Eger - hetilap, 1891
1891-11-10 / 45. szám
364 Kora távozásod, elvesztésed miatt bánatosan fájdalmas zokogással veszszük körül koporsódat s majd a oendes sirhalmot, mely drága hamvaidat magába zárja, de a bánatot, szivünk e keservét enyhíti azon édes és biztos tudat, azon vigasztaló remény, hogy egykor téged megdicsőülten — mert hiszen hiszszük a test föltámadását és az örök életet, — ott, túl a csillagokon az örök boldogság örökké viruló tavaszán a megdicsőiiltek seregében majd viszontlátunk. Tehát e boldog viszonlátásig. . . Isten veled ! A kedves elhunyt ifjú szerzetesnő az angolkisasszonyok egri rendházának volt mindenkitől őszintén szeretett és buzgó tagja, kinek élet-adatait a következőkben adjuk: Huber Margit k. a. született Győrött 1867-ik év aug. hava 30-ik napján. Édes atyja tek. Huber József Gyórvármegye levéltárosa, édes anyja Sikor Anna úrnő volt. Már korán elvesztő jó szülőit, de az isteni gondviselés az árván maradt gyermeknek gyöngéd szivü nagybátyjában, Dr. Sikor József ur személyében, oly védőt és gyámoi adott, ki atyai gonddal és nagy szeretettel fogadta oltalma alá s tanitatta, neveltette őt, mint saját édes gyermekét. Szerzetesnők közt élve és neveltetve a jóra annyira fogékony gyermek lelkében igen korán fölébredt a szerzetesi pályára való hajlam, mig végre az forró vágygyá fejlődött áldozatokra oly készséges szivébeu. Nagynénjét, az egri angolkisasszonyok főnöknőjét, gyakran ostromolta azon kéréssel, hogy vegye őt is fel intézetének tagjai közé: de a fönöknö nem vette ekkor még komoly óhajnak az ifjú leányka kérését, s azzal utasitá őt el, hogy „majd pár év múlva kérjed ezt édes gyermekem, addig pedig tanulj, s ha mint képesített tanítónőnek még mindig leszen kedved, akkor — talán fölveszlek.“ Ezen Ígéret boldoggá tette az iskolát végzett ifjú leánykát, s ugyancsak hozzáfogott a komoly tanuláshoz. Sopronban, a sz.-Orsolyáról nevezett szerzetesnők jóhiríi képezdéjében kitűnő sikerrel tette le érettségi vizsgáját, s oklevelet nyert; daczára az igen előnyös ajánlatoknak, melyek neki künn a világban tétettek, ő csak újra kopogtatott kérésével nagynénjénél. Ennyi buzgalom s ily állhatatosságnak idleutállani már nem lehetett; ő nagysága a főnöknő fölvette a kedves leányt. Mily boldog örömmel lépte át 1884-ik év julius hó 16-án az egri zárda küszöbét, látták leendő testvérei, kik azonnal őszinte rokonszenvvel ölelek keblükre az uj testvérkét. Hogy az ifjú tanitónő magát az idegen nyelvekben tökéletesítse — de meg azért is, hogy igazi hivatása kissé keményebb próba alá vettessék — egy évre Szt.-Pöltenbe küldetett, hol hősiesen viselte el a honától — melyet rajongva szeretett — távoliét keservét. Julius 12-ikén, 1885-ben fölvette a rend öltönyét, s diadalmas örömmel jött kedves uj otthonába, Egerbe. Alig várta, Az „EGER“ tárczája. Az „Egri Dalkör“ üdvözlete a pécsi dalárdához. 30 éves jubileuma alkalmából, 1891. november 7. Ki eszmékért küzd bátran, lankadatlan, S nem csügged el a vészbe harczba sem, — Ki nem vonul meg gyáván, csüggedéssel, Habár jutalma csak közöny leszen, Ki lelkesülten küzdve, fáradozva, Diadalra juttatá zászlaját: Elhoztuk mi is fényes ünnepedre Az „Egri Dalkör“ üdvkivánatát! Harmincz évnek kiérdemelt babérja Zászlódat már dicsfénynyel környezi, Győzőként állsz a múltra visszanézve, Hol minden perez csak fényed hirdeti: Babért babérra halmoztál a harezban, Hol pálmáért az eszmék küzdenek, S a szívhez szólva, dal-varázsod által Megalkotód örökre fényedet! Oltárt épitél lángoló szivedbeu, S ez oltáron a dalnak áldozál, hogy