Eger - hetilap, 1891
1891-07-14 / 28. szám
229 Ennek a szeretetnek tüze nem sziporkázik szikrákban szerteszét, de a tölgyfa állandó, tartós tüze, mely szenében is izzik még és parazsában is megtartja melegét. Szivünk e melegével üdvözlünk Téged, volt igazgatónkat, nemzeti köznevelésünk és kultúránk bajnokát, magyar irodalmunk egyik büszkeségét. Nem hálálkodunk szavakkal, mert jól mondatja a költő Aba királylyal: „0, kérlek, csak ne hálálkodjatok. A hála fészke a szív belseje, mely ha ajkra jő, kihűl a szív utána, miként a fészek, melyből a madár kiszállt.“ Sok szó helyett fogadd el, kérünk, tisztelj meg, ezzel: — fogadd el hálás — kézszoritásunkat! E kézszoritással azt akarjuk mondani: „Áldjon meg az Isten mi értünk; tartson meg az Isten mi nékünk!“ — Némi csillapultával amaz általános meghatottságnak, melyet a jelenvoltak szivében az érzés legmélyebb húrjait is megresz- kettető, s a szemeket könnyekkel árasztó eme szavak előidéztek, — a szeretve tisztelt s üdvözölt igazgató, mély megindultság hangján, következőleg válaszolt: „Alig fogják a hála s köszönet méltó szavait meglelni érzéseim, t. Uraim! midőn önöknek ily meleg figyelmes tiszteletadása által látom körülvéve magamat. Első szavam is, melyhez hozzájutok, bocsánatukkal, csak annyi, hogy nemes szónokuk kegyeletes elismerésében messze túlnézett a határon. Ha ugyanis az egykori önökre visszagondolok s megkérdem a múltat: mi hat az, a minek alapján ily kitüntetésre jogosulva látnak, — magamra nézve sem találhatok egyebet, mint a kölcsönös szeretet azon kötelékét, mely önöket egymás közt összefűzte akkor, midőn e falak közt mint atyai barátjok, foglaltam velők szemközt helyet. Mert hol van hát a bizonyság róla, hol a nyoma annak, hogy szivekre -- fejőkre számbavehetőn, tartósan befolytam ? Ki fogja közülök fölkereshetni azon erkölcsi s szellemi atomokat, melyeket leikökbe éppen én, és nem más rakott le? . . . A mi vetéseink, uraim, ha magvaink jó helyre hulltak is, lassan s későn érnek, és kalászaikat csak a mindentudó Isten ismeri föl. Mindaz, amik önök ma, uraim, saját erkölcsi s szellemi erejüknek, munkájuknak és az időnek ajándoka; élet-szerencséjüknek, azon tisztesnél-tiszte- sebb hazapolgári állásoknak, melyeket elfoglalnak, maguk, s nem más a kovácsa. — De éppen, hogy igy látom, csak magasabbra fokozza előttem az nemes ragaszkodásuk értékét. Fogadják érte köszönetemet, azon igaz óhajtásom kifejezésével: vajha megengedje Gondviselés, hogy érdemekben s dicsőségben gazdagodva egy másik húsz év után ismét örülhessenek egymásnak, és talán nekem is szentelhessenek egy szíves emlékezést. Az ily szivek melege le fog hatolni még a „néhaiak“ hideg országába is. hogy egy perezre engem is felkeltsenek, — s még onnét is áldjam és megáldjam önöket!“ — Tegyünk okosabbat, monda; a helyett, hogy visszatérnénk a faluba, maradjunk itt. Ennek a jó asszonynak csak lesz a házacskájában egy juh-fertálya; de meg ime csirkék is vannak itt, a melyeket megsüthetnek. Kérdezzük meg, hogy ez nem volna-e lehetséges; amig az ebéd elkészül, egyet sétálunk az erdőben. Mit gondolnak? Ez bizonyára többet fog érni a „Fehér ló“ ócska foglyainál. A terv elfogadtatott; a molnárné először mentegetőzött, de elvakittatva az aranytól, amit Gérard adott neki, rögtön munkához látott s feláldozta baromfiait. Soha ebéd vigabb nem volt. sokkal hosszabbra húzódott, semmint az asztaltársak maguk is remélték. A nap csakhamar eltűnt Sáint-Leu-nek szép halmai mögött: sűrű felhők borították be a völgyet, s zuhogó zápor kezdett hullani. — Mi lesz belőlünk ? kérdi Gérard. Közel két mérföld utunk van, hogy beérjünk Montmorency-be, s nem valami nyári zivatarral van dolgunk, amit meg lehet várni, mig elvonul, ez valóságos téli eső, ami az egész éjjel tartani fog. — Nos és azután? monda Bernerette, a téli eső épugy megáll. mint más eső. Játszunk kártyát, hogy szórakoztassuk magunkat; mikorra a hold feljő, szép időnk lesz. A mohiaménak, amint ezt el lehet képzelni, nem volt, kártyája otthon, következőleg játszani se lehetett. Cecile, Gérard kedvese, kezdte a jó vendéglőjüket sajnálni, szép ruháját pedig félteni. Két, elég rossz arczu kamasz lépett be a szobába; a molnár fiai voltak; enni kértek, s nem nagyon tetszett nekik, hogy idegeneket találnak otthonn. Gérard