Eger - hetilap, 1892

1892-08-30 / 35. szám

274

mánya sokszorosítva, elbírálás végett azon kérelemmel küldötte meg a dalárszövetség egyes tagegyleteinek, hogy azok közöl saját itéletök szerint a három legjobbat kijelölni szíveskedjenek.

Nekem magamnak is volt alkalmam e versenymüveket higgadtan s behatón átvizsgálni, de őszintén megvallom, egyik sem gyakorolt rám oly hatást, hogy annak alapján ajánlani mertem volna; s ha esetleg rám bízzák a három legajánlatosabb versenymű kiválasztását, alkalmasint abba a kényszerhelyzetbe kerülök, hogy „kalapból“ kell vala kihúznom őket.

Egészen korrekte járt tehát el az országos dalárszövetség igazgatósága, midőn az egyes dalegyletek által szótöbbséggel kijelölt három versenydarabot, zenekar-kísérettel, a szövetség által rendezett díszhangversenyen előadatta, s a döntést a közönség Ítéletére bízta. S a jury teljesen e közönség ítéletét tolmácsolta, midőn a diszgyülésen kimondotta, hogy a magyar „Király- hymnusz“-ra beérkezett versenyművek közöl egyet sem talált elfogadásra s jutalmazásra méltónak. A közgyűlés pedig teljesen egyetértő megnyugvással, s helyesléssel vette tudomásul a jury eme kijelentését.

Hát biz ez a körülmény eléggé elszomorító, de azért nem épen kétségbeejtő dolog.

Elszomorító annyiban, hogy sok-sok kísérlet után máig sincs egyetlenegy nemzeti hymnuszunk, mely megfelelne annak a czélnak, hogy az a nemzet vérébe átmenvén, egy olyan országos nemzeti dalt képezne, melyet hazánk minden fia, apraja nagyja egyaránt tud, s melyet az összes nagy közönség minden ünnepi alkalommal necsak hazafiui lelkesedéssel, hanem megfelelő hatással is képes legyen elénekelni. Szóval: nincs oly nemzeti hymnuszunk, mely dallamában a hazafiui felmagasztosult- sággal, a kellő rövidséget, a könnyű felfogást, s könnyű énekel- hetőséget is egyesítené.

Innét van, hogy fónélő két nemzeti hymnuszunk: az Egressy Béni által Vörösmarty hazafias költeményére szerzett „Szózat,“ s a Kölcsey Ferencz „Isten áldd meg a magyart“ kezdetű költeményére Erkel Ferencz által komponált „Hymnusz“, annyi évtizedek után sem birt egyikök sem odajutni, hogy országos nemzeti dalokká legyenek. Mindakettőt tudja s alkalmilag gyakorta énekli is a nagy müveit közönség, sőt a magyar középosztály is; de a nép, bár hányszor hallja is, mindig csak némán bámulva hallgatja és soha sem fogja megtanulni. Sőt a népiskolák legtöbbjében is hasztalan tettek kísérletet a betanításukkal. Miért?

Először is azért, mert mindakettő aránytalan ül hosszú. Az Egressy „Szózat“-a, két verszakon átdolgozva tizenkilenc z (2/4-es) ütemre terjed, mig az Erkel „Hymnusz“-a, egy hosszú strófa dallamának keresztülviteléhez tizenhat egész (Vres) taktust vett igénybe. Ezekkel szemben a páratlan

Az „EGER“ tárczája.

„Ejnye Bóta! De megfódta!“

(Tréfa.)

Arnóthitól.

A cziműl vett közmondás, nálunk, még ma is főnél a diákok közt, akik elég szerényen, de főleg igen okosan, megfelelő szórakozást és élvezetet találnak a lapdázás-ban, s nem keresik fel azokat a boltokat, ahol czigarettát, meg likőröket árulnak. Magának a közmondásnak eredete azonban alkalmasint kiment már az emlékezetből. Azt hiszem tehát, nem teszek fölösleges munkát, ha keletkezését az utódok számára följegyzem.

Bégen volt, — talán nem is igaz volt, — ahogy mondani szokták. Bizony édeskevesén élünk már azok közöl, akik akkor fiatalok, diákgyerekek voltunk, s a legnagyobb mulatságunkat abban találtuk, ha eljárhattuk lapdázni, a „p ü s p ö k k e r t b e“ (még akkor úgy hitták a mai érsek-kertet), a pástra, meg a „cziczerek majorjába,“ aholott a gymnázista-gyerekekkel együtt játszották a derék cisterci professorok a „nagy métát,“ a „simplex meg a duplex rótát,“ amely játékok közben gyakran meglátszott a fehér reverendán a jól irányzott sáros lapda „fótja.“ De hát az ilyesmi diák-dolog volt akkor, s akármit beszélnek mások, én abban a meggyőződésben vagyok, hogy az akkori lapda-játékok sokkal testedzőbbek, s a mi fő: mindenesetre egészségesebbek voltak, mint a mai napság

szépségű lengyel hymnusz csak nyolcz, — s a nálunk annyira perhorreskált, de azért — ki merem mondani! — zenei kompoziczió tekintetében mégis a legremekebb nép- hymnuszok egyike: a Haydnféle „Gott erhalte!“, némi hosszúsága mellett is csak tizenkét ütemet foglal magában.