mint tanitónő működését megkezdhesse. Tanított is ezután a kiiliskolákban épp úgy, minta belnöveldékben. Tanítványai rajongtak érte s ő ifjú lelkének egész hevével buzgón fáradozott szép pályáján egész azl890-ik tanévig, ekkor öröklött baja — vérhányás és tüdősorvadás — gátat vetett buzgalmának. Hogy milyen volt a kedves elhunyt modora, magaviseleté, e nehány szóban mondható el: finom, minden mesterkéltség nélkül, barátságos, szolgálatra kész mindenki iránt, nem riadt ő vissza soha még a legnagyobb áldozatoktól sem, ha szolgálatával valakinek szívességet tehetett. Szent hivatását, szerzetesi állását, mindvégig szerette, s a világért sem lett volna hűtlenné istené. Jegyeséhez, kinek 1889-ik év aug. hó 13-án szent fogadalmának letevése által örökre lekötő magát. De miként az arany a tűzben próbáltatik meg, s a rátapadon salaktól itt tisztül meg teljesen, igy kelle az Ur e választott arájának is a betegség és egyéb szenvedések tiizében apró gyarlóságaitól megtisztulnia. Az Ur czélját érte vele, e szép lélek valóban hősiesen gyakorolta a szent türelem erényét, soha egy panaszszó nem lebbent el ajkairól, pedig kimondhatatlanul szenvedett; az őt meglátogató rendtagok mindig vidámnak, mindig türelmesnek látták őt. Gyötrelmeinek elviselésére hatalmas erőt nyújtott neki az Oltáriszentség gyakori vétele, melyet mindig szent áhítattal fogadott szivébe. Október 31-ikén szállott le melléje a halál angyala. Miután d. e. 11 órakor az általa őszintén tisztelt és szeretett lelkiatya ráadta a pápai áldást, már csak közeli boldog végórájára gondolt; buzgó röpimákkal erősítette küzdő lelkét, s gyakrau édes mosoly játszadozott ajkai körűi, kivált midőn az ágyánál függő Jézus szentsége» Szivét ábrázoló képre esett tekintete. 3 órára várta isteni Jegyesének jövetelét, s csakugyan, 3 órakor Jézus imádandó sz. nevével ajkain csendesen elszenderült az Urban. Különfélék. — Dr. Samassa József egri érsek ő exja Vaszary Kolos esztergomi érsek-herczeg-primást, kinevezése alkalmából, latin nyelven irt levélben üdvözölte. Az üdvözlő levél, hiteles fordításban, következőleg hangzik; „Főméltóságú és Főtisztelendő választott Herczeg primás-érsek ur! Váratlan események rendszerint nagyobb örömre villanyoznak fel; de miként a közhangulat mutatja, jólesőbb érzetet, kitörőbb örömzajt mi sem kelthetett, mint a Herczegségedet épen imént ért, kitüntetés. Mert általános a bizalom, hogy a méltóság, mely most Herczegségednek díszt ád, viszont díszt nyerend egykor a közjóval összeforrott dicsősége És hallatán fellelkesült dalodra Az erdős bérez és ékes rónatáj; Nincs oly vidéke széles e hazának, Mely nem ismerné fényed, híredet, S elismeréssel ne áldozna néked, Hol felhangzott, csak egyszer, éneked! Oh zengd a dalt hát ihletett ajakkal, Dalod törjön magasba, égre fel, Mit e nemzet év-ezred óta érez, Örömét, búját mondd a dalban el! Hadd tündököljék minden honfiszívben A honszerelem drága gyöngyszeme S e gyöngyszemekből fűzze koszorúját A honnak, minden igaz gyermeke! Szapáry József. Vasúton. — Anekdoton. — Egyik nyáron úgynevezett „bummli-czug“-on utaztam K. felé. Az útvonal egy része hegyes vidéken haladt, mely igen sok érdekes tájékkal bírt, s nem mindennapi gyönyörrel kínálkozott. Miután az akkori menetrend szerint a gyors- és személyvonat e tájon éjjel haladt keresztül, én pedig az ott ígérkező természeti szépségekben gyönyörködni óhajtottam, — időm pedig volt elég, — azért voltam kénytelen a „kalarábé-vonattal“ utazni, mely a kérdéses vidéken nappal czammogott végig, még pedig oly kényei-
