Eger - hetilap, 1891
1891-10-06 / 40. szám
326 «etünket és hálánkat, e lapok hasábjain is, ki ne fejezzük, kívánva, hogy a tudomány, a haza javára és családjának boldogi- tására a Gonviselés sokáig éltesse. Krakóka. A gyászszoba a szabadságharcz emlékeinek kiállításában. Sajátságos mélázó bánattal lépem át rendesen a 48-as kiállítás küszöbét. Olyan sokszor voltam már ott, és olyan szívesen megyek mindig oda. Mintha abban a levegőben, mely most a Vigadó termeit telíti, volna még abból a lelkesedésből egy parány, a mely ama tüneményes időkben a gyermekből hőst, a férfiakból félisteneket csinált. . . és azt a levegőt, a hazaszeretet lángoló hevével impregnálva, oly kimondhatatlanul jól esik beszivnunk a mai léha korban, a melyben már semmiért sem lelkesednek az emberek. A legmélyebb bánattól akkor fogódik el lelkünk, ha belépünk az úgynevezett gyász szobába. Annak a remek hőskölteménynek, a mi szabadságharczunk volt, halottszomorú refrainje ez, a melybe halálhörgés és a legnemesebb szivek utolsó dobbanása vegyül. Összeszorul a lélek és könynyel telik meg a szem attól, a mit ott látunk. Vagy ki ne erezne tépő keservet, átolvasva Damjanich utolsó levelét, melyet a kivégeztetés előtti rémes éjszakán intézett volt imádott nejéhez. Mennyi hősi lemondás, mily Istenbe vetett végtelen bizalom lengi át a hős vértanú ama sorait, — nem különben oly mélyen megindító Pöltenberg tábornok ugyancsak nejéhez intézett végbucsúja. . . a bős nem rettegi a halált, csak az fáj neki, hogy attól kellett válnia, a ki az életben legdrágább volt neki; kinek szive nem dobbanna meg, látva azt a széles fekete selyemnyakkendőt, melyet Damjanich a kivégeztetés előtti perczben oldott le a nyakáról. Egy pillanat, a meddig százat ver az ütér, annyi volt még csupán a földi élet, és ő farkasszemet, nézve azzal a rémmel, melytől egyként remeg a király és a koldus, hidegvérrel oldja le nyakkendőjét és megparancsolja a bakónak, hogy össze ne borzolja remek, fényes szakállár. Ugyancsak e szobában van Kazinczy Lajos ezredes, nagy költőnk, Kazincy Ferencz fiának olajfestésü arczképe is. 0 Zsibó- nál tette le fegyverét, s október 10-ikén szenvedett vértanúhalált Aradon. Mellette függ a falon az első vértanúk egyikének arezA karaván haladt. Az egri Bükk-osztály régészet-történelmi alosztálya ezen próbakirándulásával az Egerből szétágazó túrista-vonalak egyikét nyitotta meg. Ajánljuk a sport-kedvelők, de különösen a fogékony keblű ifjúság gondozói figyelmébe; mert a történeti emlékek ápolása az ősök becsülésére, tiszteletben tartására s a hazaszeretet érzelmére oktat, lelkesít. Dr. Molnár Rezső. A gyorsvonaton. — Irta: Jaques Normand. — A múlt év hideg szeptember havában meguntam a fagyoskodást Parisban, s Nizzába utaztam. Miután borzadok az éjjeli utazástól, arra a vonatra ültem, mely reggeli 8 óra 55 perczkor indul' Párisból s éjjel 12 óra 5 perczkor érkezik Marseillebe. Itt volt szándékom a kedves Rombaud-családuál egy napot tölteni, mely engem déjeunerre várt, s másnap folytatni utamat Nizzába, hová aznap délutáni 2 órakor valék megérkezendő. A lyoni pályaháznál iszonyú tolongás volt. Azonban az állomásfőnök szívességéből pompás helyet kaptam egy coupéban, melyben kívülem csupán még egy vasúti tisztviselő foglalt helyet, ki azonban egyik állomásnál kiszállni készült. A vonat épen indulófélben volt, midőn egyszerre élénk hangok hallatszanak coupénk ajtaja előtt. — Nem, uram, nem! — hangzók egy üde női hang, némi délfranczia tájejtéssel. Én hálócoupét rendeltem meg. Tehát háló- coupét akarok. — De asszonyom! egyetlenegy hálócoupénk sincs.