Eger - hetilap, 1890
1890-10-14 / 41. szám
41-ik szám. 1890. Október 14-én. 29 -ik év-folyam. Előfizetési díj: Enesz evre . 5 frt — kr Félévre . . 2 „ 50 r Negyed évre. 1 „ 30 „ Egy hónapra — „ 45 „ Egyes szám — „ 12 „ Hirdetésekért minden 3 hasáboson péti sorhely után 8, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilftérben egy petit- sorhelyért 15 kr. ii/.etendfl. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztöseg (Széchenyi-utcza 30. sz. Szabóféle ház) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. Még egy szó az egri vérengzésről. Most, midőn már heggedésnek indulnak a sebek úgy a szegény áldozat testén, mint a magyar közvéleményen; most, midőn a kedélyek az első felháborodás után csillapodni kezdenek, s az emberek higgadtabban vizsgálják a dolgot, távol attól a gondolattól, hogy újabban fel akarnám korbácsolni a szenvedélyeket, egypár szót kívánok szólani az eset okairól. Ifj. Ábrányi Kornél az országgyűlés első ülésén előterjesztett interpellatiójában kizártnak tekint minden politikai okot. S valóban, a mennyiben az eset körülményei a közönség előtt ismeretesek, alig lehetne állítani, hogy ezen feltétlenül elitélendő vérengzés közvetlen okául, valamely politikai esemény szolgált volna. De ez csak a közvetlen okról mondható, mert e sajnálatos esetnek távolabbi okai tagadhatatlanul politikai természetűek. Ha alkotmányosságunk legutóbbi 23 évében, ezen eset, melyben katonatisztek védtelen polgárokat kardjukkal összevagdalnak, vagy melyben a polgárok és katonatisztek közti ellenszenv más módon nyilvánul — csak egyszer, a jelen esetben fordult volna elő, senkinek esze ágában sem volna politikai vonatkozásokat keresni a dologban. De midőn csaknem lépten-nyomon ismétlődnek az összeütközések polgárok és katonatisztek között; midőn ez összeütközések csaknem mindig vérlázitó brutalitásokká növik ki magukat: lehetetlen e jelenségek okát másban keresni, mint abban, hogy a hadsereg jelen alakjával, szellemével, jelen tiszti nevelési rendszerével, nem illik bele a mai társadalomba, sem a mai államszervezetbe. Az első baj, mely a többinek is kútforrása, a hadsereg elszigeteltsége, kaszt-természete. Ez abban nyilvánul, hogy tagjai, (kik alatt a tiszteket kell különösen érteni, mint hivatásszerű katonákat) kiváltságos osztálynak tartják a hadsereget, magukat pedig kiváltságosaknak. Több jogot képzelnek maguk számára biztosítottnak, mint a mennyi őket jelen társadalmi és állami szervezetünkben illetheti s tényleg illeti. Ezen felfogás helyes lehetett akkor, midőn a hadsereg zsoldosokból állott, s midőn az egész társadalmi szervezet a rendiségen alapult; de ma, midőn az általános katona-kötelezettség alapján a néphadsereg állott elő, s az egész társadalmi szervezet a rendiség és kiváltságos osztályok eltörlésével az egyének egyenjogúságára van alapítva: az ily felfogás túlhaladott a kor szelleme által, anachronizmus, mely — mint a gyakorlat mutatja — lépten-nyomon összeütközésre vezet. Egy további hiba a mai katonai nevelési rendszerben van. A delegatiókban minden évben szóba hozzák, hogy mily hiányos ez a nevelési rendszer. Fájdalom! azon egy-két ellenzéki képviselő szava mindig a pusztában kiáltóé, mely elhangzik a nélkül, hogy eredménye volna. E hibás nevelési rendszernek tulajdonit- ható, hogy tisztjeink előtt a magyar közjog rendszerint terra incognita; hogy az iránt semmi érzékük nincs; mert ha ismernék e ritka szépségű és szabadelvű közjogot, tudniok kellene, hogy a magyar állampolgár élete, vagyona és szabadsága szent és sérthetetlen, — mint volt a civis Romanusé, — melyet ezredéves intézményeink biztosítanak a vérszerződéstől kezdve az arany bullán, a hires „primae