Eger - hetilap, 1891
1891-08-25 / 34. szám
277 A tévedt tanok egy oldalú, sok esetben rósz akaratú alkalmazása, volt s lesz alapja az erkölcsi romlásnak. Az ember mindent, akar tudni. Az egyik rész kereste s keresi a megoldást — s bele fáradva megállapodik a merev dog- matismus, vagy a kétségbe ejtő skepsisnél. A másik rész távozik egy ideál hazába, — de tapasztalnia kell, bogy van érzékisége is, s ez visszarántja a reális életbe. A harmadik rész mindent bonczolgat, mindent görebébe tesz, mindent górcsöve alá helyez, mindent mérlegel; és ha az örömet, fájdalmat, reményt bonczolő késé alá akarja venni, látja, hogy kése nagjon durva, görébe kicsiny vagy nagy s minduntalan kisiklik a még oly finom likacsokon is. Egyik részt ezen tan körül látjuk csoportosulva: e fold nem a mi hazánk, itt dislocálva vagyunk ; másik rész : élvezni, mert a halálban minden megszűnt; a poklot, menyországot kiki önkeblében hordja. Es ilyen félék. De van még egy s ez a legveszedelmesebb; ez azon rémes szörny, mely már beférközött a paloták, s gúnyhókba és ijesztő gyorsasággal szedi áldozatait. Ezen rideg, közönyös alakkal kellene teljes erővel szembe szállni, mely lép- ten-nyomon felüti hydra fejét — a pessimismussal, mely tanának végeredményének kimondja: jobb nem lenni, mint lenni. — Ha e tan áll, úgy a szeretet, barátság, hűség, szerelem stb. csak álmok, üres képek, jégre rajzolt alakok, illusiók. Nem. Csak az önmagával meghasonlott teheti e tant magáévá. Egyik ellen tiltakozik az ész, másiknál szivünk szorong, remél: hár úgy volna; de ismét fél vagy nemesen parancsolólag emelkedik fel. — Az egyik megoldása dynamikus, — mások, egyenkint véve, képzelgéssel kevert túlságos önbizalom, vagy egy szomorúan lemondó, reménytelen állapot képviselői. Feltétlenül igaz egyik sem lehet, mert az igazság mindenkire nézve, minden körülmények között csak egy lehet. Vegyünk concrét esetet. Az egész nagyobb, mint hozzá tartozó része; vagy egyenlőkhöz egyenlőket adva, ismét egyenlők. — Oly igazságok, melyekhez a kétségnek még árnyéka sem fér. Legyek franczia, spanyol mongol vagy szamojéd; legyek szegény, gazdag, független, alattvaló, nemes, hírneves, tudós; lakjam bár a fagyos Kamcsatkában, a borús Angliában, a derült Olaszországban vagy a forró Indiában: ezen igazságok egy atomnyival sem fognak változni. Az a baj, hogy az elme szembe száll a meg nem értett világgal, ezzel az óriási egészszel, melyről oly keveset tud, s melyről mindent akar tudni. Váljon az észnek van-e vezérelve, melyből határozottan felelhet az önmagában felmerült kérdésekre? Hogyon váljon az a fénylő nap golyó az én gyönyörködtetésére kel és nyugszik bíbor hon. Soha sem hittem rólad, hogy féltékeny vagy; mikor megtudtam, hogy haragudtál, ez fájt is, de örömet is okozott. Miért nem várakoztál reám? Láttad volna, minő arczczal tértem haza; de mindegy, te jobban szerettél engem, mintsem magad bevallottad. „Végezni akartam s nem vagyok képes. Úgy ragaszkodom e papírhoz, mint egy darab élethez; összeszoritom a sorokat; össze szeretném gyűjteni minden erőmet s neked elküldeni. Nem, te nem ismerted az én szivemet. Szerettél, mert jó vagy; szánalomból jöttél hozzám, és talán egy kissé az élvezetért is. Ha gazdag vagyok, nem hagytál volna el: ezt mondogatom magamnak, s egyedül ez ad bátorságot. Isten veled.. „Bár soha meg ne bánná atyám azt, aminek ő volt az oka • Most erezem, mit nem adnék érte, ha valamit tudnék amivel megkereshetném a kenyeremet. Most már késő. Ha az ember, mikor gyermek, egy tükörben megláthatná az életet, nem igy végeznék; akkor még szeretnél, vagy talán nem, mert hisz megnősülsz. „Hogyan Írhattál nekem olyan kemény, kegyetlen levelet? Mert atyád követelte, és mert te eltávoztál, nem gondoltam, hogy oly nagy rosszat követek el vele, ha más kedvest kíséreltem meg szerezni magamnak. Soha hasonlót nem éreztem, és soha olyan furcsát nem láttam, mint az ő arcza volt. mikor kijelentettem, hogy haza megyek. „Leveled kétségbeejtett; a kályhasarokban maradtam két napon át, anélkül, hogy egy szót szólni vagy mozdulni képes let“ tem volna. Nagyon szerencsétlennek születtem, barátom. Nem is hinnéd, hogyan bánt velem a jó Isten azon a húsz éven át, hogy élek. Mint gyermeket ütöttek, s ha sírtam, kiküldtek. „Eredj, nézd meg, esik-e ?