Eger - hetilap, 1890
1890-05-20 / 20. szám
156 dalkörünk e múltjának, s országos jó hírnevének egyedüli faktorai, — erős hanyatlásnak, sőt oszladozásnak, indult. Annii nagyobb volt aztán örömünk s kedvesebb a meglepetésünk, midőn a terembe lépő dalkörben egy. sem számban, sem erőben meg nem fogyatkozott hatalmas phálanxot pillantottunk meg lesújtó czáfolataul a kósza mendemondáknak. Igaz, hogy dalkörünket a sors, s az elodázliatlau körülmények időközben sok derék erőtől sót, mondhatnák: egy pár támoszlo- pától is megfosztották; de a régi gárda még mindig tűrhetetlenül áll a helyén, sőt meg sem fogyatkozva, még kevésbbé lankadva, amennyiben újabb, fegyverképes fiatal, üde erők által jelentékenyen fölfrisült, s mintegy megifjodott. Dalkörünk ez estén négy dalt énekelt, melyeket tőlük a közönség még nem hallott, s igy egészen ujdonságszámba mentek. Ezek voltak: „Varázs-éj“, Storch A.-nak egyik legsiikerül- tebb szentinentális négyesdala. gyönyörű fordulatokkal; „Zengjen a dal“, Hubay Jenő ferfi-négyese bariton-solóval, melyet Kelemen Lajos, a dalkör egyik legszorgalmasabb s tehetségesebb tagja adott elő kellemes bariton-hangon, sok érzéssel. A második szakaszban : „Bordái“ Palo'ásytól, (megujrázták) s „Magyar népdalok“ Széntirmaytól. Mindezeket a négyeseket dalkörünk ama kifogástalan szabatossággal, erővel, harmonikus egyöntetűséggel, s ama bizonyos otthonossággal, s a biztosságban rejlő önérzetességgel adta elő, mely dalárdáknál csak hosszas megszokás, és együttműködés megbecsülhetetlen eredménye. Dalárdáknál a kán tál ás meg a művészi é n ek 1 és ama szélsőségek, melyek közt átmenetet, a mi hazai dalárdáinknál legalább, csak igen ritkán tapasztaltunk. Ami náluk kisebb-nagyobb mértékben hiányzik, az a művészi együtténeklés két legfőbb feltétele: az önuralom, s fegyelmezettség. A dalárda minden egyes tagjának tudnia, éreznie kell, hogy ő csak egy atomja az összesnek, és se hangjával, sem egyéb előadási eszközeivel a többiek fölé emelkednie, — vagy mint magyarán mondani szokták: kirínia nem szabad. S különösen ez a fő feltétel az, mit nemcsak egyesek, hanem az ensemble egyes hangárnyalatai is legkevébbé respektálnak. Leggyakrabban tapasztalható ez a második tenor-szólamnál, mely rendszerint túl akarja kiabálni az első tenorokat. Az a sokszor komikus visszásság is megszokott bűne a dalárdáknak, liogv’ az első tenoristák, s különösen a második basszus-szólamok, mihelyt egy-egy magas hang akad kezök — akarom mondani — torkuk ügyébe, azt úgy kivágják, hogy nemcsak a publikum füle dobja, hanem meg a falak is repedeznek belé. Annál komikusabb aztán, hogy mihelyt egy-egy kontra f vagy elvétve e kerül elő, az már ritkán hang többé, hanem — hápogás. Nagy hiba. hosry a dalárdák karnagyai nem figyelmeztetik tenoristáikat a fej hangokra az úgynevezett, fistulákra, holott zeueértők előtt ismeretes, hogy a fistulák gyakorlás által oly tökélyre vihetők, hogy alig lehet őket a mellhangoktól megkülönböztetni, mig Az „EGER“ tárczája. A csaták sakkozója. Mehemed Ali idejében Kairó legjobb sakkjátszója, az egyptomi tüzérség főparancsnoka, Szulejmán pasa volt, egy naturalizált fran- czia tiszt, kit azelőtt Séve-nek hívtak. Nagy kegynek örvendett e renegát az udvarnál és nagy tiszteletnek a nép szemeiben, a mennyiben ő volt az, a ki a hires nizibi csatát az egyiptomiak javára döntötte el. Már futott, a nilusparti hadsereg, magával ragadván fővezérét, a hős Ibrahimot is, midőn egyszerre, csodával határos módon megfordult a harcz koczkája s az üldözők futókká és a futók üldözőkké váltak. Mig t. i. a gyózelemittas törökök a menekülő egyiptomiakat üldözték, Szulejmán pasának sikerült jól szervezett tüzérségével kereszttűzbe venni a szultán hadseregét és egyszerre minden oldalról iszonyatos öldöklő kartács-esőt zúdított a törökök előrenyomuló hadoszlopaira. Véres fejjel fordultak ezek vissza, nyomukban Ibrahim az egyptomi hadsereggel és Szulejmán halált okádó ágyúival. A padisáh százötvenezer főnyi hadseregét, nekiszoritották az Eufrát tajtékzó vizének és sokan, akiket megkímélt a gyilkos szurony és az öldöklő kartács, a megáradt bősz hullámok között lelték szomorú halálukat. a pianissimókban, s a magasabb fekvésben nemcsak megbecsül- heretlenek, hanem igazi pianissimo nélkiilök