Eger - hetilap, 1890
1890-01-28 / 4. szám
27 leti liléiben, hogy Lőcsén több a realista, mint a gymnasista. Tévedésemet azonban nyilvánosan beismerni még csakugyan nem volt alkalmam. Ezt tehát t. Pedagógus úr megnyugtatására ezennel megteszem. — Magán-uton még annak idejében megtettem. A mi a czikk lényegét illeti, egyetértek a t. czikkiróval abban, hogy az egri gymnasium kegyurát a legtiszteletreméltóbb módon kérjük fel arra, hogy az egri főgymnásiumnál a szükséges parallel-osztályokat felállítani kegyeskedjék. Kérésünk sükeres elintézéséhez nekem sok másnál alaposabb reményem is van. A nagyérdemű apát úr harmincz és néhány évvel azelőtt principista koromban (gymn. II. oszt.) tanárom és osztályfőnüköm volt. Egy- egy apró Petőfit képzelek magamban, ha régi tanáraimra gondolok. Pedig az utolsó verset rhetor- (gymn. V. osztl) és még csak nem is poéta koromban (gymn. VI. oszt.) Írtam — persze „Hozzá.“ Ily döngicsélésre is erősen ösztönözni kellett R. L. bátyámnak, kit én különben csak egy piczikével tartottam kisebbnek Petőfinél, Vörösmartynál stb. — Petőfi igy énekel: A mi elhal életemből, Feltámad mint szerelem; Oly mértékben nő szerelmem, A miiyben fogy életem. Olyképen vagyok én is, mint Petőfi. Mentői erősebben evezek az öregség felé, annál élénkebb a tiszteletem, annál melegebb a szeretetem hajdani tanáraim iránt. — Az apát urat azóta sem láttam, mióta tanárom volt — több mint 30 éve. Mégis épen úgy lelki szemeim előtt áll ma is, mint principista koromban. A kedélyes és mégis komoly, a szelíd és mégis mérsékelten szigorú, a jóságos és mégis igazságos tanár ma is tisztán, eltörülhetlenül emlékezetem előtt áll. — Ily férfiútól nekem mint mondám — nagy, nagyobb okom van reményleni, mint másnak. Babocsay Sándor. Az öngyilkosságról. Erről a rettenetes társadalmi jelenségről érdekes tanulmányt irt dr. Nékám Lajos a „Mentők lapja“ czimü havi folyóirat legutóbbi füzetébe. Közöljük belőle a következőket; Mikor idukint egy szenzácziósabb öngyilkossági eset fordul elő, a megriadt társadalom újra meg újra felveti azokat a nagy szokratesi kérdéseket, hogy érdemes-e az embernek magától az életet eldobni; talál-e jobbat, ennél, nyer-e a cserén? De meg övé-e az az élet, melyet elvet magától, jog szerint rendelkez- hetik-e fölötte? Es ha már végrehajtja önön halálos Ítéletét, az a rövid pillanat, mialatt lecsattan a ravasz, utolsót vonaglik az átdöfótt szív, az az önuralomnak, az emberi akarat szabadságának magasztos diadala, a szabaddá lett léleknek győzelme-e az anyag fölött, vagy pedig a gyávaságnak, a veszélytől való szégyenletes meghátrálásnak nyomorult, emberi korlátoltságunkat mutató bizonyitéka-e ? Az emberiség felfogása e kérdésben nagyon különböző volt más-más évszázadok uralkodó eszméinek behatása alatt. A mig egyes ázsiai népeknél a szokás, sőt a törvények megszabták bizonyos esetekben az öngyilkosságot s a mig az ókorban természetesnek találták, hogy ha az élet gyötrelmei felülhaladták a halál iszonyatosságait, akkor attól ehez meneküljenek, addig a zsidó vallás és a belőle fejlődött monotheista secták, különösen a kereszténység annyira megváltoztatták a közfelfogást, hogy az öngyilkosságot később bűnnek tekintették. Annál különösebb ez, mert sem az ó, sem az uj testamentom nem említik fel s nem kárhoztatják azt s igy ezen elitéltetéshez a szofizmák- nak azóta kellett készülniük. A görögök megkülönböztették a kért és thanatost, a latinok a mors-t és letumot a dicső, szép halálnak, az egyszerű kimúlástól való pointirozására. Sőt külön művészetük volt az euthanasia, a szépen meghalás, melynek Sokrates is hódolt, bár elitélte az öngyilkosságot. Szerinte minden embernek van bizonyos rendeltetése, melytől magát elvonnia nem szabad ép oly kevéssé mint a hogy a katona nem hagyhatja el helyét. Cicero és Seneca még tovább mentek. Szerintük az élet egyedüli czélja megtanulni a meghalást. Martialis azonban már ellenkezőleg gondolkozik; nagyobb erkölcsi értéket tulajdonit annak, a ki „miser esse potest“ s férfiasabbnak tartja a nyomorúság ellen való küzdést, az attól való megtiltásnál. A középkor sürü harczai a halál gondolatával még inkább megbarátkoztatták az emberiséget. A nők vadásztak, vívtak é mázsás pánczélokat viseltek ; V. Károly császár előre