“ mondta atyám. Mikor tizenkét éves voltam, deszkát gyalultattak velem; s mikor nő lettem, hogy üldöztek! Az színben? Az égbolton ragyogó csillagok a természet nagy illumi- natiója? A rét virágai a lepkék felé integető kaczérságok, vagy a mézet kereső méhek czégérei, avagy az én gyönyörködtetésére terité szét e szinpompáju szőnyeget a természet? Egy szerep jutott mindenesetre egyiknek úgy, mint a másiknak. Melyik? Talán mindegyik? Egyik- sem ? Talán más? Talán ez fő, mellék szerepe, vagy fordítva? A kérdések egész sorát fűzhetjük. Kisebb- nagyobb valószínűséggel választgatjuk, illesztgetjük egy magasabb igazság keretébe. — Csak mondjuk ki bátran, — hisz az emberiségnek egyik legnagyobb hibája: nagyon ritkán őszinte — hogy az észnek nincs Absolut vezérelve, nem oldhat meg minden kérdést, — szóval előtte az igazság még csak sejtelem. Vezérelvek! Hisz folyton beszélünk ilyenekről, az ész vezérelveiről. A természettan igy szól: a fény, hő, hang, villany, delej állapot, s az összes természeti jelenségek alapja — a mozgás, tehát vezérelve, — habár kétes is, de gondolhatósága észszerű, s értéke nagyon valószínű. — Ki fog kételkedni, hogy az egész nagyobb, mint része; hogy egyenlők egyenlőkhöz adva — egyenlők maradnak; hogy egy síkban haladó két nem párhúza- mos vonal csak egyszer találkozhatnak ? Ki fogja a társadalmi élet ezen vezérelvét megmásítani, hogy a jő jutalmat, a rósz büntetést érdemel. Igaz, változik a jó s evvel a jutalom, a gonosz s evvel a büntetés — a kor, éghajlat, — műveltségi fokkal stb. . ., de alapjában, lényegében a törvény soha. — így mehetünk sorba. Tehát vannak egyes vezérelvek, de absolut vezérelvünk nincs.j A szőkébb körit egyes igazságok csak bizonyos csoportba foglalhatók össze. Pl. hogy az összes természeti jelenség (fénylő-, delej-, villany tüneményekre vonatkozó egyes törvények) ezen vezér elvben van összpontosítva: mozgás; a társadalmi élet vezérelve : a jó jutalmat, a rósz büntetést érdemel. Most a két vezérelv a harmóniát hol fogja megtalálni? Vagy, a hideg a testeket összébb huzza, a meleg kiterjeszti; az öröm mosolyt csak az ajkakra, a fájdalom zokog, s bizonyos fokon kaczag. Hogyan egyeznek meg e törvények egymással? Hogyan fognak egy közös igazság alá tartozni? Hol fogjuk megtalálni az összeköthető- séget? Pedig fel kell találni, mert az igazság csak egy lehet. Hogy a külön neműnek látszó jelenségek közös pontban találkoznak, csak egy példát említek. A nehézkedés-, fény-, hő-, hang-, villanyosság-, delej tünemények szembeszökő külön ne- müségét mutatnak — s mégis egy közös törvényben, hogy t. i. mind egyiknek ereje a távolságok négyzetének arányában csökken, a legszebb harmóniában jönnek össze. A bölcselők hosszú sorából vannak egyes vezérelvek, de nem absolut vezérelvünk. A philosophiai eszmék, vagy életem azzal telt el, hogy iparkodtam élni, s végül hogy lássam, mikép meg kell halnom. „Áldjon meg az Isten téged, akinek köszönhetem az egyedüli boldog napjaimat. Oh minő jó levegőt szívtam akkor; fizesse meg neked az Úr. Bár boldog, szabad lehetnél barátom. Bár szeretnének úgy, ahogyan téged szeret a te haldokló szegény Ber- neretted! „Ne légy levert; mindennek vége lesz. Emlékezel egy német szomorújátékra, amit otthon egyszer nekem felolvastál? A darab hőse kérdi: Mit fogunk kiáltani haldokolva? — „Szabadság!“ feleli a kis György. Sírtál, mikor e szavakat olvastad. Sírj tehát! ez a te barátnőd utolsó kiáltása. „A szegények végrendelet nélkül halnak meg; azért én küldök neked egy fürtöt a hajamból. Egy nap, mikor a fodrász megégette, emlékezem, meg akartad érte verni. Miután nem akartad, hogy megégessék a hajam, e fürtöt se fogod a tűzbe hajítani. „Isten veled. Isten hozzád örökre. „A te hű barátnőd „Bernerette.“ ügy hallottam, hogy e levél vétele után Frigyes öngyilkosságot kísérlett meg. Erről nem beszélek: a közömbösek igen gyakran nevetségeset találnak az ily cselekedetekben, ha az illető túléli. E pontra nézve szomorú a világ Ítélete; nevetik azt, aki megkísérli, hogy meghaljon; aki pedig meghal: elfeledik.