nem is képzelhető. A dalestélyen a fortékban magas ni rikító, sőt egy helyütt fülsértő tenort is hallottunk, — de a p duókban egy árva fistula-hangot se vettünk észre, s ezért nem sükerültek a pianissimók. Pedig derék, ügyes, és köztük néhány kellemes hanggal rendelkező — tenoristáiuknak közelebbről kedvező alkalmuk volt a fistula meglepőn hatásos pianissimóját eltanulni — S1 a via n s k i j tói. Daczára az általános panasznak, hogy az egri dalkör működő tagjainak szorgalma nagyon megernyedt, s jó kedve lelau- kadt, — előadásuk összhatásában határozott haladás volt észlelhető. Csaknem teljesen lecsiszolódott, s elsimult róla az az érdess ség, darabosság, mely kezdő dalárdáknál rendszerint tapasztalható, — s igy dalolásuk is egyöntetűbb, simább, folyékonyabb. Nagyon, nagyon kár volna, ha a mi derék dalkörünket is megfogná a magyar dalárdák átka, hogy midőn már összetörődtek, úgyszólván összeforrottak, s midőn elérték a fejlődés azon fokát, hogy ezentúl nemcsak a nagy tömeg s hazafias bankettek számára alkalmasok csupán kántálui, hanem produkczióikkal a klasszikái régiókba is merészkedhetnének, — rendszerint akkor mállanak szerteszét. Bizony elviselhetetlen nagy szégyen volna nemcsak az egri dalkörre, hanem magára Eger városára nézve is, ha a legközelebbi országos dalversenyen azt kürtölnék az újságok viláígá: hogy az egri koszorús dalkör, mely annyi dicsőséggel nyerte meg már néhány dalversenyen a pályabért, — csak volt, de már nincs többé! Ennek nem szabad, nem lehet megtörténnie. Az intézők, kik az egri dalkör élén állanak, gondolják meg, hogy e szomorú eshetőségért övék a felelősség, s ijy elodázhatatlan köteles- ségök mindent elkövetni, hogy az be ne következhessék. Nagy mértékben emelte a hangverseny érdekességét Pfeifer Berta k. a. éneke, és dr. Tróján gordonka-játéka. Pfeifer Berta k. a. Pokorny karnagy szeretetreméltó nejének P.-Pfeifer Irma úrasszonynak kedves, fiatal nővére, ki Csehországból jölt Egerbe gyöngélkedő nővére látogatására, a dalkör iránt való szívességből lépett föl ez estén, s Lu’gi Ven- zanotól énekelte a „Nagy keringő“ ez. nagyszabású koloratur- dallamot, olasz szöveggel. Pfeifer Berta k. a. ki, mint halljuk, a színpadra készül, korához képest már is feltűnő iskolázottsággal bir, skálái, futamai, s a koloratura ismert merészebb fogásai könnyedén peregnek le ajkairól. Sajnos, hogy némi meghűlés következtében a k. a. különben üde hangja kissé fátyolozott volt, s e miatt nem is volt eléggé disponálva. De azért sok, jól megér d e m 1 e 11 tapsot, s egy gyönyörű csokort kapott. Dr. Tróján A. városunk rövid időn közkedveltségre emelkedett, gyakorló orvosa, ez a kitűnő gordonka-művész műkedvelő, kinek elegáns és finom játékában már több Ízben volt alkalma Szulejmán ágyúi remekeltek. Iszonyatos volt a pusztítás, melyet a törökök soraiban véghez vittek. A hadipénztár, az összes sátrak, zászlók és hadi jelvények, kétszáz ágyú és húszezer fegyver esett a győzők kezeibe. Mahmud szultán, az ozmánok nagy, de szerencsétlen uralkodója, annyira szivére vette fényes hadseregének pusztulását, hogy egy hétre a vesztett c-ata után meghalt bánatában. A béke beálltával Szulejmán visszatért Kairóba, itt is folytatván kedvencz foglalkozását, a háborúskodást. . . Minden délután ott ült a Nilus-parti kávéház pálma-árnyé- kolta verandáján és vívott élethalál harezot Resid agával, az érdemekben megőszült ulemával. Küzdelmeik szintere pedig a hatvannégy fehér és fekete földre beosztott sakktábla volt, melyen elefántcsont-hadseregük harczolt és küzdött, tört vetve egymásnak és kelepczébe csalva egymást. Csak este, midőn a mtiezzin éneke imára hívta az igazhivőt, akkor hagyták félbe a játszmát, hogy másnap újra kezdjék azt s folytassák heteken és hónapokon át, mig végre fogva volt az egyik király. És ez sohasem volt az, melyet a renegát vezetett, daczára annak, hogy az ulema nemcsak mély tudományáról, hauem kitűnő sakkjátékáról is messze földön hires vala. Kairó összes, számba menő sakkjátszói szoktak köréjük gyülekezni és hang nélkül, visszafojtott lélegzettel lesték a mesterek játékát. Egy napon Szulejmán pasa épen Resid agát várta, midőn egy idegen lépett hozzá: — Sakkozni szeretnék véled pasa! A körülállók szájából kiesett a csibuk és torkukon akadt