megrendelte a temetését, a corveyi klastrombán pedig állandóan csoda történt: minden egyes barát három nappal halála előtt fehér liliomot talált az ágyán. Ugyanez történt a Sinai hegy klastromában, melyben egy gyertya aludt ki ilyenkor, és a liibecki apátságban, hol egy fehér rózsa jelent meg. Az újabb időben végre az öngyilkosságot mint nemzetgazdasági kárt is megbecsülték és küzdeni kezdtek ellene. Az isteni és emberi törvények, — a vallás és allam képviselői bűnnek deklarálták a suicidiumot. A predestináczió, a fatalizmus, pesszi- mizmusz hívei, de különösen a természeti törvények kutatói az ember egyik fő személyes jogát látták benne. Helyesen jegyzi meg egy elkobzott munkájában Hume, hogy az öngyilkost mindenki bátornak, dicsőnek látja s a publikum sajnálja Palmira, Othello, Mortimer halálát. De mortuis nil. nisi vánkozol. Oh jöjj, anyám, hiányzol itt nekünk! A gyötrő gond, a véres küzdelem rideg keblünk jéggé fagyasztaná, ha nem volna nap, melynek melege a legkietlenebb helyre nem hatolna, s e rnap: a szeretet s nélküle mi volna a gazdag-élete? Sivár pusztaság, a melyben arany, ezüst s minden drága kincs halom számra lehet felhalmozva, de nincsen oáz, melyen a patak kristály tiszta enyhet adó vize a vándor szomját tudná oltani; nincsen virág, melynek balzsamos illatát tágult tüdővel szívhatná magába. Es a szegény, mi lenne nélküle? Vad állat, melynek bősz dühe előtt nem tudna ellentállni semmi rend; törvényt nem ismer az, kit szeretet nem köt a földi lények egyikéhez sem, túlsúlyra vergődnék a rossz, a bűn s megszűnnék e földön minden jó s nemes ! Gazdagsággal álda egykoron meg téged drága jó anyám az ég s te bőven osztád szorgalmad gyümölcsét, nem kérdve, vájjon milyen nemzete, vagy mint imádja istenét? Csak ember légyen és hozzá szegény. Szenvedni látni nem tudál soha. pedig magad legtöbbet szenvedői, s mig másnak könnyűit száritád kezeddel, addig szived kínjában vonaglott. Fordult a koczka. Nehéz napok jöttek, s bekopogott hozzánk a nem várt szegénység, de te tűrted némán angyal türelemmel s panaszra nem nyílt, fel ajakad. Csak egyszer jajdult fel kebled hangosan, midőn azok, kiket úgy szerétéi, földön-futókká lettek; édes gyermekid, nem lévén képes nékik annyit adni, mennyit kol- dttsid egykor kaptanak. Nagy lelked most még jobban kimagaslott, mert a kétkedőkbe te öntéd a hit s remény bizalmát, te, aki enmagadban mindenről lemondál. S midőn betegség, ragály, a bú, a gond mag- zatidból elsöpört néhányat s megsemmisülve térdelt le az apa: te vérző szívvel megvigasztalád. Végre a sors maga megsokallá s kühle ismét mosolygó verőfényt s te boldogságod meleg sugarával újra elárasztád a szenvedők lakát. Gyermekid is — meglett férfiak — mindenünnen visszaszállongának. miként a fecskék a tavasz nyiltával, hogy üdvözölhessék s csókolhassák azt, ki fájdalmában s szive szerelmében nagyobb vala, mint ők összesen. Kis házikónk ott az utcza végén, gyiilhelye lett megint a szegénynek. Volt hónapos szegényed, napos és hetes is, kinek ruha, kinek étel kellett ; és ha egyszer egy vagy másik koldus nem jőve el illetményéért, már aggódái s kérdéd: hol van. talán beteg, s magad keresed fel kunyhójában őt. Glóriafény vonult véled ott be, mely betöltő a nyomor lakát; a megtört szemek újra éledének, enyhült a seb. a fájdalom szelídült. Hányszor történt, hogy egy ilyen beteg felépült s a tudós doktor ur cs< dálá hatását az aqua desztillátáuak s óriág lett nagy önérzete. * * * így éltünk csendben, munkás boldogságban szeretve, híve s bízva a jövőbe. Te voltál ami napunk, mi a te bolygóid, kik fényt tőled nyerőnk s éltető meleget. Egyszer csak levél jő „sürgős“ volt ráírva, rég beteg testvéred izeni, hogy menj el. mert készül indulni, messze, hosszú útra, honnan visszatérni bizton nem fog soha. Szorongó kebellel azonnal elkészülsz, hogy mielőbb láthasd haldokló testvéred, a kiért éltedét szívesen áldoznád, liiert sok az apróság nála s neveletlen. . . De a mig te néki enyhet, vigaszt nyújtasz, s éltet lehelsz belé forró csókjaiddal, addig észrevétlen surrant be a halál romboló csirája szived közepébe. Betegen jösz haza, ágyba kivánko- zol, orvosi művészet mindent megkisérle; de hiába minden; a halál szemében tövis volt már régen földi működésed, s mert *
