Eger - hetilap, 1891
1891-12-08 / 49. szám
399 — Ismét egy harmadik: „Két tükör között nézegette fejének hátulját, melyet jó darabon kopasznak látott. Megütközvén ezen még előbb észre nem vett kopaszságán, tenyerével kezdé azt tapintgatni; s valóban úgy érezte, mint látta. Fölébredvén e közben, tapogató tenyerét az egyik térdére nyugtatva találta.“ Az e nemű álomphantasmák jobbadán mind oly illasiók, melyek mindenkor valami gyöngébb érzéki benyomásból keletkeznek. így: álomközben a nyakszirten valamely okból átfutó inger a köszönés illusióját, s máskor ugyanez az inger a test meggörbül és ének csalódását kelti föl az alvóban. S még különösebb, hogy: egész testi szervezetünknek valamely megrázkodása, mély lélekzetvétellel összekötve, a nagyot ugrás ideáját állítja elé álmunkban. Az efféle álombéli illusióknak sajátszerű példáját beszéli el maga, a kin ez a csalódás megesett. „Ej elején — úgymond — mindjárt az elszenderedés első pillanataiban, saját lélekzéseni hangját — noha már félig-meddig aludtam — még mindig hallottam, de két-három alvó katona hortyogásának tartottam, kiknek ágyai, mint első szendergésemben álmodám, velem egy teremben voltak a falak mentében elhelyezve. Az a tudat tehát, hogy szobámban csak magánosán alszom, és azon érzet is, hogy enma- gam lélekzem, már elszunnyadásom kezdetén elenyészett, annyira, hogy saját lélekzésemet, megoszolva, két-három idegen hálótárs lélekzésének rhythmusában véltem hallani. . .“ — Magától értetik, hogy az álmodónak ezt a hangjátékot saját torka, orra és ajkai játszták elé, de a nélkül, hogy már elszunnyadása elején is saját tevékenysége tudatát bírta volna. VIII. Szeszélyes játékaik netovábbját az álomphantasmák abban érik el, hogy az álmodó megkétszerezve azaz kettőnek érzi önmagát. A túlizgatott lélek műve ez, mely személyünknek egy második énjét (duplikafumát) játsza képzeletünkbe, minélfogva az álmodó, mint néző, látja túl magán önmagát és egyszersmind azt is, mit ez a második énje cselekszik, vagy a mi vele történik. Kiválóan érvényesül ezen jelenségben az, a mit Kant az álmokról megjegyez. „Álmainkban — úgymond — mintegy ketté válik a lelkünk. Egyik fele, öntudatlanúl ugyan, de cselekszik és alkot; másik fele pedig nem cselekszik, hanem mintegy öntudatos állapotot vevén föl, szemléli azt, mit a másik tesz, vagy alkot. E szerint hát álmainknak szerzői és nézői vagyunk egyszersmind.“ — „Egy kertbe lépett álmában valaki. Középen egy nagy víztartót (bassin) vön észre, melyet uszó-öltözékben vegyes közönség járt körül. Mi fog most történni, — egész figyelmével e látványba merülvén, a mint szemeit hirtelen más irányba fordítja: hát látja, hogy az átellenes úton egy ismerős barátjával 8 (a néző) sétálgat.“ — Egy másik esetben álmodá valaki, „hogy nővérével, ennek balján ülve, nyitott postakocsin utazik. Erezte, hogy, mint a kocsiban ülő rendszerint, kissé előre hajlott testtel akarta húzni a pápa lábára, de ő szentsége ijedten húzódott vissza, miközben egy intésére a pápai szolgák megragadták a spanyolt, s csakhamar kitették a szűrét. Önként érthető, hogy Savedoro a becses papucsot magával vitte, s diadalmasan tette azt imádott Beatrice-je lábai elé. A papucs-história hire gyorsan szárnyra kelt Rómában, minek folytán Beatrice könnyen meggyőződött, hogy Savedoro csakugyan a pápa ő szentsége valóságos papucsát jutatta birtokába. — Két ízben bizonyította be ön, hogy érdemes szerelmemre, — mondá a bájos leányka Savedoronak, — illő, hogy ezért némileg megjutalmazzam. Ezzel egy gyűrűt vont le az ujjúról, s azt e szavakkal nyuj- ja át Savedoronak: — És most ez a harmadik feladat. E gyűrűt soha se engedje az ujjúról levéfetni. Megesküszik rá? — Esküszöm az élő istenre, s annak minden szentjeire! — kiáltá Savedoro. — Ezenkívül Ígérje meg ön nekem, hogy mindaddig, mig e gyűrűt ujján viseli, kezét senkinek sem fogja odaajándékozni, még az esetben sem, ha én, miként ez rövid időn meg fog történni, gróf Montescalchi neje leszek. Ha ön ez esküjét liiven megtartja, akkor biztos lehet benne, hogy későbben, szivemmel és szerelmemmel fogom önt boldogítani. — Játékot üz kegyed velem? — kiáltá Savedoro bőszülten. Őrültté, dühödté akar tenni? ül, s néha a kocsitól egy-egy kis lökést kap. Egyszer azonban balvállán és karján erősebb taszítás érvén, kiszállt a kocsiból, s annak baloldalán mintegy lebegve haladott előre az ügető lovakkal. Ekközben nővére felé tekinte, — s ime ennek balján a koC'iban is ott látta önmagát.