Eger - hetilap, 1890
1890-01-28 / 4. szám
bene, s voluntaria mors vitiorum asylum — ez a mai kornak jelszava. Ez a felfogás csak növeli az öngyilkosok számát. Azon számtalan ok között, melyek valakit saját énjének megsemmisítésére bírtak, bizonyára legnemesebb az önfeláldozás mások érdekében. Mások életének, lelki üdvének, becsületének megmentése, azoknak jólétbe hozatala lehet a czél. Minél ke- vésbbé volt szükséges a tett, annál nagyobb az áldozat, annál gyöngédebb. annál nemesebb, de annál igaztalanabb a' tett. A hazának megmentésére sohasem volt drága az élet. Kodrus, az utolsó athéni király megölette magát, hogy a jóslat szerint győzhessen a népe. Decius a megnyílt föld mélyébe ugrott le engesztelő áldozatul, fia a lándzsák közé rohant, hogy utat nyisson katonáinak a phalanx négyszögébe. Cato, Brutus, tőrrel végezték ki magukat, hogy a köztársaságnak útjába ne álljanak. Foscari herczegnő levetette magát a bástyáról, hogy holttestéért győzelmes kirohanásra bírja gyáva férjét. Winkelfried a sempachi csatában, Dugovics Titus Nándorfehérvár ostrománál feláldozták életüket ügyük megmentésére. Még magasabban áll ezek felett az az anya, ki éhínségben megöli magát, hogy az utolsó falat kenyere gyermekének jusson; az a hű katona, ki haldokló vezérének láttára dobja el magától a többé mi becscsel sem biró életet. Az apa, ki életét biztosítva, megöli magát, hogy családját a nyomortól megmentse. Lukréczia, hogy becsületét megboszulja, Paolo Arató, az orvos, ki bár menekülhetett volna, a flórenczi pestis idejében tovább gyógyította betegeit, bonczolta az elhunytakat s halála előtt egy órával még dolgozott embertársai életének megmentésére irt munkáján. Már sokkal távolabb áll ezektől az öngyilkossági okok második csoportja: a nyomor. A midőn valaki azért válik meg életétől, hogy „zilált anyagi viszonyaitól“, éhségtől, testi és lelki fájdalomtól, bánattól szabaduljon. Ez már egoizmus. A milliomos spleenje, a reménytelenül szerelmes bánata, az ambieziozus csalódása, a vesztes játékos elkeseredése a fő motívumai a metropolisokban és falvakban, Moute Carloban és kolostorokban elő forduló drámáknak. Ide tartoznak a „nagy“ Napóleonnak Fontanebleauban és Waterloonál elkövetett önmegmérgezési kísérletei; ide a társadalmi szokások miatt, divatból létrejövő öngyilkosságok is. Műveletlen népek naivul megkövetelik, a mi czivilizált társadalmunk csak elvárja a suczidíumot. A hindu özvegyet, ha nem lép fel maga, felteszik rokonai máglyára, belökik a Gangesbe vagy a szent kocsi kerekei alá, — nálunk, ha az alternativa, a becsület úgy kívánja, csak figyelmeztetik bizonyos kötelességre. A kettő között áll a selyemzsinórnak és harakirinek intézménye. Harmadik csoportba a possziv öngyilkosságok sorozhatok, a midőn az elhatározás nem volt megfontolt, hirtelen felindulás, sokszor elvevéd tőle áldozatát, megbosszulta rajtunk magát iszonyúan : elragadott tőlünk. Oh a gyáva halál, a mig itthon valék, nem merészelt hozzád közeledni sem, félt, hogy a gyermek igaz szeretetén megtörik az ő hatalma is s megvárá, mig távozám hazulról! Amint e hirt vevém, összeroskadék. „Nem lehet!“ — kiáltani. — Anyám meghalt volna? Hiszen édes csókját, karja ölelését még most is érezém! Nem lehet! Csak tréfa, kegyetlen vad tréfa, mit velem játszani rettenetes dolog, s mint az őrült rohanok vasútra. Egy szögletbe húzódom, gondolkodni kezdek, azonban csakhamar rajta kapom magam, hogy tulajdonképen semmit sem gondolok s inkább mereven bámulok a légbe, majd meg az összegyűrt, vészthozó papirost olvasom el gyakran, — s milyen különös; még sem hittem neki egészen, teljesen. Végre megérkezém. Házunk kapujában nem várt mostan anyám, mint azt máskor tévé. Azután lihegve léptem át küszöbünket, de visszahökkentem, úgy megrettenek, mert szobánk közepén egy koporsót láttam fekete posztóval födöttet, s körülte sírtak és zokogtak: apám s testvéreim. „Istenem!