türelmetlenkedett, s Frigyes sem volt valami jó hangulatban. Nincs szomorúbb látAz igazgató ur üdvözlése után a jubiláló pályatársak, szintén testületileg, Szabó Ignácz egykori tanáruk lakására siettek, holott Szabót, társai nevében, Petheö József mándoki plébános üdvözölte, nemesen egyszerű, de igaz bensőségtöl áthatott beszédben, mire Szabó tanár mélyen meghatva mondott köszönetét a megtiszteltetésért, biztosítva a jelenvoltakat, hogy viszontagságos életének ez egyik legboldogabb napja feledhetetlenül lesz örökre szivébe vésve! Déli 1 órakor diszebédre gyűlt egybe, a „Korona“ vendéglő kerthelyiségeibe, a jubiláló társaság, s foglalt helyet a szépen felékesitett asztalnál. A lakoma féltét ez alkalommal számos hölgyek : a pályatársak nejei, s nőrokonai, valamint a jubiláló társakhoz tartozó számosabb meghívott vendégek is nagy mértékben emelték. Ott láttuk a jubilánsok nejei közöl: Csókás Istvánné, Khindl Béniné, Pelcz Jánosné, Simkovics Istvánné, Szokolay La- josné úrnőket. Az asztaifót Szvorényi József igazgató ur foglalta el. A harmadik fogásnál fölkelt a társak egyike, Ferdlicska Kálmán nyíregyházai ügyvéd, s egy mesterileg megalkotott, meglepőn szép szónoklatban köszöntötte föl Szvorényi József igazgató urat, ki megszokott ékesszólásának egy remek rögtönzésével köszönte meg s viszonozta az üdvözletei. Nem lehet emlités nélkül hagynunk, hogy a feketé kávéval együtt 10 fogásból álló „menü“,— mely Broncs mama kitűnő konyháját magasztalta, — bármely előkelő úri asztalnak is díszére vált volna. Az alkony beálltával, a programm értelmében, az ünneplő társak, hozzátartozóikkal, s a meghivott számosabb vendégekkel egyetemben, az úgynevezett „Bányakert“-ben jöttek össze zártkörű estélyre. A fesztelen, egészen családias jellegű estély, melynek díszét s kedélyességét a megjelent kedves hölgyek is nagy mértékben fokozták, s mely az itt még utoljára összejött, de már egymástól búcsúzni kezdő jubilánsok közt az ifjúkori barátságot nemcsak felújította, de még szorosabbra fűzte, — ponyvasátor alatt, Gábor élénk zenéje mellett, a tánezra perdült fiatalság folyvást növekvő, derült animója mellett, a késő éji órákba nyúlt be. A hölgyek díszes csoportjában ott láttuk Csókás Istvánnét, s nővérét Ruzsin írónkét; Khindl Béninét, (Párádról) s nővérét Frank Annát; Ledniczky Istvánnét s leányát Ellát (Puszta-Fogacsról); Pelcz Jánosnét; Quintusznét, Sajóssy Alajosnét s leányát írónkét; Sinkovics Istvánnét, Szokolay Lajosnét, nővérét Galambos Margitot s vendégét Wagner Arankát (Késmárkról.) * A jubiláns ünnepség méltó bekoronázása volt az ünnepi programm legutolsó száma: a „Kirándulás Puszta- Gye n d á r a. “ A jubiláns társak egyike: Hellebronth Géza, amint az egri társak meghívóját vette, viszonzásul, a találkozóra megjelenő vány a világon, mint oly emberek, akik ép most még vidáman nevettek, mikor egy váratlan esemény elrontja a kedvüket. Csak Bernerette jó kedve maradt meg, s úgy látszott, hogy nem törődik semmivel se. — Miután nincs kártyánk, monda, ajánlok nektek egy más játékot. Habár novemberben vagyunk, keressünk valahol eg}7 legyet. — Legyet? kérdi Gérard, s mit akarsz a légygyei? — Csak keressünk, majd meglátjátok azután. Mindent jól összekutatva, csakugyan fogtak egy legyet. A szegény állat a tél közeledtére már egész össze volt gémberedve. Bernerette gyöngéden megfogta s az asztal közepére tette. Azután leültetett mindenkit. — Most már, mondotta, vegyen mindegyikünk egy darab ezukrot, s tegye maga elé az asztalra. Mindenki tegyen egy pénzdarabot egy tányérba; ez lesz a játék tárgya. S ne beszéljen s ne mozduljon senki. Hagyjátok, hadd ébredjen fel a légy; látjátok, már is emelgeti a szárnyait; reá repül az egyik ezukorra, majd elhagyja, azután egy másikra megy, meg visszatér, kénye kedve szerint. Mindannyiszor, a hányszor egy darab ezukorra reá megy, az, akié a ezukor, kivesz egy darab pénzt a tányérból, mindaddig, amig ez üres nem lesz, s akkor újra kezdjük. Bernerette mulatságos eszméje újra visszahozta a vidámságot. Követték utasításait; csakhamar két-három másik légy is jelentkezett. Mindnyájan a legvallásosabb csendben követték szemeikkel őket, amint az asztal felett a légben röpkedtek. Ha egyikök a ezukorra ült, általános hahota tört ki. Egy óra imigy szépen eltelt, s az eső elállott. *
