Eger - hetilap, 1891

1891-07-14 / 28. szám

230

összes egykori pályatársakat ünnepélyesen meghívta vendégekül magához, puszta-gyendai kúriájára, s formaliter kikötötte, hogy a „Puszta-gyendai kirándulás“ a programúiba okvetlenül fölvétessék.

Fájdalom, a parancsoló körülmények a jubilánsok közöl csak keveseknek engedték meg, hogy ez ölökre feledhetetlen kirándulásban, s a P.-Gyendán reánk váró, páratlanul szives magyar veudégszeretetben részt vehessenek.

Szerdán, f. jul. hó 8-án regg. 10 ó. 40 perczkor indultunk Egerből, nemes házi gazdánk, Hellebronth Géza vezetése alatt, mindössze húszán, Puszta-Gyendára. A jubiláló pályatársak közöl néhányan Fiizes-Abonyban váltak meg tőlünk fájó szívvel, s igy csak tizen maradtak közülök, kik a progranimlioz mindvégig állhatatos kitartással hívek maradtak. Ezek: Fenyvessy Ferencz, Kassuba Domokos, Ledniczky Ipoly, Lipthay Endre, Maczki Gyula, Okolicsányi László, Petheő József, Simkovics István, és Szokolay Lajos. Hozzájok csatlakoztak, mint a kedves házigazda által meghívott vendégek: Simkovics Istvánná, Szokolay Lajosné úrnők; továbbá: Biró József végzett jogász (Eger), Császár Árpád, fő- gymn. tanár (Bpest), Hellebronth Béla főszolgabíró (Heves), Káposztássy Jusztin c.-r. főgyrnn. tanár (Eger), Maczki Emil főszolgabíró (Eger), és Szabó Ignácz, főgymn. tanár (Eger). A vaspálya a mátrai vonal taskony-szalóki állomásáig vitt bennünket, hová délutáni 2—3 óra közt érkeztünk meg a vaggonokban meglehetősen összezsúfolva, de azért folyton derült hangulatban, melyet csak a beállott borús, esős idő lankasztott kissé.

„Megfogyva bár, de törve nem. . .“

A végső állomásnál Végess Sándor sülyi nagybirtokos, házigazdánk sógora, egy szeretetreméltó, kedves és barátságos fiatal úri ember fogadott bennünket. Kölcsönös üdvözlések után kocsikra ülve, megindultunk. Elénk tárult az „arany kalászszal ékes rónaság“, rendkívül gazdag termésével; a csudás magyar Alföld egy bájos-kedves tájképrészlete, füzes-csalitjaival, nádas mocsáraival, vétségeivel, ezeken legelő „lábas jószágaival“, s keresztekkel dúsan megrakott szántóföldjeivel. Csak az Alföld egyik elbűvölő látványától fosztott meg bennünket a könnyező, borús ég, a — délibábtól.

Ott haladtunk el a miniszterelnök, Szapáry Gyula gróf tas- konyi, mintaszerű gazdasága mellett, — s d. u. 3 óra múlt, mikor Puszta-Gyendára értünk, s a gyönyörű, tágas parkon át, az úri lak elé hajtattunk, hol páratlanul szives, lelkes fogadtatás várt reánk. A veranda bejáratánál egy meglepőn kedves kép: egy díszes hölgycsoport festői jelenete tárult szemeink elé. E bájos kép egyszerre megelevenült, s oly megható, örökre lebilincselő nyájassággal, s szeretetreméltósággnl fogadott bennünket, a legnagyobb részt, „idegenek“-et, mintha mindnyájan már régi, kedves ismerősök lettünk volna. E nemes urhölgyek csoportoza- tában voltak: özv. Hellebronth Istvánná, kedves házi gazdánk

— Nem szívelhetem a mogorva nőket, mondá Gérard barátjának hazajövet; meg kell vallani, hogy a vidámság nagy kincs; talán az első mindegyik között, mert ezt bírva, a többi nélkül ellehetünk. A te kis grisetted tudott módot találni, hogy egy órai unalmat vidámságra változtasson, s már ez maga jobb véleményt keltett bennem felőle, mintha egy hőskölteményt irt volna. Soká fog-e szerelmeskedéstek még tartani?

— Nem tudom, felelt Frigyes, negélyezve ugyanazt a könnyű vért, mint barátja; ha tetszik neked, bátran udvarolhatsz neki.

— Nem vagy őszinte, mert te is szereted s ő is szeret téged.

— Igen, szeszélyből, mint egykor.

— Óvakodjál az ilyen szeszélyektől.

— Kövessenek hát uraim, kiáltott Bernerette, aki Cecillel előre futkározott. Egy fensikon megállották, s a csoport egy kis pihenőt tártott. A hold épen kelt; lassan bontakozott ki a tömör sötét tömegek közül, s a szerint, amint magasabbra emelkedett, a felhők futni látszottak előle. A fensik alatt egy völgy vonult el, a hol a szél tompa zúgással ringatta a komor zöld lombok egy egész tengerét; semmit tisztán megkülönböztetni nem lehetett, s hét mértföldnyire Páristól azt lehetett volna hinni az embernek, hogy a fekete erdőnek egy hegytorkolata előtt van. A fényes korona egyszerre csak a láthatár fölé emelkedett; a fák tetejét a fénysugár egész özöne öntötte el s egy pillanat alatt a holdfény uralta az egész vidéket; a magas szálfák, a gesztenyések, a tisztások, az utak, a halmok mintegy varázsütésre tűntek elő a homályból. A kirándulók egymásra tekintettek, bámulva s örvendezve, hogy egymást láthatják. „Rajta, Bernerette, kiáltott fel Frigyes, halljunk egy dalt!“