Második sarkalatos hibájuk említett nemzeti dalainknak, hogy aránytalanul széles hangterjedelemmel bírnak. Egyikök úgy, mint a másikuk a közönséges skálából tizenhárom hangot vesz igénybe. S miután az egyik (az Erkel ,,Hymnusz“-a) az alaphangtól harmadik, — a másik (az Egressy ,,Szózat“-a) pedig az alaphangtól az ötödik hangon kezdődik, — tüntető hazafias ünnepségek alkalmával pedig e nemzeti dallamainkat a nagy tömegben rendszerint jó hangú, de többnyire kevésbbé zeneértő emberek intonálják, kik a dolog természetéből fo^yólag, nótáikat mindig magasan szeretik kezdeni: innét van, hlogy mikor aztán a vezérénekesek után induló néptömeg e dal amaink magasabb hang régióiba emelkedik, a tisztességes éneklés valóságos orditozássá tájul, s a hazafiui lelkesedés hatása helyett eléáll a — skandalum, mint ezt — valljuk meg őszintén — a legtöbb esetben szomorún van alkalmunk tapasztalni. A szintén ügyes angol hymnusz a skálából csupán hat hangot vesz igénybe; mig az orosz, lengyel, s osztrák néphymnuszok dallamai csak egy oktáva hangjai közt mozognak. Ez az oka, hogy csekélyebb hangterjedelmüknél fogva könnyen s biztosan énekelhetők, s az éneklő nagy közönség soha sincs kitéve annak a kellemetlenségnek, hogy éneklés közben ordításba kelljen átcsapnia. Azonkívül ez utóbbi nép-hymnuszok- nak még az is igen nagy érdemük, hogy dallamaik egymásra következő hangjai természetes skálamenetszerűen igen közel feküsz- nek egymáshoz, s dallamaik, amint mondani szokták, szinte „fülbemászók,“ mely kedvező tulajdonságaik a könnyű megtanulást, és könnyű énekelhetőséget nagymértékben elősegítik. Mig ellenben a mi nemzeti dalainkban, mint péld. a „Szózatában egy oktávás ugrások („Bölcsőd — ez“) is fordulnak elő, amik kétségkívül igen kellemetlen hatásúak, s rendszerint nagy visszatetszést szülnek közéneklés közben az érzékenyebb füleknek.

Pedig az Egressy „Szózat“-a szintén pályanyertes dal. Nem sükerűlt. De mint pályatársai közt aránylag legjobbat, elfogadták. Köznemzeti ének azonban soha sem lesz belőle! Az Erkel „Hymnusz“-ának pedig, a fönebb elősoroltak mellett az is hátránya, hogy jellemére nézve inkább egyházi ének, semmint nép- hymnusz.

Denique a hazafias költemények népszerű dallamositására hirdetett pályázatokkal nincs szerencsénk. Az 50-es évek vége felé Petőfi „Tied vagyok“ kezdetű lelkes hazafiui költeményének dallamositására hirdettek pályázatot, s a beérkezett versenyannyira dicsőített., s leginkább zárt tornatermekben űzött tag- ficzamító gymnastikai produkcziók.

Mi, kis diákok tehát lapdáztunk, s fris vízzel oltottuk szom- junkat. A pipázásról azt tartottuk, hogy az — parasztnak való. A szivarnak pedig még akkor hírét is alig hallottuk. A nálunk csak azon években divatba jött cigar ónak akkor az volt a Helmeczy által adott neve, hogy „szipa“, — s mikor a Baj- záth bolttábláján azt olvastuk, hogy: „itt magyar szipák kaphatók“, ép oly kiváncsilag kérdeztük egymástól, hogy mi a frányák lehetnek azok a magyar szipák? — mint amily hátborzongató rettegés fogott el bennünket, mikor az öreg (még akkor fiatal) Barchetti piacztéri elegáns divatkereskedésének kirakatában az a rémséges szó öttlött szemünkbe, hogy: „apa- gyilko“ (Vatermörder.)

Korcsoméba csak a nagy diákoknak volt privilégiumuk járni: a filozófusoknak, meg a júristá knak, akik a lyczeumba jártak iskolába, s akiket a professorok már „dominé“-knek tituláltak. Őkemök ugyan már kinőttek a „skutika“ (korbács) alul; de azért hében-korban egyikök-másikuk csak úgy megkapta az „asine!“ titulust, mint a kis diák.

A juristák kiválasztott korcsomája azon idők szerint a „Bárány“ volt, abban a sikátorban, melyet róla ma is „Bá- rányköz“-nek neveznek. Az volt az egyik főérdeme, hogy igen jó és olcsó bort mértek benne.

De volt egy másik még nagyobb nevezetessége is. Itt lakott egy nagy tiszteletre méltó matróna, kit közönségesen „Bárány néni“-nek neveztünk, s aki rendkívüli respektusban állott előttünk. Egy szava, egyetlen tekintete szigorú parancs volt, mely előtt a legszilajabb, legrakonczátlanabb júrista is meg- juhászodott.