Eger - hetilap, 1891
1891-11-17 / 46. szám
373 ett a közönség kellemes meglepetésére s ovációi között elszaval- nia az „Egri dk.“ nevében a „Pécsi dalárdához“ irt üdvözlő költeményér, melyet nyomban át is nyújtott diszkötésben az elnök úr ő nagyságának, ki is oly örömmel fogadá a szerény megemlékezést, hogy egész este a kezében tartotta, le nem tette volna egy perezre sem. A hangversenyt reggel öt óráig tartó táncz követte, melynek fényéről, eleganciájáról s kedélyességéről csak annak lehet fogalma, ki ismeri s látta valaha Pécs müveit közönségét, hogyan tud az kitenni magáért s egy oly intézmény mellett, minő a Pécsi dalárda, mely t. i. első rangú büszkesége a városnak. Vasárnap reggel 11 órára a dalárda zászlajával a belvárosi templomba vonult ünnepi „Tedeum“-ra, melyen a dalárda Hoffer korál-miséjét énekelte ismeretes szabatosságával, a sz. misét pedig dr. Ágh Timót, ciszt. r. tanár s dalárda-tag végezte teljes papi segédlettel. Ugyanez nap este 7-kor nagy diszlakoma volt a Hattyú nagy termében, mintegy 200 terítékkel a roppant patkóalakú asztal körül, hol a legelőkelőbb közönség foglalt helyet. Folyt a pezsgő, s a szebbnél szebb pohárköszöntők pótolák a régi görög szimpó- zionok rózsafüzéreit. E köszöntők voltak: Aidingeré a zászlóanyára, Majláth Györgynére; felelt rá Kardos főispán, éltetve a pécsi dalárdát; Reberics alelnöké Bánffay és Aidinger elnökökre; Ágh Timóté Váradi Antalra; Kardosé Rákosi Viktorra; Váradié Pécsre; Rákosié, és ő rá Haksch Lajosé; Angyal Pál törvény- széki bíróé a dalárda fiatal tagjaira; dilivé az „Egri dalkörre,“ mire Szapáry felelt; Pulcz- és Bolgár Kálmáné, Hofferre. ■ Üdvözlő táviratok is érkeztek, a „Budai dalárdától,“ a „Debreczeni dalegylettől,“ Paxy altábornagytól, Felsmanntől, Háj Edétől, Vész Alberttól. A lakoma a legkedélyesebbben folyt reggeli 3 óráig. S mi egriek, mily impreszsziókkal távozónk? Ellenkezőkkel, mint érkezénk: menetünkkor szivünk előre sietett, jövetelünkkor szivünk visszamaradt! így siet a menyasszony szive vőlegénye elé; igy szakad ki szive, ha a nyers viszonyok letépik szeretettje kebléről. . . . Legfájóbb sóhajunk pedig a pécsi müveit közönség után röppent: „Adjon Isten az „Egri dalkörnek“ is oly közönséget s oly fényes pályát, mint a minővel meg van áldva a halhatatlan „Pécsi dalárda!“ . . X. Y. Z. Országos, vagy világkiállítás? (Vége.) A király mondta. A lapokból ismeretes, hogy mikor egyik legutóbbi alkalomból, nemsokára világkiállítási emlékiratomnak a nyilvánosságra kerülése után, szerencsém volt ö felsége gágogást vínek véghez, mint őseik egykor a római kapitóliu- mon, amelylyel aztán elárulták szent Márton rejtekhelyét, kinek azontúl a „lud“ lön a symbolikus állata. Szent Márton Kr. u. 400 év körül halt meg. Egy alkalommal Maximius császár egy lakomán szent Márton püspököt kínálta meg a tele serleggel, hogy ősrómai szokás szeriut, viszont az ő jámbor kezeiből fogadja el a pokált. Állítólag e mondában rejlik azon körülmény magyarázata, miért tartják szent Mártont az „ivók pátronusának“, — s egyszersmind a „lovas vitézek védő szentjének“ is, mert rendszerint fehér lovon ülve szokták képét ábrázolni. Mindezek a sz. Mártonra vonatkoztatott legendák azonban, sokkal korábbi keletűek. A régi germánok ugyanis november havában, m'dőn a csűrök már megteltek, pogánymódra arató ünnepet ültek, melyen a termésáldást hozó Wuotan istennek áldozatot hoztak. Ez áldozatok közé tartozott a Wuotan istennek, s nejének Friggának szentelt lúd is, melynek jól kihizlaltnak, s pecsenyére alkalmasnak kellett lennie. A kereszténység kezdetén a népnél megrögzött pogány szokásokat nem lehetett mindjárt teljesen kiirtani, hanem egy darabig tűrni kellett azokat. így történt, hogy az együgyű nép ez ősi szokásainak gyakorlatában, az ő régi istenei helyébe köny- nyen oda állított az uj vallásból egy-egy jeles férfiút, egy szentet. így helyettesítette azután a Woutan pogány istent szent Márton, Gallia apostola, kinek ünnepe épen nov. 11-éré esik , s igy lett a Wuotan-ludból, Márton-ludja, melyet a nép, miután a pogány istennek feláldoznia többé nem volt szabad, — nagy bölcsen a maga hasznára lakmározott fel. legalkotmányosabb királyunk által egy udvari estélyen megszó- littat ni, ő felsége mindjárt a világkiállítás