Eger - hetilap, 1891

1891-01-06 / 1. szám

4 magánszólamokat Ábráuyiué Wein Margit, Broulik és Ordy, a magy. kir. operaház első rendű tagjai énekelték. A mintegy 7 — 8 számból álló s egészben véve magyar stylft zeneműben legna­gyobb hatást keltettek: Wein Margit asszony „Bölcső-dala“; Odry „Bucsú“-ja; a karok közöl a gyönyörű „Imadal“ (női hármas kar, orgona-kisérettel); s az „Ütczu tolla motolla“ nép­dal mesteri átirata vegyes karra, mely szokatlan lelkesedéssel előadva, hasonló lelkesedést keltett, s ujráztatott. Hogy a szerző grófot a diszes közönség a legkitüntetőbb ovácziókban részesí­tette, — mondanunk sem kell. Az előadást Liszt „Szózat és Hymnus“ zenekari átirata fejezte be, melyet, mint már ismeretes zenemüvet, a nagy számú s a vigadó termét egészen betöltő di­szes közönségnek már csak egy kis része hallgatta végig. Nem csekély figyelmet s feltűnést keltett Budapest zeneértö köreiben a „Paraszt becsület“ ez. egyfelvonásos melodráma, me­lyet operaházunkban közelebbről egymásután többször adtak már elő, mindig zsúfolt ház mellett. A milánói két hatalmas versenyző müárus ezég egyike, mintegy két év előtt jelentékeny pályadijat tűzött, ki egy egy­felvonásos melodrámára. A beérkezett 75 pályamű közöl a dijat a „Cavalleria rusticana“ czimü kis opera nyerte el, melynek ze­néjét Mascagni Péter irta. A pályázat e váratlan ered­ménye rendkívüli feltűnést keltett, s egész Olaszország azt kérdezte: ki az a Mascagni Péter? Csakhamar kitűnt, hogy a szerző nem más, mint egy, 22—24 éves fiatal ember, garázda­sága miatt kicsapott zeuekonservatoriumi növendék, egy megle­hetősen elzüllött existentia, ki ez idő szerint valamelyik falusi színtársulatnál karnagyoskodik. Épen kvarglit vitt haza magának estebédre, midőn az ujságdarabból, melybe a „vacsora“ csoma­golva volt, véletlenül olvassa a milánói pályázatot. Rögtön elha­tározta magában, hogy ő is pályázni fog, s bár alig három hó állott még rendelkezésére, s zongorája épen nem volt, — e rövid idő alatt minden hangszer segítsége nélkül, tisztán emlékezet­ből megszerkesztette a kis operát, s 75 versenytársa közt nagy diadallal Mascagni Péter lett a győztes. A feltűnő zenemüvet csakkamar előadták Olaszország több nevezetes városában, s a hatás, melyet keltett, a legtulzottabb szélsőségekre ragadta a kö­zönséget. Egyik része egekig magasztalta s Olaszország Wagner­ének nevezte Mascagnit, sőt szülővárosa. Livorno, egy közgyűlé­sen a legnagyobb lelkesedéssel határozta el, hogy hirtelen nagy hirre vergődött fiának dicsőségét emlékszoborral örökíti meg. — Ellenben a közönség másik kritikus része a sárga földig gyalázta le a fiatal zeneszerzőt. Olaszországban a „kifütyülés“ csak kisebb foka valamely művész, vagy drámairó bukásának. Mas­cagnit sok helyütt még ennél is nagyobb: a legbotrányosabb gya­lázat érte. A közönség, kinyitott esernyők alatt, néma gunymo- solylyal hallgatta végig operáját. — De ezért Mascagni mai napság még is a legünnepeltebb zeneszerzője muzsikás Itáliának! — Ahhoz, amit mondani akarok, nagyságos asszonyom, — szólalt meg a jövevény remegő hangon. — elébb azt kell meg­mondanom, ki vagyok? — Hallgatom. — Nem fogok terhére lenni, nagyságos iszonyom, — foly­tatta az idegen. — Rövid leszek. Nevein Halász Menyhért. Gaz­datiszt voltam. Az uram tönkre ment. Én kimaradtam a hivata­lomból. Ekkor keserves verejtékkel megtakarított csekély tőkepén­zemet bérletbe öltem. Reméltem: a jó isten majd megsegít. Három évi rósz termés, hozzá néhány elemi csapás, rövid időn koldus­botra juttattak. Magam csak elviseltem volna a csapást, de — családom volt. Szegény, gyöngéd lelkű nőm nem bírta elviselni gyermekeinek nyomorát, — a búbánat sirba vitte! Magam marad­tam két kis árva gyermekemmel. Bekopogtattam mindenfelé. Kerestem valami állást. Nem kaptam sehol. Utoljára feljöttem Budapestre. Itt is megmozdítottam füt-fát. Hasztalan. De hát dol­goznom kellett, ha csak gyermekeimmel együtt éhen nem akar­tunk veszni. Mert lopni nem tudok. Hej! ha valaha rá vett volna a lelkiismeret, hogy csak egy tizedrészét is lopjam el annak, amit én szorgalommal meggazdálkodtam az uramnak, s amit ő könnyelműn eldorbézolt, — most ur volnék. De hát nem értettem hozzá. . . . Aztán irnokoskodtam reggeltől estig ötven krajezár napi díjért. De ötven krajczárból két gyermekkel megélni lehetet­len. Egyszer azt kérdeztem egy ácsorgó utczai bérszolgától: mennyit keres naponkint? Azt válaszolta, hogy ha jól megy az „üzlet“ néha két, sőt három forintot is. Dolgozni soha sem szé­gyen. Másnap már beállottam utczai bérszolgának. Azóta csak megélünk valahogy. Hiszen ismeretes dolog, hogy a hírneves Rossini „Seviiiai borbély“ czimü vig operáját, első előadása alkalmával, szintén kifütyülték a taliánok, — s ma ez egyike az örökké reper- toiron levő legkedveltebb operáknak, mely nagy mértékben járult szerzője halhatatlan hirnevéhez! Ki tudja: nem ily dicsőség elő- póstája-e Mascagni Péter számára a „Paraszt becsület“? E feltűnő s annyi lármát csinált operát a külföldön legelő­ször Mahler Gusztáv, a magy kir. opera ez idószerinti igazgatója mutatta be Budapest nagyon is műértő s erősen és alaposan kritikus közönségének, s a kísérlet, — mint az eredmény mu­tatta, — nemcsak tapintatos, de sükeres is volt, mert a bpesti opera közönsége méltán megérdemelt tetszésben részesítette a „Paraszt becs ület“-et, annyira, hogy az egyelőre talán hu­zamosabb ideig is, közönségvonzó repertoire-darabja marad ope­ránknak. Zeneértő ember, aki a „Paraszt becsület“-et hallotta, nem fog csudálkozni, hogy az olasz közönség előtt oly, egész a szél­sőségig vitt ellentétes hatást tett a „Cavalleria rusticana.“ Szer­zője Mascagni Péter ugyanis, teljesen szakított az olasz ope­rák sablonjával, s bár magán-részletei gyönyörűk s eléggé fül­bemászók, különösen a „nyitány“ egy románczféléje, melyet a te­norista leeresztett függögy mögött énekel, s a Lola (Wein Mar­git) „Siciliana“-ja: egészben véve nem alkalmasok arra, hogy a czipészinasok rögtön utczahosszat fütyüljék őket, valamint arra sem, hogy a — sipládák repertoirját gyarapítsák. S ez igen fontos körülmény arra nézve, hogy az olasz publikum idegenked­jék az olasz fülnek egészen szokatlau dallamoktól. Egyébiránt Mas­cagni e müvében nem is nagyon sokat hederit az olasz énekművé­szet előtt oly nagy fontosságú koloraturák-, fioriturák- s más egyéb —■ túrákra, mint nélkülözhetlen kellékeire a talián operák „áriái“-nak. A Mascagni müvének magándallamai egyszerűek, czikornyálatlanok; de gyönyörük, s ami legfőbb : érzelemkifeje­zők. Úgyszintén párdalai is. Az elhagyott szerető panaszdala, hűtlen kedvese anyjához; boszudala, midőn volt kedvese viszo­nyát elárulja a megcsalt férjnek; ennek kitörése; a megbánás dallama; a versengés párdala Turiddu, s elhagyott kedvese kö­zött; Turiddu végbucsuja anyjától, stb. nemcsak eredeti, de nagy tehetségre valló, mesteri kompozicziók is. Mindemellett Mascagni mégis inkább a kardalokra fekteti a fősúlyt, melyek közt külö­nösen egy vegyes kara, melyben az egyházi éneket s orgonát is megszólaltatja, még a legkritikusabb zeneértőknek is méltán felköltötte bámuló figyelmüket. Meglepő s valóban megható rész­letei e kis operának az úgynevezett „entre aet-“ok, vagy köz­játékok is, midőn a színpad kiürül a nélkül, hogy a függöny legördülne, s a közbeeső időt a zenekar melodikus játéka tölti be. E részletek, valamint a nyitány is, méltán megérdemelték a há­lás közönség kitörő tapsait. Meglepte a zeneértőket a hangsze­relés mesteri volta is, bár Mascagni istrumentáeziója nem ment Ma reggel a Brunnerék játék-kereskedése több rendbeli meg­vásárolt áruk házhoz szállításával bízott meg. Tegnap estve, kis árváim, Mari és Pistika, kik néhanapján már jobb időket is éltek, visszaemlékezve a múltakra, s hogy ma karácsony-ünnepe van, azt kérdezték, hogy hát ők nem kapnak most „krisztkindlit ?“ Megígértem nekik, hogy majd hozok valami babát. A sok csomag közt, melyet a játékkereskedésből kihoztam, volt egy, a többieknél nagyobb csomag is, mely Nagyságodnak volt ezimezve. Útközben lakásom előtt mentem el, s fölnéztem egy pillanatra. A gyerekek nem voltak otthon. Alkalmasint a jó szomszéd asszony, ki távullétemben gyakran gondoskodik rólok, vitte őket a templomba. Én tehát a Nagyságodnak szóló, kissé nehezebb csomagot letettem egy székre a szobámban, azon szán­dékkal, hogy mikor a többi kis csomagokat rendeltetésük helyére adtam, majd haza jövök a Nagyságod csomagjáért, s rögtön kéz­hez szolgáltatom. De mily nagy volt rémületem, midőn hazatérve, szobámba nyitottam ! A Nagyságodnak szóló csomag fel volt bont­va, s gyermekeim ott játszottak a puszta földön egy gyönyörű, értékes bábuval! . . . Beléptemkor kitörő örömmel futottak elém! . . . Tüstént átláttam válságos helyzetemet. Arra nem volt képes atyai szivem, hogy gyermekeimet megszomoritsam. Ezzel úgy sem teltettem volna jóvá a megtörtént nagy bajt. Meghagy­tam tehát őket továbbra is határtalan örömükben, — és siettem vissza a játékkereskedésbe, hogy napi keresményemet kikérve, vagy a kibontotthoz hasonló újabb bábut vegyek, vagy az árát visszafizessem. Az üzletben azt mondták, hogy a rendkívül sok dolog miatt csak holnap délben fizetnek ki. Most tehát itt állok Nagyságod előtt, — végzé szavait a

Next

/
Thumbnails
Contents