Eger - hetilap, 1891
1891-09-22 / 38. szám
310 polgártársaik jólétét, a nélkül, hogy vagy magukat elvetve hízelegjenek a hatalmasoknak; vagy viszont lenézzék s gyűlöljék az érdemet s tekintélyt. Mindakettő nemtelen, megvetésre méltó polgári bűn. Az igaz hazafiság soha sem foghat kívánni, vagy épen szítani pártoskodást, visszavonást, polgári egyenetlenséget; sót, inkább szóval, példával mérséklője leszen minden túlzásnak, szigorú őre s tisztelője a törvénynek, ápolója az áldott békének. A valódi hazafi úgy a családban, mint a társaságban és a közéletben mindenki iránt, és kivált az érdem s a felsőbbség iránt elismerő, előzékeny, müveit, szelíd lelkű. Csak ha e páratlanul szép, páratlanul áldott hazaföldet veszély fenyegetné, válnék oroszlánná, hogy megküzdjön ellenségeivel, — s győzzön, vagy meghaljon ! . . Széchenyi nagy szelleme ihlesse meg önöket, kedves fiaink, s érleljen belőlük hasznos polgárokat, sőt nem hasznosakat csupán, hanem nagyokat, dicsőket, halhatatlanokat, a milyen volt őmaga, kit ime gyönge körvonalakban felmutattam előttük. Levél a szerkesztőhöz. Tiszafüred, 1891. szept. 17. Kedves Barátom! Az „Eger“ 36-ik számában kifejezett jóki- vánatodat köszönettel s szívesen vettem, de nem azt, hogy Lip- csey Adám reám vonatkozó czikkét a Budapesti Hírlapból saját lapodba átvetted. ügy történt, hogy én ama czikket, miért? miért nem? sem Budapesten, sem itthon nem olvastam előbb, hanem csak e hó 14-én. Hogy pedig azt lapodba is átvetted, azt is csak tegnap Milesz Béla barátomtól tudtam meg. Ha igy van, mondám reá, most már nem hallgathatok. Én ama czikkben dicséretet is, kicsinylést is, valótlanságot is találtam. rHagyján! gondoltam először: opinionum commenta delet dies. És én meg szoktam bocsátani. Meg ama czikket egy fiatal ember irta, ki itt Tiszafüreden született ugyan, de másutt nevekedett, s itt nem is lakik. Tehát mások téves értesítése után ő is tévesen irt rólam. Boldogult Bartakovics Béla érsek, mikor engem T.-íüredre bocsátott, monda : „Menj fiam, munkálkodjál a tiszafüredi úrszőlőben is, csak okosan. Szót fogadtam, ügy cselekedtem. S nincs, miért bánkódjam múltam felett. Mi itt a rom. katholikusok és helv.-hitvallásuak a valláskülönbség daczára is szeretetteljes társadalmi életet élünk. De rázata lön látható, a ki rémülten tekintett végig a dúsan terített asztalon és nem kevés megbotránkozással szemlélte gazdája jó kedvét! — Elmehet ! — ordított rá inkább, mint szólt a főjegyző. — Nincsen semmi szükségünk ilyen vén banyára! Megértette? Dühösen becsapta az ajtót. Most Laczi bátyánk is megtalálta bátorságát. — Jól van! Pompás! Ezt helyesen 'cselekedted. Az ilyen népségnek meg kell mutatni, hogy vannak, a kik neki is parancsolnak. Igen! ügy van! A folytonos töltögetés és koczintgatásnak az lett a természetes következménye, hogy a hat üveg bor csakhamar elfogyott. — Most ide a pezsgővel! — szólt kaczagva a főjegyző, miközben azt bontogatni kezdte. Ah! mily nagyot durrant és mint gyöngyözött a karcsú poharakban a drága ital, mintha minden cseppje a paradicsomban termett volna. — Nagy kópék vagytok! — szólt a házigazda a bor és pezsgő által előidézett kedélyes hangulatban, —- de azért mégis szeretlek! Régi latin remekírók munkáiban mindig azt olvastam, hogy a bor nemesebb minden egyéb teremtett lénynél — persze mi hárman kivételt képezünk — és hogy a borban kimondhatatlan öröm és boldogság rejlik — de ezt nem bírtam soha megérteni. Most azonban már értem és fel is fogom ama szavak igazságát. Jer, öreg igazságosztó és te is város pennája, töltsétek meg poharamat, meg akarom mutatni, hogy a pohárban az én haragom is rejlik és azt akarom most mindörökre eltemetni. Legyen felejtve a múlt! Éljen az én kis keresztfiam, az utibiztos fiacskája. Magasra emelte fel poharát, de a másik kettő közül egy sem mozdult meg helyéből. az még sem áll, hogy egy halott felett én is, reform, lelkésztársam is papi szónoklatot