H. Géza édes anyja; özv. Végess Mihály né, H. Géza anyósa; s kit legelőbb kell valaha említenünk: Hell eb ront h- Vég ess Irma, a ház páratlan kedvességü úrnője; továbbá özv. Székely Imréné, néh. jeles zongora-művészünk özvegye, Irén leánykájával, ki a művészet terén jeles atyja nyomdokait követi, Végess Sándorné, szül. Bogy a Irma, nővére: Bogya Róza k.-a. s barátnője: Igl Louise k.-a. ő nsgaik; utóbbiak, mint az úri ház rokonai s kedves vendégei. Kiegészítették a gyöngyörű képcsoportozatot a házi úr három kedves gyermeke: Géza, reáltanuló; s a két kis angyal: Otilka, és A d á k a (Amanda). A vendégsereghez csatlakoztak az utóbb érkező Boldizsár Bencze, kunhegyes^ plébános, MagyaryGéza, a roffi járás főszolgabírója, V égess Árpád p.-gyendai nagybirtokos, a házi úr sógora, és Fülöp, p.-gyendai gazdász, a háziak szomszédja s barátja.

A vendégsereg délutáni 4 óra körül foglalt helyet a fényesen terített asztaloknál, s a nagyszerű lakoma, mely, időnkint pár órai megszakasztásokkal, egybefolyt az éjfélkor folytatott estebéddel s a hajnali 5 órai reggelivel, — reggel 6 órakor ért véget. Isten őrizz, hogy e díszes lakomát, melynek pompáját s gazdagságát csupán a páratlanul szives magyar vendéglátás múlta fölül, — a chablonszerü „lucullusi“ jelzővel profanál- jam. A lucullusi vendégséget, tudvalevőleg, „dőzsölés“, s az időközöket idegrázó, hajmeresztő borzalmas mutatványok jellemezték. A puszta-gyendai lakomának pedig, — habár a vendég- közönség, a szó teljes értelmében, úszott is a valódi franczia pezsgőben, — a szebbnél szebb, elmésnél elmésebb pohárköszöntők, — melyekben a derék házi gazda kiválóképen excellált, — továbbá időközönkint, a tiszaroffi „kommencziós“ derék czigány- banda szakadatlanúl szóló, talpcsiklándó nótái mellett, elegáns táncz, s müveit, finom s kedélyes társalgás képezték a főfüszerét. Hogy e társalgásnak középpontját, éltető szellemét, s lelkét a jelenvolt urhölgyek díszes koszorúja képezte, —- szükségtelen mondanunk. Különösen kiemelkedtek e tekintetben a legkedvesebb házi asszony, Hellebronth Gézáné, sz. Végess Irma úrnő ő nsga, páratlan szeretetreméltóságával, szívessége-, nyájasságával, s mindenre kiterjedő, mindenkit végtelenül lekötelező figyelmességével, mely nemes és magasztos tulajdonokban egyiránt versenyre keltek vele: édes anyja, özv. Végess Mihályné úrnő ő nsga, a Kisfaludy Sándor által úgynevezett „régi magyar nemes házak“ élénk-fürge, bálványozott úrnőinek e valódi mintaképe, — s a házi úr édes anyja, özv. Hellebronth Istvánná ő nsga, ez arisztokratikus megjelenésű, nemesen büszke úrnő, ki kedvesnyájas modorával mindenkit lebilincselt. S ha fölemlitem még özv. Székely Imréné úrnőt, kinek szerénységénél csak szeretet- reméltósága nagyobb; leánykáját, a kedves Irént, ki művészi zongorajátékával mindnyájunkat elbűvölt; Végess Sándorné, szül. Bogya Irma úrnőt, nővérét, Bogya Róza, s barátnéját, Igl Louise

— Szomorút vagy vigat ? kérdé.

— Amint akarod. Egy vadászdalt! Talán a visszhang felelni fog.

Bernerette hátravetette fátyolát s egy fanfare refrainjét kezdte el; de hirtelen elhallgatott. A ragyogó Venus csillag, mely a hegy fölött tündöklött, ötlött a szemébe; s mintegy valamely gyengédebb gondolat bűbájos hatása alatt, valami német dallamra Frigyesnek egy versét kezdte énekelni, melyre ezt Ossian valamelyik költeménye lelkesítette, s melynek tartalma körülbe- lől ez volt:

„Az est halavány csillaga, távol hazák küldötte, te, akinek homloka ragyogóan csillog ki a nyugovó nap fátyola alól, azúrpalotádból, az égbolt szivéből hová tekintesz alá ? — A vihar elvonul, a szelek elülnek s a remegő erdő könnyei hullanak a harasztra s az avas fűre. Az aranyos éjjeli pillangó könnyű szárnyakon lebeg át a balzsamos réteken. — Mit keressz te a szunnyadó földön?

„De ime látom, a hegyek mögé szállsz alá, s mosolyogva távozol mélabús barátunk; — remegő tekinteted már-már kialu- dott. Csillag te! aki a zöld halmok felé térsz le nyugovóra, te ezüst csepp az éj komor köpenyén, te, akire a vándor pásztói- szemeit függeszti, mig nyája hosszú sorban követi lépteit: csillag te! hová indulsz e mérhetetlen éjszakába? — Fekhelyet keressz a nádasban, a vizek partjain ? Hová mégy ily szépen a csend ez óráiban, s mint vizek mélyébe elmerül a gyöngy, úgy tűnsz el szemeink elől? Ah! szép csillag te, ha már halnod kell, s ha szép fejed szőke haját a véghetetlenség árjának kell elnyelnie, mielőtt elhagynál minket, csak egy pillanatra várj még: — Szerelem csillaga ! ne tűnj le még az égről!“