Eger - hetilap, 1891
1891-09-22 / 38. szám
309 Vegyük Mi- kezünkbe akármelyiket, s ott fogjuk találni a keserű vallomást, hogy mindenben hátra vagyunk. És a keserűség és a modor, mely ezt kimondja, eléggé rámutat a fájdalomra, melylyel szive a nemzet akkori állapotai miatt telides teli volt. Hanem „a kiért kesergünk — Írja a „Hitel“-ben — akiért kesergünk, honunk csak tetszhalott; hitünk s törekvésünk megfogja menteni életét, és fel fog támadni régi szépségében s hatalmában. . . Magyarország nem volt, hanem lesz!“ Alig fogunk példát találni a történelemben arra, miként népszerűségét annak köszönheté valaki, hogy honfitársait a gúny, nem ritkán a legélesebb gúny fegyvereivel ostromolta, hogy polgártársait folyton hibáikra, gyöngeségeikre s elmaradásukra figyelmeztette. Széchenyi tizenöt évig gyakorié ezt, s e tizenöt év alatt folyvást növekedni látta a hazában nevének tiszteletét és népszerűségét. Míg azonban a szó fegyverével s hatalmával már is uj életre rázá föl nemzetét : a tettet, a munkát tüzé ki annak vezérgondolatul. „A szó csak tolmácsa — monda — gondolatainknak s érzelmeinknek. Tett az első, a szó csak második; s éppen igyaz ember, a hazafi áll elül, s aztán jön az iró.“ S igaza van! Hiszen Aristides nemde előbb volt' igazságos, mint Sokrates kifejté: mi az igazság? Leonidás előbb tudott meghalni hazájáért, mint Sokrates a honszeretetet s polgári kötelességeket megmagyarázó ; szóval Göröghon előbb bővelkedett már az erényes polgárokban, mint a nevezett bölcselő az erény mivoltát megmagyarázza vala. Széchenyi a gyakorlati téren, a tettek mezején kivívott óriási sükerei folytán az 1848-iki első magyar felelős ministe- riumba az ipar és kereskedelem s a közlekedés miniszterének választaték be. S noha ez állásán még szétágazóbb munkásságot fejte ki, ráért a küzdelmes politikai csatározásra is, szemben ellenfelével, Kosuthtal, — mely tért hogy biztosíthasson magának, Moson megye követéül választató magát. Czélt azonban nem ért. Túlszárnyalta az idő s a vakon előre rontó ellenzék. S ő, kit nemzete, „legnagyobb fiának“ s a „reformok atyjának“ neveze, saját művétől, a rohanva fejlődő átalakulásoktól s forrongástól megrettenve, a messze nem késhető szabadságharcz kitörése elől, féltett hazája fölötti fájdalmában, megtört szívvel vonult el döblingi önkénytes számkivetésébe. Ottan tűrt tizenegy évi szenvedései között magyar barátainak gyakori látogatásai s lángszel- jemének ugyanezen elvonultságában alkotott utolsó müvével, a németűl irt „Blick“ czimű hires munkájával való foglalkozás szerettek némi enyhületet. A zaklatásoknak azonban még ekkor is kiA pecsét köralakkal bir s oly nagyságú, mint az ezüst egy forintos. Középen zászlóktól környezve Magyarország czimere látható. Az egyik zászlón „Kossuth“, a másikon „1849“ olvasható. A pecsét körirata: „Országos Függetlenségi Bizottmány“. A válaszúton. Vágyaimnak röpke szárnya Vitt magával messzire, S elbolyongott szerte járva Lelkem ottan kedvire. Mint az űzött vad hevében Ha patakhoz érkezik, Itta lelkem - mint az épen — A világnak élveit. Hajh! de látva a gyönyörnek Kábot osztó mámorát, Érzetim mind úgy gyötörtek S azt kiálták : „menj tovább!“ Messze menve, messzefutva Vágyaimnak szárnyain, Egy virágos, széles útra Léptek im a lábaim ............ A dicsőség útja volt ez, Melyen annyi léha fut. Visszatértem róla............Jobb lesz N ékem itt e puszta út . . . téve, mint hazafiságának áldozatja, 1860. april 8-án gyászos véggel fejeztebe dicső tettekkel halhatatlanitott életét. Halálának hire villámként járta be a hazát. Minden jelentékenyebb magyar község gyászünneplésekkel tisztelte meg emlékezetét, úgy, hogy teljes igazsággal mondható el róla magyar akadémiai emlékbeszédében br. Eötvös József: „Soha fejedelem, hatalmának tetőpontján; soha államférfiú népszerűsége verőfényében nem szállott sírjába, kinek ravatalát nagyobb és átalaláno- sabb tisztelet környező. Az idegen, ki elhunyténak napjaiban hazánkba jött s tanúja lehetett volna a hatásnak, melyet Széchenyi halála okozott: azon meggyőződéssel tért volna vissza övéi közé, hogy a férfiú, kiért, tíz évvel a közélet pályájáról való le- lépése után, egy egész nemzet gyászt ölte: bizonyára nagy és örök érdemeket szerze magának nemzete iránt. S valóban, soha egy rövid emberéletnek nagyobb eredményei nem voltak ; soha egyes polgár nemzetének hálájára érdemesebbé nem tette magát, mint Széchenyi!“ * Hanem most már, kedves ifjak, midőn e nagyember születése napjának százados visszafordultával visszatekintettünk áldásos életére: önök, a nemzet reményei, kik előtt a hazapol- gári cselekvőségnek pályája széltiben-kosszában nyitva áll, legyenek rajta lelkesen, hogy Széchenyi István nagy példáján tanulják meg korán, már most tanulják meg szeretni a drága magyar hazát, melyen kívül nincsen számunkra hely. Tanulják szeretni, de ne ajkaikkal csupán, hanem tetteikkel, igaz, magas érzelemmel. S ezt azon kell kezdeniük, hogy oly polgárokat törekedjenek adni önmagukban a hazának, kik miatt ne csak pirulnia ne kelljen egykoron, de sőt a kikben méltó büszkességét lássa. Legelső e végre, hogy soha szem elől ne téveszszék czél- jaikat, melyeknek ifjú éveik fáradalmait szentelik; hogy szakadatlanul neveljék s nemesítsék erkölcsi értéküket s gazdagítsák szellemi tőkéjüket, kik — mint ezen intézet polgárai — a humanitás, a jellemképzés s a magasabb műveltség jelöltjei mindnyájan, arra hivatva, hogy egykor az egyház és állam elsőrendű munkásai, törvényhozói, tudósai, sőt az egyház fejei, a társadalom vezérférfiai s a műveltebb családi élet alapitói legyének. Hazafiui kötelességüket azért legelőbb is a munka szerefetében keressék s teljesítsék, úgy azonban, hogy ennek valláserkölcsi érzületük ápolása se álljon utána. Ezen érzületnek belső valódisága s külső gyakorlása a honszeretetnek is legjobb dajkálója, sőt az igazi polgár-erényeknek egyedüli és legtermékenyebb szülőanyja. Ezen alapokon remélhető csupán, hogy odaadással s áldozatokkal támogassák hazájukat és munkálják abban maguk és Bár kevés a nyom azon ma, Arra térek én azért, Mert ma is csak még a munka Útja termi — a babért! Koncz Pál. A keresztapa. A tanár úgy állt ott, mintha ez mind csak álom lenne. Igaz, hogy az asztalon lévő ételek illata csábi! ólag hatolt fel szagló idegeibe, ha arra gondolt, hogy mindezt majd neki kell megfizetni, akkor úgy tetszett neki, mintha könyek tódultak volna szemeibe. — Lásd, öreg, — szólt a járásbiró és a vonakodót az asztalhoz vezette, — mégis csak jó barátod vagyok, hogy zavarodból kisegítettelek. Reményiem, az ételekkel meg vagy elégedve? Hát még majd a bor! — és egyet csettentett nyelvével, mint az inyenczek. Asztalhoz ültek; és jólehet a tanár eleinte igen keveset evett, mert minden falatnál azt kérdezte önmagától, hogy menynyibe fog kerülni, végre mégis ama okos gondolatra jött, hogy ha már úgyis mindent meg kell fizetnie, akkor legalább sokat fog belőle enni és azért növekvő étvágygyal nyelte le egymásután az ízletes falatokat. Az ételek jólestek a kiéhezett gyomornak és a bor is megtette kötelességét. Ugyanis a bor pajkos ördösrei Laczi bácsi fér jébe szállásolták el magukat és ott csintalan játékaikat űzvén, jó kedvre hangolták. Épen néhai boldog ifjúkorából fönmaradt bordalt kezdett zengedezni, a mikor is az ajtó halkan kinyílt és Zsuzsi néni áb*
