czikk- ben egy jó és olcsó könyvkiadó társulat alakítása érdekében. E közlemény országszerte visszhangot ébresztett s Eger akkori tüdős érseke, Pyrker László, ezer írttal járult a nagy fontosságú terv megvalósításához. Ez összeg, minthogy a fölvetett eszmét később Fogarassy Mihály magáévá tette s az óhajtott egyesületet (ma Szent-István-társulat) meg is alakította, egy másikkal együtt egyházmegyei irodalmi alapítványul szolgál jelenleg. Ez időtől fogva aztán sűrű egymásutánban áradtak a leg­különbözőbb irányú és tárgyú hírlapi czikkek, értekezések Tariczky tollából, a hitélet, társadalom, történelem, régészet, mezőgazda­ság, szőllőszet stb. köréből. Legutóbb is aranymiséjének méltó emlékéül egy érdekes tárgyú, a honfoglalásra vonatkozó érteke­zés jelent meg tőle, melyet megelőzőleg a magyar történelmi társulat egyik gyűlésén a szakférfiak teljes elismerése s a közön­ség tetszésnyilvánítása mellett olvasott fel. doszkópszerű gyorsasággal villantak meg és tűntek el; a gyors­vonat pedig, melynek gyorsaságáról itthon alig lehet fogalmunk, röpült és vitt — Woerishofen felé! A tervező ember-dolgaiba azonban igen sokszor és sokszor igen hangosan szól bele a végező Gondviselés. így történt velem is. Mig Münchenbe nem értünk, minden gyönyörűen kedvezni látszott siettető Kneipp-sovárgásunknak: ragyogó, napfényes ég, Bécstől minden lépéssel észrevehetőbben hüvösödő fűszeres havasi levegő, még utazásunkat is igen kellemessé tették; ám mi­dőn München felé közeledtünk, egyszerre megeredtek az ég csa­tornái, ömlött az eső s egy jobb ügyhöz méltó kitartással ömlött még azután is vagy 8—9 napig. S ami azután történt még, Münchenben! Valóban csaknem az esett meg velem, mint a hajóssal, ki hosszú, fáradságos ten­geri út után közvetlenül a kikötő előtt szenved hajótörést. Az eset ez volt: Podgyászomat Egertől nem lehetett directe Woerishofenbe küldenem. Egertől csak Bécsig — s innen is csak — Salzburgon át — Münchenig vették fel. Innen még ismét külön kellett volna feladnom Buchlocn át Türkheimig, mi Woerishofennek utolsó vasúti állomása. Elképzelhető, mily szerfölött kényelmes dolog volt útközben e podgyászszal való örökös ünyölődés, midőn Salz­burgban még a Zoll-amtban is vagy egy fél óráig kellett unal- maskodnom, mig a bajor vámőrök nem podgyászomra, hanem reám vetettek egy tekintetet s miután kijelentettem, hogy semmi meg- vámolhatót nem viszek magammal, egész podgyászomat, meg sem nézve, áteresztették. E kiváltságos bizalmat valószínűleg papi kollárémnak köszönhettem, mely iránt az ember rendkívül sok előzékenységet és figyelmet tapasztalhat külföldön. Persze e biza-

Next

/
Thumbnails
Contents