“ — kiáltám. s feltépem a deszkát, hogy megnézzem, vajon csakugyau igaz-e? s midőn átszellemült vonásidat látám, összeesém! Aztán mit se tudék. A temetés is megvolt. Mondják : kis kutyánk is, az az okos állat, ravatalod alatt nyö- szörgött kínosan, érezte a szegény, hogy mindent veszített. S midőn visszatérőnk az üres lakásba, jó öreg apám a vállamra dőlt, sirt mint gyermek, és én vígasztalára. Nehéz is azt tudni, ki veszített többet, az: ki anyát vesztett, vagy hű feleséget? elmebetegség stb. miatt. Az ide tartozó esetek, melyek tulajdonképen csak szerencsétlenség számba mennek, szolgáltatják jelenleg az öngyilkosságok legnagyobb részét. Koronás főktől a napszámosig szedi áldozatait az ősi családok öröklött idegbaja s a névtelenek deliriuma. A gazdag arisztokráczia s a földhöz ragadt proletárizmus, melyek csak a szerencsétlenségben találkoznak, egyformán veszítenek. Vallási, sőt korkülönbségek sem bírnak befolyással. Ide tartozik a megszomoritott gyermeknek öngyilkossága, — hiszen már három éves gyermekek is követtek el ilyet, — ide a hirtelen tönkrement emberek kétségbeesése s az üres, képzelődő lelkek menekvése, ha nem merik az egyszer elveszített csatát újra felvenni. Erkölcsi tekintetben legutolsó csoportja az öngyilkosságoknak, ha ultimum refugium, vagyis ha vele bűnt, szennyet kell letörölni. A régieknél a halál, kivált az öngyilkosság, teljes bűn- bocsánatot adott. A hazaáruló Pausanias, Coriolanus, tisztességes temetésben részesültek. Nagyrészt ma is áll ez az elv, mely ha feledést talán nem, de a büntetéstől menekvést mindenesetre nyújt. Az államnak azonban ép úgy szüksége van polgárokra, mint a hogy nem engedheti, hogy a bűnösök a bűnhődés alul ilyenformán kimenekülhessenek. Felvette a harczot az öngyilkosság ellen s mindenekelőtt meg akarta ismerni azt s e végből a statisztikához fordult. Francziaországban, hol már 1826 óta jegyzik az öngyilkos- sági eseteket, kiderült, hogy az 1826—1869 évek közben, mialatt a lakosság száma 30 millióról 36 millióra szállt fel, vagyis 20%- kal növekedett, azalatt az öngyilkossági esetek száma megháromszorozódott, vagyis 300%-ra emelkedett. Németországban azt. tapasztalták, hogy mig a lakosság szaporodása 0—2%-ra emelkedett, azalatt az öngyilkossági esetek szaporodása 3—5°/0-ot ért el. A mig Magyarországon az öngyilkosok száma 1884-ben 1350 volt, addig 1885-ben már 1425-re emelkedett. A mig 1884-ben az erőszakos halálokok az általános halálozásnak csak 1'5%-át tették ki, 1885-ben ez a szám már l-6°/0-ra szökött fel. A kapott eredmények megdöbbentették a statisztikusokat. A tragikusfoenomen okainak kutatásához fogtak és a rendelkezésre álló adatokat a legkülönbözőbb szempontok szerint kezdték csoportosítani. Ekkor azután kiderült, hogy átlag véve az öngyilkossági esetek a következőleg oszolnak meg: nyáron 30%; tavaszszal 27%; őszszel 23%; télen 20%. Hónapok szerint legtöbb az öngyilkosságok száma a forró hónapokban. (Vége köv.t De mi az? Te intesz, szólni akarsz anyám? Intesz, hogy ne sírjak? Szemeid ragyogók. Elhallgatok anyám, beszélj, minden szódat bevésem szivemnek legbensőbb zugába. Mily fenséges szavad, oh milyen magasztos! Beszélj, beszélj tovább. . . „Szárítsd könnyűidet, hisz’ kit siratsz az él, porhüvelyem csak, mi itten hamvadoz; én közietek vagyok: szeretet szelleme, mely él mindörökké, enyészethetleniil, mely embert emberrel összefűz szorosan s nem kérdi, honnan jött, ki volt a szülője ?“ „Nézd, ki a Golgotán végzé drága éltét, benne mi lakozék, nem-é a szeretet? Mily dicső, isteni: szeretni még azt is, ki érző szivébe hegyes szöget ütött, s a kényért adni annak, ki kővel dobá meg! Mózes, Confuczius, Mohamed és mások, nem a szeretetne épiték tanukat? Nézd meg az állatot, nézd a növényeket, nézd a csillagokat, az egész világot, mi vonzza őket egymáshoz s mi tartja össze a parányi; nem-é a szeretet ? S bármiként romboljon a rossz, a betegség, csalfaság, gyűlölet, ármány és a halál, s bár látszólag többször a győzelem az övék; felülkerekedik mégis a szeretet s megifjodva halad előre a világ! „Azért eredj fiam, béke légyen véled! Mondd meg jó apádnak, ő se keseregjen, s ha jőnek hozzátok szerencsétlen lények, kézben olvasóval vagy pedig a nélkül, egyenlőn osszatok köztük alamizsnát. Szeressétek őket, mint saját véreteket; s ha igy cse- lekesztek, köztetek maradok én. anyátok, én: az igaz szeretet X. . .
