Eger - hetilap, 1891
1891-09-29 / 39. szám
318 A toloncz-ügy. A társadalom forrongó eseményei közepette koronként egy nevezetes probléma vetődik felszínre, várva hogy megoldassék. Ideje, hogy a tolonczkérdés is felszínre kerüljön. Esztendők lezajlottak immár a semmiségbe, anélkül, hogy a társadalom e fölötte fontos és életbevágó ügyet az emberbaráti szeretet sugallata szerint megoldotta volna. Mert tagadhatlan, hogy a humanizmus soha se nyilatkozott erősebben és kifejezőbben, mint éppen napjainkban. Csakhogy a mig a mai közélet a jótékonyságnak ezerféle nemével kenyeret ad a szegénynek, addig másfelől keveset látszik törődni azokkal, a kik a születés vagy nevelés árnyoldalait hordozva magukon, az erkölcsi sülyedés lejtőjére jutottak. Vagy nem tapasztaljuk-e, bármerre tekintünk is a fővárosban, minő iszonyú pusztítást visz véghez a prostituczió az erkölcsök világában ? Nem látjuk-e, milyen kárhozatos hatalmat gyakorol a szeszes italok mértéktelen élvezete a társadalom alsóbb rétegében? Nem látjuk-e mint hódit s mint ragad örvénybe százakat és ezreket a játékszenvedély démona? És ha mindezt látjuk, a minthogy vaknak kellene lennünk, bogy ne lássuk, — elhisz- szük-e, hogy a társadalom már megtette kötelességét akkor, a midőn filléreit odaadta a nyomorgóknak ? Korántsem. Egyik kérdés a másik után vár még megoldásra. Szükséges, hogy a társadalom ne csak a nyomor külsőségeit, hanem az egyén lelki nyomorát is lássa és meggyógyítsa. Mert csak igv érhető el az idők legnagyobb és legszentebb ideálja, a mi fdé egyesnek és az egésznek csitggedetlenül törekednie kell: a tiszta és romlatlan társadalom. Az akadályokat tehát, melyek e szent ideál elérését megnehezítik, lassanként el kell távolitanunk. Rendeznünk kell a létező korhadt viszonyokat, fris véri kell csepegtetnünk a kiszáradt erekbe, s javítanunk kell mindent, a mire egy egészséges társadalomnak szüksége van. Javítanunk kell a toloncz ügyet is. A ki csak egyszer látott életében egy kiéhezett, elzüllött tolonez-csapatot, a hogy a nyomor és kétségbeesés lerítt az arczáró!, e képet sohase fogja elfelejteni. De nem törli ki soha kebléből azt a mély, őszinte szánalmat se semmi, a mit ekkor e szerencsétlenek iránt érzett. Önkénytelenül felvetődik agyunkban a kérdés, hát ugyancsak mindanyian rovott előéletű, bűnös emberek-e? Avagy talán vannak köztük elegen, kik egy véletlen ballépés miatt, melynek elkövetésére a nyomor, az Ínség kény- szeritette őket, kerültek a valódi bűnösök társaságába? ami valóban, jótéteménynek, melyet önnek az állam nyújt, nem akarva, hogy ön a mocsárba, melybe tévedt, végkép elmerüljön. Angela csöndesen sirt. A meggyőződés, hogy e boldogtalan teremtés még megmenthető a becsületes életnek, minderősebb gyökeret vert lelkemben. — írja alá ez elismerést, mely önnek a javító intézetbe való átadása fölött intézkedik. Angela az asztalhoz közeledett, s megfogta a tollat, melyet az imént mondott szavak közt nyújtottam feléje. Reszkető kézzel fektette azt az elétartott okiraton arra a helyre, mely a számára kijelölt 113 szám alatt, a névaláírásra ki volt hagyva. — Hogyan, Angela! ön nem tud Írni? — Nem. . . . Én semmit se tanultam. — Egy festőművész, s egy színésznő leánya ! Szegén}7, sajnálatra méltó teremtés! — És meddig kell ott, abban a — maradnom? — Három évig. De ha jól viseli magát, talán rövidebb ideig. — Talán? ! . * Talán? — Midőn, mintegy két év múlva a javító intézetet, melybe Angélát küldtük, meglátogattam, tudakozódtam a 113-as szám sorsa felöl. — Ah, Angélát kérdi ön, viszonzá az intézet fönöknéje. Ez a szegény leány egyike volt a legjobb teremtéseknek, akik valaha ez intézetbe kerültek. Fájdalom, a vizsgálati idő végét nem érhette meg. Egy jobb hazába költözött, hol, az Írás szavai szerint, nagyobb diadallal fogadnak egy megtértet, mint kilenczvenkilencz igazat. Nem mulaszthattam el, hogy a szegény Angela sirhalmát föl ne keressem. Egyszerű durva emlékkődarab volt fölé helyezve, a javító intézet rendszabályai szerint, s a kőre rávésve: 113. TFájdalom, nem csalódunk. Egy-egy toloncz-csapatban, melyet a fővárosból s a vidék minden részéből napról-napra