-— Figyelembe kellett volna venniök megrendelő levelémet. — Semmiféle levelet se kaptunk, asszonyom. —- Kapcsoltasson tehát a vonathoz egy hálócoupét. képe, báró Mednyánszky Lászlóé, Poz-onyban a Szamár-hegyen akasztatta őt fel az osztrák kormány, mert, Lipótvárat nem akarta feladni, sajátságosán épen azon a napon, 1849-ben junius 5-én, a mely napon Kossuth az osztrákoktól visszafoglalt fővárosba bevonult. Tovább nézegetve egy sajátságos alkotmány vonja magára figyelmünket, egy fából faragott miniatur-kázsamátája ez az olmützi várnak, melyben Kossuth Sándor alezredes és Z unbelli ezredes voltak elzárva. Oh ! ha azok a falak beszélni tudnának, mennyit regélnének ezek: mily bűn lehetett ama sötét időkben a hazaszeretet, hogy ilyen rettenetes volt a büntetése. Ugyancsak itt vannak a Hadik Gusztáv és Lenkey bilincsei is. A rozsdás nehéz lánczokat félve nézik a teremben levő hölgyek, s mikor véletlenül megzörren, összerezdülnek és eszükbe jutnak azok a szomorú történetek, melyeket apáikról hallottak a vérbe és gyászba fullasztott dicsőség tüneményes napjairól. Hős időkről beszél az a széies kard, melyet, mint a hadak Istene, annyi csatákon győzedelmesen hordozott a ráczok réme, a nagy Damjanich : tört reményekről az a másik, melyet a vitéz Pöltenberg tábornoktól Sarkadnál vett el az osztrák önkény. Nem tehetünk egy lépést, hogy múltúnk dicsősége, gyásza át ne hassa lelkünket, idegeink minden száiát s fáj a késő kor törpe gyermekének, hogy nem lehetett ott, a hol ágyuk villámló dobbanása, zászlók lengése nemzeti jobblétünk hajnalpirkadását jelezte. A termekben mint a nagy idők élő emlékei járkálnak az öreg honvédek ... ők, akik látták lobogni Buda ormain a győ- zedelmi tricolort; ők, a kik ott voltak Branyiszkónál, a kik sírtak Világosnál, a magyar nemzet egész Európa könyét és tiszteletét kiérdemelt sirja mellett. Kaczkiás attilában, karddal az oldalán ott jár köztük a hős Carl is, egyike ama nő honvédeknek, kikről az 50-es évek poezisa teli szólta az akkori almanachok és emlékkönyvek lapjait virággal. Családi nevén Pachné, Lebstück Károly Mária. Az attillán két érdemjel hirdeti, hogy hős volt, erre vall az is, hogy főhadnagy-ágig vitte; — mint volt 48—49-iki honvéd kapja a rendes nyugdijat. Mosolyogva beszélget a fényes napokról az öt kérde- zősködőkkel, azokról az időkről, a melyekben volt valami a levegőben, a mi eldobatta a diákokkal a könyvet, a földmive- sekkel a kapát, a nőkkel a varrást, hogy mindnyájan kardot ragadjanak és siessenek a haza védelmére. A kiállítás tömeges látogatása mutatja, mily életre való eszme volt a kiállítás. — Lehetetlen! A kocsik száma teljes. Nem szabad többet hozzácsatolni. — Hát adjon egy helyet. — Akár kettőt. Itt, ebben a coupéban. — Itt? — Igen itt. Egy kis barna fő mutatkozott e szavak közt coupénk ajtaján, de csakhamar ijedten húzódott vissza. — Itt két ur ül. — Ej, asszonyom, én nem adhatok önnek egy egész vaggont. — Jó. Akkor nem utazom. — A mint tetszik. De a vonat indul. . . Mindjárt jelt adok. — Várjon egy kicsit. . . Nos, miután nincs más hely. . . De kapok-e a legelső állomáson háló-coupét? — Igen, igen, asszonyom. — Sürgönyözni fog ön ? — Igen, igen. — Megígéri ? — No igen! — Bizonyosan ? — Igen, igen, igen! Coupénk ajtaja erre kinyílt. A kis barna fő ismét megjelent egy rakás málha s, pokrócz kíséretében. . . Egy fütty s a vonat megindult. A hivatalnok átült mellém, hogy a másik oldal a hölgyecs- kéuek egészen rendelkezésére maradjon. A hölgy pedig, haragtól kipirulva húzódott egy sarokba, egy tekintetre se méltatva bennünket. Volt vagy két — három — négy málhatáskája, meg egy rakás pokrócza. Ezeknek elhelyezése jó darabig foglalkoztatta. Én nyugodtan néztem, mit csinál, s e közben örömmel vettem észre, hogy ;i hölgyecske igen — csinos, — igéző. Azt inon-
