Eger - hetilap, 1891
1891-12-22 / 51. szám
412 ról-uapra, mig végre az Úr tegnap reggel hét órakor magához intette hű szolgáját. Csöndesen adta vissza lelkét teremtőjének, imával reszkető ajkain, bízva az Ur irgalmasságában. Vele egy nemes szív szállt sírba. Nem annyira világított életében, mint melegített. Nem volt alkotó tehettség, de bírt eszmékkel, egészséges Ítélettel és keblében érző szív dobogott. Elmondhatjuk sírjánál azon szavakat, melyeket egyik jelesünk mondott egy élet alkonyánál, hogy „a köny, melyet neki. mint papnak és embernek áldozunk, becsületünkre válik.“ Nyugodjék békével! Legyen álma csendes a feltámadás reggeléig! Koncz Ákos A könyröl. Irta: Koncz Ákos. II. A bimbónál és magábaszállás kényeivel szoros rokonságban vannak a hála, hűség és szeretet köuyei. Mert a megadás könye, az alázat gyöngye a felébresztett szeretet nyomában fakad fel, a szeretet tengeréből jő felszínre. Az Istennel való kibékülés a szeretet munkája, a szeretet pedig hálára és hűségre int Az iránt, kinek elvesztett kegyelmét újra visszanyertük. Es e vágy a kibékülés felé könyekben nyilvánul. S mint a bérezi forrás vize áldásává lesz a vidéknek, melynek határában csörgedezik: úgy könyeink nyomában az édes béke költözik szivünkbe, mely áldásává válik lelkűnknek. Sirunk, hogy ismét nyugodtak, boldogok és megelégedettek legyüuk. ,.Boldogok a kik simák, mert ők megvigasztaltatuak“, — niotidá az Údvözitő. Igen, a bűnbánó köuyei sz. Bernát szerint az angyalok gyönyöre . . . ragyogó foglalópénz, tegyük hozzá, egy jobb életre. . . Sajnos, hogy ezek a kények csak akkor jelennek meg pilláinkon, ha hiú törekvéseink, melyeket az Alkotón kívül keresünk — szárnyszegetten hullanak alá. Az első emberpár bűnös gyermekétől kezdve évezredek milliói megmozdult lelkiismeretüket úgy akarják némává tenni, hogy az örömök színes világába menekülnek, de hasztalan, mert mint Hugó V. Káinját, az Isten szeme szüntelen kiséli őket. Unottá lesz lassankint a gyönyör, fárasztóvá a világ zaja és a lélek magány után eped, hogy elsír hassa fájdalmának köuyeit. A szív nem éri be a földdel, neki magasabb vágyai vannak, siet a kibékülés felé. A mosolyt las- sankint kények váltják fel. vig daloktól néma lesz az ajk s az elfáradt lélek csöndes pihenésre vágyik, földöntúli boldogságról álmodozik, keresi a kibontakozást zilált viszonyaiból. Keres, kutat, eszmélkedik mig végre odaborul Isten keblére . . . megerednek köuyei . . . sir s halkan imádkozik. Az „EGER“ tárczája. S ............nak. Ö römed van, hisz mit régen Vártunk, betelt, szünk repes: Hű barátid vig körében Szemed mégis mit keres? Ő hiányzik, a leghívebb, Nyugszik mélyen, csendesen, S ah, az édes anya-szivet Nem pótolja semmi sem! Ha itt volna, ha keblével Örömöd megosztanád, Ünnepedre az tenné fel A legszebbik koronát. De bár alszik mélyen, mélyen, Ma álmában mosolyog, S a kihűlt szív örömében Fölérez és földobog. Nincs, bizonyára nincs ember, ki e változást ne érezte volna lelkében. E változás maradandó kincsekkel töltötte meg lelkét, de ezeket elzárta szive mélyére, mint a fukar ragyogó aranyait kincstárába, hogy ne lássa az övéin kivül semmi földi szem . . A gondolkozás nagygyá tehet bennünket, adhat fényt, hírnevet, dicsőséget, de ez a nagyság hideg lesz és szegény, mert csak az érzés, a megnyugtató, boldog érzés, a lélek szivárványa tehet bennünket gazdaggá és derültté. S valamint a szivárvány a felhőktől megtisztult égboltozat keblén nyugszik, úgy a megnyugtató érzések is csak a megtisztult szív körében kelnek életre. Igazak maradnak Kölcsey szavai: „Szerencsés az, bár legyen mindenétől megfosztva, kinek még egy könye van, mely nem kegyetlen feldúlt, hanem szelíden ellágvuló kebelből forrott fel.