szállítanak, különböző nemű és korú emberek kerülnek össze. Éretlen gyerekek, a kik megragadva az első alkalmat, valahol rósz fát tettek tűzre, őszbevegyült, aggastyánok, akik a mindennapi kenyérért a tilos útra is rátévedtek, fiatal leányok, a kik a csábítás ördöge elöl nem tudtak menekülni s anyák, a kik gyermekeiket kitették az utszélre, hogy éhen ne haljanak, — ime ezek nagyobb részt egy toloncz-csapat tagjai. Mindannyian rongyos, kétségbeesett alakok, kiket fegyveres őrök kisérnek hol gyalog, hol kocsin városról-városra és fa- luról-falura mindaddig, mig illetőségi helyükre nem kerülnek. De hát van-e — kérdheti bárki, — ebben a hatósági eljárásban kárhoztatni való? Nem természetes iutézkedés-e ilyen esetekben, hogy ha valahol egy hajléktalan, igazolvány nélkül tévelygő emberre akadnak, hogy azt egyszerűen hazatolonczolják? Csakugyan, ebben nincs kárhozatatni való. De nem is abban találjuk mi a tolonczügy jelen állapotának hiányait, hogy a csavargót hazaszállítják otthonába, hanem a módban, melyen ezt gyakorolják. Hányszor előfordul tolonczozás alkalmával, hogy jobb érzésű emberek igazolványuk elvesztése vagy más csekélyebb ok miatt együtt kénytelenek bandukolni a legelzüllöttebb existencziákkal. Hasztalan szabadkoznak ilyenkor, hogy becsületes emberek, intelligens hozzátartozóik és tisztességes foglalkozásuk van, ez mit sem használ. Napokon, sőt gyakran heteken keresztül kéuytelen az ilyen alapjában jó érzésű ember olyanok társaságában vándorolni, kiknek szivéből minden nemesebb érzés ki van halva; a kiknek körében alig ha talál egyebet, mint szellemi és lelki sötétséget, bűnt és érzéketlenséget. A folytonos együttlét aztán az ő leikéről is lefosztja a zománczot s beléje oltja a rósz iránt való hajlamot. Mikor pedig a fegyveres őrök kíséretében haza kerül falujába, a hol valamikor mindenki becsülte, a tisztességérzet utolsót lobban lelkében s a szégyen marczangoló hatása alatt vagy öngyilkos lesz, vagy a bűn örvényébe merül. íme az egyik sötét pont a tolonczügyben. A másik árnyoldala kétségkívül az, hogy mindazok, a kiket hatóságilag hazatolonczolnak, minden felügyelet és gondozás nélkül maradnak. Elhagyatott, lézengő alakjai lesznek ezek községeinknek és a társadalomnak, melyek nem gondoskodtak idejében arról, hogy az ilyen emberek hasznos foglalkozás által visz- szaadassanak a becsületes életnek. Különösen a főváros ad erre szomorú példát. Ide menekülnek vissza hazulról mindazok, a kiEnnél meghatóbb föliratot, mely a boldogtalan Angela öröknyugvó helyét jelölte, — aligha mutathat föl a földkerekség bármely nagyszerű sikertje! Bolond szerencse. Twain Márktól. Londonban történt. Angliában a legmagasabb katonai rangok egyikét viselő név tiszteletére diszlakomát adtak. Különféle tekintetekből az ünnepelt férfiút nem akarom saját nevén nevezni, s azért csupán mint lord Scoresby Artur tábornagyot, a Bath-rend nagykeresztesét stb. mutatom be őt. Minő varázs rejlik egy hires névben! íme most itt ül a nagy férfiú, egész valóságában, kit har- mincz év óta annyi ezerszer hallék magasztalni ama nap óta, midőn nevét a krimi hadjáratban az egekig emelték, hogy fényes csillagként örök időkig ott ragyogjon, öt bámulni előttem minden evés-ivásuál elébbreva'ó volt, s én nem L tettem egyebet, mint hogy folyvást e félisten csudáié szemlélésébe valók merülve. Magatartásának nyugodtsága, s előkelő méltósága, szerénysége s nagyságának mintegy tudatlansága, melyet minden mozdulata elárult, vizsgálódó lelkemet teljesen elfoglalta. Nem is látszott észrevenni, hogy száz és száz bámuló szem függ rajta, s hogy a jelenlevők egész lelke az ő szeretete s tiszteletével van eltelve. Balfelöl egy öreg lelkész, jó ismerősöm ült mellettem. Ifjabb éveit a katonaságnál töltötte. A woolwichi katonai iskolában volt tanár. Egy pillanatban, midőn félé fordultam, sajátságos fényt láttam szemeiben fölcsillámlani, mire hátravetette magát székében, s az est hősére mutatva, fülembe súgta: — Bizalmasan szólva — őkeme egy nagy tökfii kó. Ez az ítélet iszonyú meglepetés volt rám nézve. Ha valaki Napóleonról, Socratesről, vagy bölcs Salamonról nyilatkozott volna