nonus“-on s a királyi hitleveleken keresztül napjainkig. E törvények szerint a magyar állampolgár legsarkalatosabb joga, — mely a többinek is biztosítékát képezi, — hogy ő saját illetékes birája elől el nem vonható, s hogy ő vele csak illetékes birája ő Felsége a király nevében, rendelkezhetik. S mégis mit tapasztalunk ? Azt, hogy valahányszor tisztek és polgárok között összeütközés volt, a tisztek rendszeresen az önbíráskodáshoz folyamodtak, és épen ezért nőtte ki magát minden ilyen eset valóságos katonai botránynyá. De ellenvethetné itt valaki, hogy hiszen a polgárok is akárhányszor folyamodnak az önbíráskodáshoz, mert hisz sokszor maguk vesznek maguknak elégtételt. — Ez valóban igy van. És az önbíráskodás, akár polgár, akár katona követi el, büntetőjogi szempontból egykép kárhoztatandó. De e kérdés lényege nem ebben áll, hanem abban, hogy mig a polgárok csak kivételesen folyamodnak e törvénytelen eszközhöz, addig a katonák — s ezt az eddigi esetek igazolják — rendszeresen önmaguk veszitek elégtételt. Mert őket arra tanítják a tiszti iskolákban, hogy a katonai becsület mindennemű megsértéséért azonnal önmaguk vegyenek elégtételt, mert különben nem érdemesek a tiszti bojt viselésére! Ebben a felfogásban van a hiba; ebben nyilvánúl a katona kiváltságos állása, mely a tiszti bojt viselőjét íöléhelyezi annak, a ki ily bojtot nem visel. E felfogás a magyar állampolgárokat két különböző jogokkal bíró osztályra: a bojtosok és nem bojtosok osztályára különíti; az elsőnek sokkal több jogot adván, mint a másodiknak. Azzal persze nem számolnak e tan hirdetői, hogy ez a jogegyenlőségnek valóságos arczul csapása, s e tan hirdetése a fennálló törvények ignorálását foglalja magában, mely törvények szigorúan tiltják az önbíráskodást. De itt egy kényes kérdéshez jutottunk: a katonai becsület kérdéséhez. Nem hiszem, hogy korunkban volna valami érzékenyebb, mint a katonai becsület. De vájjon van-e valami különbség a katona és nem katona becsülete között? Nézetem szerint nincs, és a dolog lényegét tekintve nem is lehet. A becsület megilleti az embert azért, mert ember; a becsület az emberi méltóság kifolyása, mely nem befolyásolható az embernek a társadalomban elfoglalt állása által; és igy a szegény pórnak épúgy lehet becsülete, mint a valóságos belső titkos tanácsosnak. És mert a becsület az emberrel vele született tulajdonság, egyúttal oszthatatlan, akkép, hogy vagy van, vagy nincs, de hogy egyik embernek nagyobb legyen a becsülete, a másiknak kisebb, — az nem lehetséges. A becsület, fogalma kizárja a részlet-becsület fogalmát. De épen azért a becsület legdrágább kincse az embernek, melyet féltékenyen tartozik őrizni mindenki, mert ha egyszer elvesztette, elveszett az egészen! De ebből még nem következik, hogy ha az a becsület megtámadtatik, a megtámadott azonnal önmaga vegyen elégtételt. Nem lehet tehát helyeselni azon felfogást, mely a katonai becsületet különös, másokénál érzékenyebb becsületnek tartja; s nem lehet helyeselni azon tant, mely ebből kifolyólag a katonai becsületet különös, fokozottabb védelem alá helyezi. S ha már igy általános szempontból sem lehet helyeselni e tant, annál kevésbbé a gyakorlati alkalmazásban. Mert a gyakorlatban e fokozottabb védelem abban nyilvánul, hogy minden egyes katonatisztre reá van bízva nemcsak annak megítélése, hogy mi sérti az ő becsületét, hanem az is, hogy az ily (valódi vagy vélt) sérelemért azonnal elégtételt is vegyen. Nem kell bővebben fejtegetnem, hogy ez az önbíráskodás hová vezet; elég legyen utalnom az egri esetre, mely minden szónál fényesebben igazolja, mily tarthatatlan állapotokat teremtett a katonai becsület túlzásba, vitt érzékenykedése.
