Eger - hetilap, 1891
1891-01-13 / 2. szám
13 jegyzem ugyanis hogy az elsők között voltam, mert első négyesem bájos tánczosnéje szépen felültetett, s kénytelen voltam másik négyes után futni; mit kaptam is) hogy, nem tehetek róla, dex*ipoi> téri tulajdonságomnál fogva ezt a „néma elszántságának kereset teltem el, melylyel ifjú jogászaink egy közelgő „deficzit“-nek néznek a szemébe, mert köztudomású, hogy a küszöbön álló újdonság : a megye-bál révén oly rósz hírét költötte a Fáma e mulatságnak, miszerint nem hiszem, hogy jelen volt hölgyeink közül csak egy is lett volna, a ki keresztet nem vetett magjára mielőtt a kaszinó küszöbét f. hó 10-én este átlépte. S vájjon kinek a lelkén száradt volna ha esetleg nem mulatnak jól hölgyeim? ............Semmiesetre sem a jogászokén, m ert ők megtettek s elkövettek mindent, s nem az p hibájok, ha annyira kerülgette őket a deficzit, hogy csodák csodája ha mégis megmenekülhettek tőle. Annál szebb volt tőlük, hogy odasem néztek neki, hanem amilyen animóval útnak iuditptták az első csárdást f. hó 10-én este 9 órakor ugyanoly animóval sőt még nagyobbal fejezték be azt s vele a mulatságot f. hó 11-én hajnali 6 órakor a Balogh talpalávalói mellett, mig a tourokhoz a helybeli jeles katonai zenekar szolgáltatta a zenét. Hogy a jelenvolt hölgyek közül egy sem ment haza elégedetlenül, de sőt nagyon jól mulatott valamennyi, világos bizonyítéka ama különben ritka esemény, hogy a tánczrend mind a négy négyese végig tánczol- tatott s hogy az első négyes 26 páijából a negyedik négyesre is maradt még 20 pár; de leginkább jellemezte ezt egyik tüzes szemű, barna, kedves szép tánczosnőm hajnali 5 óra felé tett nyilatkozata: „annyira ég — úgymond — a talpa a sok táncztól, hogy nem képes többet tánczolni.“ Akik tehát tánczolni szeretnek s mégis oda haza maradtak mélyen sajnálkozhatnak fölötte, hogy ily kedélyes, elegáns s mégis fesztelen kis tánczmulatságot elmulasztottak, annál is inkább, mert kevés a kilátás arra, hogy a megyebálban — hová mindenesetre készülnek — tánczolni fognak. A négyesek vidáman lejtő díszes colonnejeiben városunk és vidéke szépei közül ott voltak : leányok: Erdélyi Marianna, Eliássy Ida, Frank Bella, Gáspárdy Anna, Halassy Margit, Hubert Jolánka, Hunyor Anna és Margit, Imre Leona, Kormos Erzsiké, Lipov- niczky Jolánka, (Heves), Marssó Hermin és Ida, Nánássy Mariska, Posgay Margit, Remenyik Pólika és Tercsiké, Scheidl Lully (Hatvan); asszonyok: özv. Erdélyi Józsefué, Gáspárdy Gé- záné, Hunyor Sándorné, Imre Miklósné, Kovács Kálmánná, Lipov- niczky Kálmánná, özv, Nánássy Gyuláné és Scheidl Ágostonná ; s a gardedámok soraiban: Eliássy Ferenczné, Halassy Béláné, özv. Marssó Józsefné, Posgay Antalné, Remenyik Imréné stb. stb. úrnők. dány — kőbaltát. E sorok Írója azonban, jól tudván, mily nagy régiséggyűjtő a mi Ede barátunk. — a kőbaltát hirtelen eldugta az orra elül. Estve a cist.-rendház, s különösen a hírneves vendég bizalmasabb barátai közöl többen hivatalosak valának estebédre a cisterciek asztalához. Vacsora után meglátszott Reményin, hogy kedvetlen, — s némán jár fel s alá anélkül, hogy hegedűjéhez nyúlna, holott máskor kéretlenül is alig várta, hogv az ö kedves kis Plotényi-jával ráhúzhassák. — Egyszer aztán nagy sokára megszólalt: „Ugye, csudálkoztok, hogy nem játszom? Nem is fogok addig a liegedümhöz nyúlni, mig Sz. N. a köbaltát el nem hozza!“ — Mit volt mit tennem? Hirtelen haza futottam, s elhoztam a kőbaltát. Ekkor aztán Reményi Ede kezébe ragadta a hegedűt, s játszott! — játszott úgy, amint játszani még soha se hallottuk! Egerben, e feledhetetlenül kellemes napokban, egyebek közt, azt is észrevettük, hogy ami Ede barátunknak rendkívül Ízlik a káposztás rétes. . . . . . . Amint pedig elérkezék vala a hangverseny ünnepélyes órája, s a Reményi Ede nyirettyűje alul szerte hullámzó égi hangok méltó csodálkozással töltik bé mindeneknek füleit és sziveit ... és felharsan falreugetőleg az óriási tapsvihar, — s egy kiváltképen nagy tetszésben részesült darab után ezerszeresen megújul, s az összes közönség ajkairól kitörő lelkesedéssel szólal meg az eget verő: „Újra! Hogy volt!