Eger - hetilap, 1891

1891-01-13 / 2. szám

12

A „Posuerunt“, — mint jól tudják azok, kik még ismerték s emlékeznek rá, — hatalmas egy bástyafal volt, századokra építve, s gyakran megvédte a várost a pusztító elárasztásoktól.

„De hát, ha olyan hatalmas védbástya volt, hogyan van, hogy mégis elszakította, az árvíz? — kérdi kétkedő mosolylyal a nyájas, de azért „laikus“ t. olvasó.

Könnyű az okát kitalálni. Nincs oly hatalmas emberi mű, amelyet az idők meg ne rongálnának. Az egyiptomi piramisok örök időkre épültek, az idők vas fogainak nyomai mégis szem- betüuőleg meglátszanak rajtok. Saját lakóházainkat is évről évre javítgatjuk, tatarozzuk, hogy az idők csorbáit elsimítsuk rajtok; mennyivel nagyobb fontosságú egy oly építmény szigorú gondozása, mely egy egész város élete s vagyona biztonságának meg- oltalmazására, van hivatva?

És most azt a kérdést vetem föl: kulcsos Eger városábau ez idő szerint még sok öregember él: mondja meg valamelyikük, vájjon látta-é, hogy az idők által talán évszázadokon át erősen és aggasztó módon megrongált „Posuerunt“ bástyafalat valaha komolyabb, gyökeresebb, s megnyugtatóbb javítás alá vétették volna városunk bölcs, gondos és előrelátó atyái?

Bizony nem látta azt senki. Meg is lazultak a hatalmas bástyakövek eresztékei, s kivált a talapzata annyira, hogy a 78-iki árvíz, bár óriási erővel, — mert aki látta az elszakított gáttömeget, s annak messze elhurczolását, csak annak lehet fogalma egy áradat rendkívüli erejéről, — mégis szétrobbantotta, s szétszórta az egykor oly hatalmas védművet.

A 78-iki árvíz, a magunk kárán tanított meg bennünket.

De hát mit tanulunk a magunk kárán, s egyátalán tanul- tunk-é valamit? „That is te guestion“ — ez itt a kérdés — mondaná Hamlet.

A tanulság az elméket két táborra osztotta. Az okosak egy része azt mondá: újra fölkeli építeni a „Posuerunt“-ot; de még ez nem elég, hanem megelőzőleg, a szarvaskői völgy valamelyik pontján is kell még emelni egy vizfogó falgátat. — A másik csoport azonban, a „bölcsebbek“ azt tanácsolták, hogy nemcsak nem szabad elfogni s feltartóztatni útjában az áradatot, de sőt még az útjába eső akadályokat is el kell hárítani, útját, medrét kitágítani, különösen a „Posuerunt“ tájékán, azután az „Eger“ medrét a városon keresztül szabályozni, hogy az árvíz a városon át annál hamarabb átszaladhasson stb.

S úgy is történt, amint ez utóbbi bölcsek, „nagy bölcsen“ elhatározták. Sorsjáték utján begyűjtötték a sok pénzt; annak egy szép részét fölemésztették a „kezelési költségek;“ de azért még maradt annyi, hogy megcsinálhatják rajta „a m od e rn technika legújabb vívmányai szerint.“ készült, nagyszerű patak-szabályozást, méltó csudálkozására a késő,

lakomát adott a tiszteletére, — de a mi Reménjdnk ott se igen akart szóba állani velünk, egri — n y á r s pol gáro k k a 1. Azonban egy alkalommal az öreg Grőbert mégis megismerte, s azzal a sükerü]t(?) „u ém e t vit z“-czel szólította meg, hogy : „Er ist noch immer Gröber geworden.“

Hanem a fali órát, azt megállította, — mint maga mondá, — annak az örök emlékezetére, hogy Reményi Ede ezen órában ebben a teremben dinirozott.

Ebéd közben, — mint egy isteni ihlet által megragadtatva, — egyszerre az ángliussal együtt felugrottak az asztaltól, s mig Reményi a hegedűjét hangolta, az angol a zongorához ült, s elkezdtek játszani valami csudálatos, érthetetlen, vagy akarám mondani: nagyon is mély értelmű „fantasie impromptu“-t, de csakhamar abbahagyták, azzal a bennünket, többi vendégeket, végtelenül megtisztelő angol megjegyzéssel, hogy ez a darab „nem a „plebs“ (értsd: csőcselék) számára való.“

Reményi Edéről, ez első hangverseny-kőrútja alkalmából, sok mindenfelől temérdek mindenféle hir — köztök sok mendemonda — járta be akkor az országot. Szóval: Reményi Ede ebben az időben még tökéletes ánglius, maga is egy megtestesült John Bull volt, a szó valódi értelmében.