“ „ Sokszor küzdünk szivünkkel. Ő békülni akar, mi daczolunk. O keresi az alkalmat a javulásra, de mi nem akarunk meggyógyulni. Jól mondja Goethe : „Oh, hogy szivünk szűz s halk i ítésinek Olyan kevéssé engedünk! Szivii ikben Suttogva szólal olykor egy istenség, Suttogva, mégis érthetőn, mutat rá: Mit tenni és a mit kerülni kell.“ De térjünk át már azon könyekre, melyeket a megelégedés és boldogság fakasztanak. A boldogságot leírni nem lehet, pedig sokat foglalkozunk vele. A boldogság nagyon büszke, kevés emberrel köt őszinte barátságot. Pedig az emberek hogy vágynak egy futó mosolya, egy barátságos kézszoritása után. Lidércz-tüzhöz hasonlít legtöbbször. lu-ott feltűnik, de nyomban elalszik világa. Épen azért a tapasztalat teremtette e közmondást: Nincs boldogság a nap alatt.“ Eötvös igen szépen mondja, hogy boldogság csak úgy képzelhető, ha minden összhangban van körülöttünk.“ De milliók közül mily kevesen találják fel az élet nagy koncertjében ezt a harmóniát, azt szükségtelen kutatni, mert a tapasztalás igazolja. De ne legyünk pessimisták. Nincs olyan elromlott hangszer, melyből ne lehetne egy-két hangot, még pedig kellemes liaugot kiverni. Nincs oly kopár hegy, melyen ne tenyésznék egy-két szál füvecske. Ilyen rozzant zongora az élet is, s ha egész életünk nincs is mindig összhangban vágyainkkal, egy-két kellemes hang mégis érinti füleinket. A kopárság közt akad az örömnek is egy-két szála, ha gondosan keressük. Itt a földön nem is lehet elérni a boldogságot. Fénylő nap ez, melybe bele nem nézhetünk. És ez igy van jól. A nagy fény vakít. A napnak többet ér a melege, mint a fénye. így vagyunk a boldogsággal is. LTzzük mint a gondtalan gyermek a rét himes pillangóit. S ha elfogta, nem sokáig örül neki, kezei közt a csillogó por leválik szárnyairól s elvesz szépsége. . . így vagyunk a boldogsággal is. . . Young azr mondja: „A pókháló legvékonyabb szála vastag----------- • ' v~_~3Z _________~------------- . Gyer mekének egyre híve, Oh az soha nem feled, Hisz az édes anya szíve Még a sírban is szeret! —y. „A tétovázók segítője.“ — Keleti rejtély. — Körülbelül egy év múlt el ama világraszóló izgalmas esemény óta, mely egy félbarbár uralkodó fővárosának színkörében történt, ahol arról volt szó: vájjon a királyleány fog-e megjelenni az ifjú előtt, vagy a tigris? — midőn a kérdéses uralkodó palotájában messze földről egy, csupa magas rangú férfiakból álló, öt tagú küldöttség jelent meg. É küldöttség tekintélyes és minden tiszteletre méltó tagjait egy előkelő udvari tisztviselő fogadta, kinek a követség tagjai elmondták idejövetelök s kiil- detésök czélját. „Főmagasságú vezér!“ — monda a küldöttség szónoka, — úgy történt, hogy földieink egyike jelen volt amaz emlékezetre méltó eseménynél, ahol egy fiatal embert, aki elég vakmerő volt szemeit a felséges király leányáig emelni, — az egész egybegyiilt közönség jelenlétében, az arénába állítottak az uralkodó azon parancsolatával, hogy a két zárt ajtó közöl, melyek a színkörbe vezettek, az egyiket nyissa fel, a nélkül, hogy tudná, vájjon abból a vérszomjas tigris fog-é előrohanni, hogy őt széttépje, vagy pedig a bájos királyleány lép elő, hogy mint jegyese, karjaiba