“ — akkor a nagy mesterben ismét m°gszólalt az — ánglius, hóna alá csapja a hegedűt, s nagyon is feltűnően hideg közönynyel néz a publikummal farkasszemet. Ott ül vala pedig a publikum első soraiban a művész nemes — No! ... . bájos kis csárdás tánczosnőm. . . . tehát — hogy saját szavaival éljek — az én lel kernen száradt e bál? ............mikor: A zért voltam olyan vidám és nem voltam fáradt, Mert lelkem csacsogó eper-ajkaira száradt. X. Különfélék. — Ünnepi estély az angolkisasszonyoknál. Kedves ünnepély folyt le az angolkisasszonyok egri intézetében jan. 5-én. Az intézet belső növendékei a főnökuő, Toldy Izabella ő nagysága névünnepe (jan. 4.) alkalmából „Egri hősnők“ czimü, öt felvonásos énekes népszínművet adták elő. E népszínmű minden izében magyar. Színhelye a hires egri vár. Az idő, melyben játszik, a hős Dobó kora. Szereplői a bátor egri nők, kik férjök oldala mellett, karddal, kaszával, sarlóval, forró vízzel és kövekkel vitézül küzdve, visszaverik és legyőzik a kontyos törökök félelmes hadát. Katonának csap föl és a várba siet minden egri nő, kinek keblében bátor magyar szív dobog. Kovách Etelka: Bokáné; Kolossy Ilona: Szilvásyné; König Ilona: Bogár Borcsa és többen részt vesznek a harczban; még az öreg Mai zsó (Z o o- linszky Olga) nagymama is erősnek érzi magát arra, hogy nehány „rocska“ forró vizet zúdítson a vár fokáról az ostromló kontyos törökök fejére. Oda is állana szivesen Pátz Mariska: Dobó Kata zászlaja és vezérlete alá, ha két kis rakonczátlan unokája (Bohacsek Vilma és Udvardy Nelli), kik minden áron katonák akarnak lenni, a tűzhely körül nem tartaná. A siró- rivó két poj-ontyot csak egy kis egxű nép specialitás, „az édes göi’he“ puhítja meg harczi kedvében. A darab vége, győzelem a törökök fölött, melyért Dobó Kata, az egri hős leánya, remek imát zeng a magyarok Istenének ! E sikerült gyex-mekszinművet, mint halljuk, egyik angolkisasszony irta. A szorgalom, melyet a növendékek szerepeik betanulásával kifejtettek; az otthoniasság, melylyel a színpadon foi’ogtak; Bogár Borcsa (König Ilona) szép éneke; az ügyes játék és rendezés, mind dicséretre méltó. A nemzeti szellem, mely az egész darabon átvonul; az égő honszerelem, mely a szereplők ajkairól beszél; a magyar dicsőség és hősiesség, mely a kebleket dobogtatja, át meg átjárta a hallgatóság lelkét. Az egri népnyelv, mely a szereplő növendékek ajkairól oly kedvesen hangzott és az egri népviselet, melyben a színpadon megjelentek, csak fokozták a hatást. Különösen sikerült a záradék: „Egy élő kép“, melyben a fehérbe öltözött és a magasban álló Géniusz, ki a magyar czimer fölött cserkoszo- ri'it tart, jobbról, balról két-két angyallal, Hu n gári át ábrázolta. A tavasz pompájában viruló háttér, az angyalkákat körülövező házi gazdája, a rendház feje is, s midőn látná a publikum hiábavaló ex-őlködését, megszán vala bennünket, s oda szól vala szokott szelíd, nyájas, de győző hangján a művészhez, hogy: „Hát hogy is volt csak ez a nóta, Ede?“ Reményi pedig meghallá a szózatot, s odapillantva a házi gazdájára — egyszerre fölülkerekedett s földhöz csapta az „ang- lius spleen“-t a „magyar kedélyesség“, s hirtelen tölcsérré idomítva két tengerét ajkai előtt, jó hangosan (úgy hogy a publikum eleje is hallhatta) súgta oda házi gazdájának: „Hát lesz-e estére káposztás rétes?“ — Lesz!“ Akkor aztán rárántotta a művész az ujrázott nótát s húzta mindaddig, mig ki nem fáradt bele. . . . Alkalmilag a cist.-rendház elüljárója- s tagjainak szives meghívása folytán részt vett egy egri szüreti mulatságon is. a cistercziek ráczhegyi szőlőjében, aholott nagymüvész hazánkfia annyira jól érezte magát,, hogy olykor-olykor kikapta a czigány- prinxás kezéből a hegedűt, s oly gyönyöi’ű magyar nótákat pen- dexltett, hogy szivünk-lelkünk csakúgy repesett belé. Alkonyaikor aztán, midőn a szedő nép — legények, taka- í’os vászoncselédek feles számmal, — egybesereglett a magasra fellángoló venyige-tüz körül, s rövid pihenés után, a Lojzi nótáira, egyszerre tánczra perdült, s rakta a ropogós frisset, mintha egész nap hevert volxxa, — szembetűnő volt az a nemes meghatottság, mely, e gyönyörű idylli kép szemléletébe mélyen elmex-ült nagy művész vendégünk arczán elömlött. Egyszer csak, — hirtelen kiválik a tánczolók í'ajából egy kaczkiás paraszt menyecske, s derékon ragadva a mi Reuiényin- ket, mielőtt ez magához tért volna, nagy hirtelen odasodorja