Első egri hangversenyéről elég legyen csupán annyit megjegyeznem. hogy nagyban megbámultuk ugyan rendkívüli előadását s tehnikai ügyességét, de nagyon ro z hangulatot idézett elő bennünk az a sajátszerű fellépése, hogy az ajtónyikorgására egyszerre félbehagyta a játékot, s egész ingerülten fölkiáltott: „Zárják be azt az ajtót, mert másként nem tudok játszani.“ De mikor aztán elkezdte a „Repülj fecském“-et, s utána rárántotta,

nemzedéknek. Nagy kár, hogy a tervező s építő mesterek elfeledték e monumentális építmény emlékét megörökíteni az által, hogy egy czölöpre fölvésték volna ők is, lapidáris betűkkel, hogy: „Posuerunt“, — mert igen tartunk tőle, hogy néhány év múlva e kolosszális építményből már aligha fog valamit találni az egri „nevezetes műemlékek után“ sóvárogva kutató késő maradék.

Mert hát, ha úgy hében-korban, munkába fáradtan, pipára gyújtva, ki-ki nézek az ablakomon, mely épen a patak medernek egyik szabályozott részére nyílik: nem csekély meglepetéssel tapasztalom, hogy a szabályozási czölöpök, oszlopok, gerendák s oldaldeszkák, úgyszólván csaknem napról-napra, szembet intői eg fogyatkoznak a mederből. A viz hordja-é el őket, vagy a kánya? Vagy valahol didergő jámbor halandók melegszenek tüzénél? — bizony nem tudom megmondani.

De sokszor elgondolom magamban, hogy — bár valeat, quantum valere potest, — ha egyszer már keserves és drága pénzen fölépítettük: nem áll-e saját legfontosabb érdekünkben, hogy annak föntarfásáról kellőkép gondoskodjunk; hogy a hol szükségesnek látszik, javítsuk, erösbitsük, s hogy elpusztulni, végkép megsemmisülni ne hagyjuk? — Hát nem tartja a mi városunk elöljárósága hivatásszerű feladatai közé tartozónak, ily nagy fontosságú s tömérdek gondba és költségbe került védműnek megoltal- mazását, s gondozását ?

Épen mikor ezek fölött elgondolkozva nézem ablakom alatt az olvadék következtében egyre áradó patak locsogva hullámzó tovarohanását: látom, amint egy kavargó hullám, egy pár megingott védő faldeszka mögé lopózkodva, szép csöndesen kiemeli mind a kettőt, s hátára kapva száguld velők tova a nagy világba, mindenütt büszkén hirdetve: „Ide nézzetek! Ezek a deszkák is ékes emlékmaradványai amaz impozáns és kolosszális vé' delmi miinek, melyet az egri bölcsek az én hatalmam ellen legújabban „posuerunt.“ Tollrági.

Jogásztánczestély.

Eger, 1891. január 11.

Az egri jogakademia polgársága is kivette hát a maga részét az idei öt hetes farsangból s kis híja, hogy a rövid farsangból rövidet nem húzott. E hó 10-én tartotta meg ugyanis segély-egylete pénztáia javára rendezett zártkörű tánczmulatsá- gát az ó-kaszinó termeiben, nem nagy számú, de annál válogatot- tabb közönség élénk részvéte mellett. A szép számú, máskülönben vidám kedélyű jogakadémiai polgárokból álló díszes rendezőség, oly komoly arczczal fogadta kezdetben az érkezőket (meg

hogy: „Ezt a kerek erdőt járom én“ — akkor aztán elfeledtük az elébbi kellemetlen „közbeszólást,“ — s teljesen elragadott bennünket.

Egészen más volt Reményi Ede már akkor, midőn — az első után alig néhány évvel, — a második hangversenykörutját rendezte hazánkban, s egy liangversenynyel ekkor is kedves volt városunkat megtisztelni. Ekkor már egészen a mienk volt, ami Reményi Edénk, testestül lelkestül magyar ember, és magyar művész, ki szívesen emlékezett vissza gyermekkora egri napjaira, s azokat is szívesen megismerte, akikkel azokban az időkben Egerben együtt pajtáskodott!

A ft. zirc-cisterciek vendégszerető házánál volt szállva, - s ama páratlan, igaz magyar vendéglátás, melyben őt ott, úgy különösen a ház t. főnöke, (Szv. J.), valamint a rend többi derék tagjai is részesítették, nagy mértékben hozzájárult ama rendkívüli lelkesedéshez, mely ezúttal úgy egész viselkedésén, valamint hangversenyi s magánkörbeli játékán is egyaránt elömlütt, s mely akkor aztán igazi határtalan csodálatot, lelkesedést s rendkívüli elragadtatást keltett bennünk is.

S ha „a mi Edénkben“ még akkor is megakadt némi maradványa az „angol kötekedésnek“, — hogy ezt mennyire paralizálta a már akkor leikébe mélyen befészkelődött „magyar kedélyesség“: szolgáljon erre például a következő két epizód, melynek elcsácsogásával elkövetett indiscrétiómért az illetőktől előre bocsánatot kérek. De hát újságíró természetem nem képes megállani, hogy el ne mondjam.

Egy napon Reményi Ede meglátogatta e sorok Íróját, mint régi barátját, s megpillantott az Íróasztalán egy ritka szép pél-