Eger - hetilap, 1890
1890-01-28 / 4. szám
fonalát ott felvenni, a hol az megszakadt, t. i. az 1870-ki congressus munkálatainál, — nem sok bizalommal lehetünk ez első lépés iránt. Mert e kérdés megoldásának egyedül helyes módja: a con- gressus összehívása, és a már készen levő munkálatok revideálása. Ugyanis az kétségtelen, hogy a congressus 1870-ben a maga törvényes formájában jött össze, ülésezett és határozott. E határozat, — a congressus elaboraiuma — tehát a legtermészetesebb kiindulási pont, nemes ik azért, mert ebben már össze van gyűjtve az anyag, meg vannak állapítva bizonyos elvek, melyek alapul szolgálhatnak, hanem azért is, mert a legilletékesebb tényezőtől származik. Nem kívánja azt senki, hogy ezen elaboratum úgy, a mint van, a maga teljességében fogadtassák el; ha van benne valami, a mi már czélszerünek nem mutatkozik, módosíttassék az, hisz úgyis javaslat az egész. De e módosításnak az illetékes tényezők által s törvényes utón és módon kell történni. Ezen illetékes tényező pedig nem valami ministerialis enquete, sem egy-két bizalmi férfiú, — mint ezt a minister ur sejtetni engedi, — hanem egyedül a katli. congressus, a törvényes utat és módot pedig ennek tárgyalásai képezik. Meg kell tehát nyitni újra a katli. congressus üléseit, elébe kell terjeszteni az 1870-iki elaboratumot, hogy azt újra tanácskozás tárgyává tegye, és meg lesz oldva a nehéz kérdés, meg lesz alkotva az annyira óhajtott katli. autonómia! Dr. Csutorás László. Reflexió az „Eger“ folyó évi 3- k s ámában Pedagógus aláírással közölt „Középiskola-ügy Egerben“ ozimű vezérozikkre. Már mintegy negyedévszázad óta működvén a köztéren, a dolog természetének megfelelően különösen a helybeli sajtó csekély személyemről is helylyel-közzel megemlékezett. Előfordult néha azon eset is, hogy a közlemény nem mindenben felelt meg intentioimnak; én azonban ennek daczára sem tartottam eddig szükségesnek, hogy a személyemet érintő közlemények miatt csak egyszer is felszólaljak. Hogy miért jártam eddig igy el, egészen kényelmesen megokolhatnám nagy mondásokkal. Mondhatnám, hogy azért nem szólaltam fel, mert azt tartom, a mit a keleti ember, hogy a ki minden ugató kutyánál megáll, hogy arra követ dobjon, az nem halad előre. Mondhatnám az arabus Pulszkyval, hogy a kutya ugat: a karaván halad. Mindezt mondhatnám, de nem mondom; mert nem ezek az okaim. Egyedüli okom az, hogy ily dolgokban nem találom helyén valónak a túlságos érzékenykedést; Az „EGER“ tárczája. Letört virág. Viruló rózsafán feslő bimbó voltál, S el kellett hervadnod, mielőtt kinyíltál! . . . Kikeletre zord tél, derű után ború — Bájos szép hajadon fején gyász-koszorú. . . Hej, nagyon szomorú! Tündöklő szépsége a földi lényeknek! Tán az ég a földnek irigyelt tégedet ?! Igen! Kevés még a csillag fenn az égen, Azért volt szüksége rád a mennynek épen. Hogy ragyogj ott szépen! Csillag ragyogása, gyöngyharmat hullása . . Keserű bánatnak nem vigasztalása. Csillag ragyogása nem hoz rád több tavaszt; Gyöngyharmat náladnál szebb bimbót nem fakaszt. Azt fájlaljuk! Csak azt! . . Ne hagyj el bennünket szeretett Ilonkánk! Lelki szemeiddel még egyszer tekints ránk! Te, tavasz virága, jer kies mezőbe. Jer a zöld erdőbe — s nem zord, fagyos földbe, — Gyászos temetőbe ............ A lszol . . . álmod legyen örök, csendes álom! Nyugodj’, hisz szenvedtél sokat a világon! a személyeknek, főleg pedig az ember saját személyének előtérbe tolása árt az ügy előrehaladásának. Hogy azonban ezen esetben a türelmesen hallgatás szokásától eltérek, arra pedig okaim következők: 1-ször a személyemet érintő czikk lényegére is szándékozom az igen tisztelt szerkesztő úr szives engedelméből refiectálni; — 2-szor nem menteni szándékozom magamat, hanem nyilvánosan elkövetett tévedésemet nyilvánosan elismerni, és végre 3-szor mert olyféle hatást gyakorolt reám a kérdéses vezérczikk, mint, a lámpalázba esett angol szüzszónokra a parlament elnökének parókája. — E szónok felemelkedik helyéről, alig kezdi meg azonban beszédét — a mint későbben maga mondja el, — egyszerre csak elkezd az elnök parókája szeme előtt nőni; folytatja beszédét, de alig mond néhány szót, a paróka az egész házat elborítja, és ő szavakra nem találva, roskadtan esik vissza székére. — A mint olvasom a kérdéses czikkben, hogy B. S. ügyvéd városi képviselő erősen agitált a reáliskola mellett, egyelőre csak annyit gondoltam, hogy a czikk- iró bizonyára engem ért. ez alatt (a korcsmából kidobott s az ajtó előtt lévő pocsolyában elterülő czigány is úgy vélte, hogy alkalmasint őt értették), mert ily kezdőbetűkkel sem ügyvéd sem városi képviselő rajtam kívül több nincs. De olvasom tovább, hogy B. S. ügyvéd képviselő merészen azt állította, hogy Lőcsén a reáliskolának több a tanítványa, mint az ottani gymnasiumnak. — Kezd a szemem homályosodéi. — Midőn pedig tovább ismét csak azt olvasom, hogy B. S. ügyvéd képviselő tévedését még mindig nem rectifikálta, mert ezt tenni vagy elfelejtette, vagy nem volt alkalma arra: no már ekkor a B. S. betűk elborították előttem az egész czikket. Erre már felelni kell, ha csak a nagy hallgató czimet kiérdemelni nem akarom. Beismerem igen is, hogy tévedtem. Az igaz, hogy Lőcsén a reáliskolának csakugyan kevesebb tanulója van, mint az ottani gymnasiumnak. Erről a beszerzett értesítőkből enmagam is meggyőződtem. Enyhítő körülményül kérem azonban tekinteni, hogy téves adatomat eléggé megbízható forrásból mentettem. — Egyik fiam pár év óta Lőcsén jar a gymnasiumba. Egy igen tisztességes és értelmes polgári családnál van ellátáson. E család a reáliskoláért lelkesedik; engem is erősen rábeszélni igyekeztek, hogy fiamat vigyem át a reáliskolába. E beszélgetés folyama alatt említettem én fel, hogy mégis csak úgy áll a dolog, hogy főleg a povincián oly városokban, hol gymnasium és reáliskola is van, a gymasis- ták mindig nagyobb számban vannak. Erre mondották nekem, — feltételezem, egészen jóliiszemüleg — hogy Lőcsén ellenkezően áll a dolog. — Ennek nyomán állítottam azután én a képviselőtestüSzüleid, rokonid s ez a gyülekezet: Áldólag nyújtja iur feléd a jobb kezet. — Viruljon hantodon a hű emlékezet! Csete Lajos. Anyám sírján. (Eger, -1S90. január.) ,Eljö:tem hozzád édes jó anyám!1 ,Mi bántja lelked, drága gyermekem?' ,Qkajtlak látni, vágytam már utánad1 ,0h, jó íiam!‘ Házunk kietlen, puszta lett,, mióta tőlünk távozál, s megszokott helyed elhagyottan várja úrnőjét. Még terítve áll számodra asztalunk, mert többször azt hisszük, hátha visszatérsz? Hiú remény, csalfa képzelet! Ilyenkor aztán vén apám szeméből bus könnyű perg s kebeléből sóhaj emelkedik; de én erősb vagyok s az én könnyűim nem törnek elő, mert visszahullnak, honnan fakadónak: szivemre, mely kínjában kesereg. Üvölt a szél. Azt mondják, hogy tél van s fagy elől fut minden állat, ember. Én nem fázom. Azt is mondogatják, hogy hó takar be erdőt, mezőt, völgyet. Én nem látom; inert mit érezek, az kimondhatatlan lelki gyötrelem, s nem látok mást, mint kedves arezodat. De te sírsz, s miért lelkem jó anyám ? A holtaknak is vannak könnyűik? É fényes könyek részvét cseppjei? Talán sajnálsz minket, árva gyermekid és azt az összetört öreg jó apát? Vagy visszatérni óhajtanál ugy-e? Az égieknek fényes lakja nem vonz s jobb e földön szenvedni és szeretni ? Te intesz s mondod: úgy van. Hisz- tudom, te ott nem lak. hatol, ahol nincsen érzés, s mert ott nem szerethetsz, visszaki.