fontos kérdését hozta szóba és igen melegen érdeklődött, behatóan tudakozódott e vállalkozás felől és azon való örömét fejezte ki, hogy ez a kérdés szép fővárosunkban komolyan szóba került. Azt, a kívánságát, jelezte, vajha e nagyérdekü terv jól sikerülne. E legmagasabb érdeklődést annyival magasabbra kell helyeznem, mennél inkább tudom és érzem, hogy ő felsége szeretett királyunk alapos ismerője viszonyainknak. Ismeri kulturális és gazdasági haladásunkat, ismeri ipari fejlődésünk legújabb fázisait s érdeklődik minden iránt, a mi a haladással szeretett hazánkban kapcsolatban van, mert együtt érez a nemzettel és együtt örül annak örömeiben. És ha a felséges uralkodó — a ki minden közérdekű mozzanatot bölcs tapintattal mérlegel — teljes rokonszenvvel nyilatkozott egy Budapesten rendezendő világkiállítás eszméjéről, ez bizonyára buzditólag hathat ez eszme terjesztőire és képviselőire; mert az a meggyőződés emelheti keblüket, hogy a mit bölcs uralkodónk helyesel és rokonszenvével tüntet ki, az jól van kezdve, helyesen megfogva s azt kellő buzgalommal kell tovább vinni. Ez lelkesített engem is a munkában és ez lelkesít most is, a mikor tárgyiasan felfejtem azokat az előnyöket, a melyek egy világkiállításból ránk és hazánkra szétáradhatnának. * * Politikai szempontok. Hogy mily kiváló államalkotó jelentősége volna egy a magyar fővárosban rendezendő világkiállításnak, ezt felesleges tüzetesebben fejtegetni. — Hogy menynyire indokolva van egy ily kiállításnak a millennium alkalmából való rendezése, ez magától értetődik. Soha, de soha sem lesz erre kedvezőbb alkalma hazánknak s mégis a millennium az egyetlen alkalom, melyből kifolyólag ily kezdeményezés nemcsak jogosultnak, hanem természetesnek is látszik. A világkiállítások eszméjének megvalósításával a nagy világvárosokon kívül immár megpróbálkoztak Amsterdam, Antwerpen, Brüssel, Barcelona, Glasgow, Dublin és Edinburg városok — mindenütt kétségtelen eredménynyel s ma már odáig jutottunk, hogy a művelt Európára és az Európán kívüli államokra nézve világkiállítás csak úgy bírna érdekkel és jogosultsággal, ha az Európa keletén rendeztetnék s nem is képez titkot, hogy Konstantinápoly, Bukarest, sőt Moszkva azok a városok, melyeket a vállalkozási hajlam olyanokul kiszemelt, melyek egy újabb nemzetközi kiállításnak hivatva volnának sikert Ígérő központjává válni. Hogy pedig e központoknál mennyivel alkalmasabb a magyar metropolis egy világkiállítás színteréül, arra — eltekintve a millenniumi ünnep európai fontosságától — megfelelnek a legutóbbi népszámlálási eredmények, melyek Budapestet nemcsak Némely tartományokban szent Márton tiszteletére, nov. 11-én, „Márton-kappant“, — Angolországban pedig „Mártonbeafsteaket“ lakmározuak. Csehországban, mint a pásztorok és nyájak védő szentjét tisztelik szent Mártont. Sz. Márton napján történik a pásztorok szegődtetése, mely rendszerint lakomával van összekötve, épen úgy, mint nálunk a fertálymester-választás. E lakomák hajdanában igen híresek és gazdagok valának, ma azonban már igen sokat vesztettek jó hirnevökből, s fényökböl. A régi jó németeknél, kiknek állandó jelszavuk volt az „igyunk még egyet“, épen úgy, mint nálunk a példaszó, hogy: „mit is mondott a kábái asszony?“ — annak idején a „Márton- ivások“ is igen szép hírnévnek örvendettek, főkép a bortermelő tartományokban, holott is rendszerint szent Marton napja volt az uj bor megízlelésének ünnepe. Kétségkívül azért nevezi a német „Katzenjammer“-ta frauezia „Mai de Saint Martininak, amit egyik poéránk oly szellemesen (?) fordított „m ács ka nyűgé s“-nek. A középkorban szent Márton tiszteletére számos társaság alakult, kik magokat „Márton-legényeknek“ nevezték, s gyakori és gyakorlott fogyasztói valának a Mártonludaknak, melyeket bőven leöntözének borfélékkel, hogy a szegény elgyomro- zott vizi szárnyasnak legyen miben úsznia. E Márton-ficzkók lak- mározásairól Írja egyebek közt Frank Sebestyén, a XVI. század elején: „Magasztalják vala pedig ez jámbor ficsurok szent Marti- nust ludczombokkal és fáin borokkal, mig torkig lakoznak. Boldogtalan az hajlék, kiben Márton étszakáján ludat nem fogyasztanak. Ekkor ütik csapra az uj borral telt hordókat is.“ Napjainkban a Mártonlud-lakmározást, már nem viszik ek*