“ — Nem tudom végre megtagadni magamtól egy harmadik esetnek, bizonyos jámborlelkű barátom esetének is megemlítését. Üdült szívbajának izgalmai közt álmában egy összesereglett néptömegbe vegyült és innét nézte a bámész sokasággal együtt, a mint öt kivégzik. Nézője volt saját élete kioltásának! . . IX. lm, ez az álmoknak időn, téren s minden erkölcsi és természeti lehetetlenségen túlkalandozó hatalma, mely a legképtelenebb jelenségeket képes megalkotni, látni és láttatni! Ezt tudva nem lehet csudálni, ha míg az egyesek az álmo- dás és álom törvényeinek megállapításán s rendszerbe öntésén álmodoznak: mások addig minden figyelmet és komolyabb súlyt, melyet az álmokra fektetünk, csakis a vén dadák ábrándjai közé utasitnak. Hanem középen lesz itt is az igazság! Azért, hogy az álom-tünemények okát nem ismerjük, magokat a tüneményeket el nem tagadhatjuk. El kell ismernünk, mikép ma már az álomról hasonlithat- lanúl helyesebb és bővebb ismeretekkel bírunk, mint birt az ős- hajdan, hol éppen az álmok rejtélyes természete vezetett egész népeket balhitre s babonákra. Hitték, hogy a lélek nagyobb erőt fejthet ki az álom, mint az ébrenlét állapotában; különösen pedig, hogy oly világos látással bir az álmodónak lelke, melynélfogva a távolba, sőt a jövőbe is át tud pillantani. S megütközzünk-e vájjon ezeken bár ma is, midőn látjuk : mint képes a tudomány egy perez alatt távoli jelenetekbe varázsolni, messze-vidékekre, más világrészekbe költöztetni s tetszésszerinti nyilatkozatokra késztetni a delejes-álomba ejtett egyéneket! . . „Nézd, oroszlán!“ mondá fülébe orvosa eg}7, delejesálomba merült egyénnek. S ez azonnal remegni kezdett, s arcza mind nagyobb rémület kifejezését vevén föl, kiáltozni: „O.i jaj, erre tart! . . Mindjárt itt lesz! . . Meneküljünk!“ — Ugyanez a franczia orvos (Richet Károly) elaltatott barátját a holdba küldötte. S ez csakhamar mosolyogva kérdé: „Mi az a nagy fehér gömb alattunk?“ Képzelete t. i. a földgömböt állitá eléje. Mondá továbbá, hogy különös állatokat lát. S midőn elal- tatója feleié rá: „Ezekből majd viszünk magunkkal.“ — „No hiszen! — feleié — azt se tudod, hogyan jutunk magunk visz- sza; s még ily nagy állatokat is akarsz czipelni magaddal?!“ S nevezetes, hogy még látomásainak különösségéről is birt tudattal, mert mondá: „Be sok szépet beszélhetnénk majd ezekről! Csakhogy senki sem fog hitelt adni szavainknak.“ Az ily álmodok ime félrevezethetők; de értelmiségük nemhogy csökkenne, sőt nagyon is fokozott élénkségre emelkedik, minélfogva társalgásuk is eleven, változatos s nem ritkán bámú— Nem őrültté, s dühödté, hanem hűségessé s türelmessé, — válaszolt a hiú leányzó hangosan felkaczagva, A szegény Don Miguel megkövültén állt ott, miközben a szívtelen bájos lányka elhagyta a szobát. Ekkor az ifjú heves spanyol vére hirtelen felforrott, s vadul forgó szemeiből a düh és boszú szikrái löveitek elő. De háborgó kedélye csakhamar lecsillapult, megvetőleg gondolt a csapodár leányzóra, s magára is, hogy elég botor volt egy ilyen némberért rajongani. Végkép el akarta feledni, de a gyűrű az ujján minduntalan emlékezetébe hozta a lánynak tett esküjét. Búfelejtésül beült egy csapszékbe, hol történetesen Marco Antonio verbunkosaival találkozott, kik őt rögtön nyakon csípték, s addig itatták, mig berúgott fővel fölcsapott önkéntesnek. A Colonna szolgálatában mint közvitéz részt vett a lepan- tói tengeri ütközetben, ahol az egyik karját levágták. De még volt annyi lélekjelenléte, hogy elvesztett karjáról levágta azt az ujját, melyen a Beatrice arany gyűrűjét hordta. E levágott ujját aztán, a gyűrűvel együtt, egy szelenczébe zárva, elküldte Beat- ricenak, most már Montescalcbi grófnénak. „Signora! — irta a gőgös hölgynek,— fogadásomhoz híven, az öntől kapott gyűrűt soha sem húztam le az ujjamról; kezemet se nyújtottam volna soha senkinek ; de egy török száblya fölmentett e fogadásom alul. íme, itt küldöm a Kegyed gyűrűjét, azzal az ujjammal egyetemben, melyen a gyűrűt viseltem. S ezzel úgy hiszem, örökre leszámoltam kegyeddel.“