tartanánk. Más szellemben igen is, már egyszer a 60-as években, mái' épen nem is emlékezem, mely évben, Kiss Pál volt honvédtábornok és péterváradi parancsnok temetése alkalmával, a városi hatóság által eleve kitűzött programra szerint többen is tartottunk beszédet. Az első beszédet tartotta a görög keleti vallása pap a halottas háznál vallásos szellemben. A másodikat a reform, templom előtt Bán Zsigmond reform, lelkész úr a boldogultnak, mint hős hazafinak, erényei felett. A harmadikat a kath. templom előtt én annak polgári erényei magasztalásával, melyekkel a város emelkedését előmozdította. A negyediket Balogh István a temetőben, mint volt barátja. És ez igy helyén volt mind. Hogy a helybeli reform, lelkész úr mindakét ekklesia földjét' kezelné, az sem áll. Mert én a magamét saját magam kezelem, a reform, lelkész pedig a magáét sem, mert bérbe szokta adui. E mellett a vallási téren is a kölcsönös tisztelet megadása mellett a függetlenséget egymás irányában fentartjuk, a nélkül, hogy ez által sértve éreznék magunkat. A városi közügyek körül, ha tevékenységünk igényeltetik, szívesen állunk szolgálatra miudaketíen, amaz mégis jobban mint én, mert én egy ártatlan tudományos szenvedélynek is szoktam áldozni, amennyiben tőlem telik, én e vidéken a hazai tudományok szekerét is megfogom és előbbre tolom. Ennek gyümölcse már a kész tiszafüredi régiségi muzeum, mely több mint 3000 darab régiséget foglal magában részint a történelem előtti, részint a történelmi időből, s nincs vidéki ember, ki e városban megfordul, hogy meg ne kívánná látni. Van benne éremgyüjtemény is, ebben oly unikum, melynek aligha van párja egyebütt, mint Rómában Heraklius császár arany emlékérme, mely a perzsa királytól visz- szahóditott kereszt emlékére veretett. Van ásványgyüjtemé- nyünk is 200 frtnyi értékben. Van régi aczélmetszetgyüjtemé- nyünk is. . . . stb. Buvárlataim kiterjedtek 30 éven át a hazai történelem e tiszavidékeu netán felmerülhető ösemlék-maradványainak keresésére is. Találtam is, miket folyó hó 3-án a Történelmi Társulat gyűlésén térképileg is felmutattam, s rólok felolvasást tartattam. Hogy mily sükerrel? Eklatánsait megfelelt az összes magyar sajtóban nyilvánult közvélemény. Mi teljesen megelégedésemre szolgál. Hazámé és egyházamé vagyok szívvel, lélekkel. Egyébiránt Lipcsey Ádám jóakaratának irányomban tanúsított oly ünnepélyes kifejezéséért szívesen lerovom ezennel előtted is hálás köszönetemet. Tariczky Endre. — Nos, mi az ? — Ez egy kis titok, — felelt a járásbiró és miután közelebb húzódott és karját, bizalmasan a tanár nyaka köré fűzte volna, ezt súgta fülébe: — Képzeld csak, kedves jó öregem, az utbiztos ............ — No, mi van az utbiztossal ? kérdé és fölállt. — Nincsen fia! — Ah! — nyögte Laczi bátyánk és visszaroskadt székére. — Hát a pénz, a mit keresztapai ajándék gyanánt kicsikartál tőlem! — Azt épen most megettük és megittuk! — No lám még hazudni is tudtok és másokat rászedni ? Ez, mondhatom, nem szép! — Körülbelül úgy van! — volt a felelet. — Vigyen el titeket a fránya! De én nagylelkű vagyok és megbocsátok nektek! De hát a ma esti meghívás ? — Az is a kellemes meglepetések közé tartozik! — Mit, meglepetés? Csalás, ámitás! azt mondják inkább. De tulajdonkép — és Laczi bátyánk jó kedve egyszerre eltűnt és komoly lett — mire való volt mindez ? — Arra, hogy csúnya fösvénységedből kigyógyitsunk. — Hm! Igaz! Nagyon takarékos voltam! Mondhatnám a piszkosságig takarékos. Van-e még pezsgő ? Igyunk még. Életem hátralevő napjaiban megadom vén testemnek, a mi neki jár, va- gyonom többi részét pedig szegény tanulóknak hagyományozom alapítványul. Az örökösöknek soha sem elegendő, a mit az ember egész életén át keservesen összekuporgat. És most vegyétek elő a poharakat és kocczintsunk. A járásbiró és főjegyző teljes örömmel vettek búcsút az öreg úrtól, akit ily módon sikerült a fösvénységből kigyógyitaniok. ______________ (A „B“. u.)
