Eger - hetilap, 1890
1890-04-22 / 16. szám
125 lemben a gimnáziumi kar ellen panaszt nem emelt, mellettem bizonyít. Hogy a tanári kar nem egészen ujonan végzett és dokturá- tusi oklevéllel biró egyénekből áll, az nem a rend hibája, s nem az illetőké, mert ha az elébb kívántatik, hiszem, annak is elég- tétete't volna. Nem lévén jogosult a rend beléletébe avatkozni, de nincs is annak értelme, hogy a megsérthetlenek védelmére keljek, azt a köztudomású dolgot szabad legyen még is felemlíteni, hogy a rend teljes erővel odatörekszik, hogy a törvénynek eleget tegyen, s a gimnáziumot a szellemeiekben a legmagasabb színvonalra emelje. Ezt bizonyítja az, hogy a tanárok között vannak, akik a törvény által megkívánt képesítéssel birnak, s a fiatalok közül jelenleg is vannak az egyetemen a törvény által előirt tanári oklevelek megszerzése végett. Ennél többet ily rövid idő alatt csak az erőszak követelhet. Ebből látható, hogy a gimnázium a haladás utján jár, s jelenlegi tanerejét fokozni igyekszik. Nem tagadhatom el azon érzést, melyet bennem az szül, midőn a jelenlegi gimnáziumot úgy könnyen, odavetőleg elitélni hallom. Kérdem: azért van-e ez, mert szellemi erejének személyesitői szerénységükben nem kelnek védelemre, — vagy némely dolog divattá vált? . . Mert megvallom: máshol a tanintézetekről avatott tollal és óvatosan írnak. Aki az elsőt hiszi, az téved, mert akik ösmerik a gimnázium vezetőinek képességét, jó akaratát s a helyzetet: mindig készek az ejtett sebeket beheggeszteni, mert tudják, hogy a város és a rend által közösen megalapított terv szerint mihamarabb bekövetkezik azon idő, hogy a gyöngyösi gimnázium az elsők között foglal helyet; azt is tudjuk, hogy sok bolygatatlan gimnázium van hazánkban, amely a mienkkel nem mérközhetik. Önerőnkben kell biznunk, mert a valósuláshoz a remény, már egyszer oly közel volt, hogy az többé alig érkezik hozzánk, annál kevésbbé a valósítás. Azért tehát bárki részéről jöjjön olyan, mely gimnáziumunkat hátrányosan említi: nem helyeslendő, mert az alkalmas arra, hogy a tanári kar kedélyét lelohassza, a tanuló és sok esetben szigoréi megfenyitést érdemlő ifjúságot káros gondolatokra terelje, s a gyermekeikbe agyonszerelmes szülőket, gyermekeik szigorúbb rendtartásáéit ellenségévé tegye, s az eddig érdeklődő vidéki közönséget elriassza, mely összeségében igen alkalmas a gimnázium élő és szépen fejlődésnek indult s biztos jövővel kecsegtető fája tönkretételére . . . Ezt csak a tervszerűség, vagy a meggondolatlanság teheti. S ha ez bekövetkeznék, s miután az állam segélyére, oly segé- yére, mely jelentősnek nevezhető, az eddigiek után számítani nem II. Az Íróasztalom mellett ültem máskor. Tiszta papiros feküdt előttem s néhány sor irás feketéllett rajta. Egy elbeszélés kezdete vala — melynek vázlatát már rég kidolgoztam fejemben. Ablakom nyitva volt, az akáczfa pazaron lehelte illatát otthonos szobámba, s fejem fölött szerelmes-kanári pár csicsergett kedvesen. A ragyogó nap fényes sugárszalagokat rajzolt a kert talajára s a lombok résein át a Duna csendes tükrének kék színe mosolyga felém. Az ifjú nyár, az üde lég szárnyakat kölcsönöztek gondolataimnak; toliam nyilsebességgel haladt a papiros sima felületén ; elbeszélésem alakjai bizalmasan vettek közül s a legkedélyesebben társalogtak egymással. Egyszerre olyan érzelem fogott el, mintha nem tudnám kellő gyorsasággal leírni azt. a mit valaki lágy hangon súg a fülembe. Izgatottan tekintek körül s ime ott ... a kandalló-párkányon, ott ül ismét az a titokzatos lény, a kit a Mozárt- estélyen a csillárdn láttam először. Ábrándos szemei mintha benső világába tekintenének, mitsem törődnek a környezettel; parányi kezei a nap heve által mozgásba hozott porszemecskékkel labdáznak s észre sem veszi, mily vágyó szemekkel nézem kedves alakját, sőt még arról sem vesz tudomást, hogy az ablaktáblákat beteszem s csendesen felemelkedve lábujjhegyen az ajtóhoz lopód- zom és bezárom. Ah, mégis, a zárban forduló kulcszörgésre fölemelte szemeit s csodálkozva, de egyszersmind kárörvendve tekint reám. „Nos, uram ?“ kérdi, kezeit mellén keresztbe téve, a legközönyösebb és elfogulatlanabb hangon. „Kedves nagysád !“ kezdeni nem minden zavar nélkül, „ma másodszor van önhöz csodálatos módon szerencsém s miután — lehet: előállna azon állapot, hogy ami viszonyainknak legjobban megfelelő gimnázium megszűnnék; s akkor . . . akkor . . . az Isten mentsen, hogy ez bekövetkezzék. Akik tehát a helyzetet ösmerik. akik a város igazi javát akarják, nem kívánhatják azt, hogy a létező gimnázium beszün- tettessék, de oda törekszenek, hogy az, úgy a rend fokozatos tevékenysége és előkészülete, valamint a város anyagi áldozatával a haladás utján lépést tartson. És én meg vagyok győződve, ha a bekezdett ut követtetik: a rend kezében a gimnázium egyik legjelesebbé fejlesztetik. Ez az én meggyőződésem, s azzal kecsegtetem magamat, hogy az elmondottakkal sikerült Nagyságodat is erről meggyőzni, melyek után, tiszteletem kifejezése mellett, maradtam Nagyságodnak Gyöngyös, 1890. aprilhó 16-án - szolgája Csömör Kálmán. Kisközségeink házi bajai. Egyik legfőbb bajnak tartom a kisközségek igazgatásában azt, hogy tekintélyes birtokos uraink, kik a megye zöld asztalánál, a közügyek intézésében tevékeny részt vesznek, otthon, saját községeikben, legtöbbször arról sem vesznek tudomást, hogy a községi biró és elöljárók hogyan végzik kötelességeiket, teljesitik-e a fölsőbb rendeleteket pontosan s nem élnek-e vissza törvényes jogaikkal a nép kárára, tiszta kézzel viszik-e a pénzkezelést ? stb. Igaz, hogy mindez a birtokos urakra nem tartozik törvény szerint, ott vannak a szolgabirák, ott a megyei hatóság, s ezeknek kell a községi igazgatást ellenőrizni s a túlkapásokat megfenyíteni. Csakhogy hatósági ellenőrzésünk mellett, — úti figura docet — sok minden megtörténhetik. Hiszen a legtöbb felsőbb rendelet a papíron marad kisközségeinkben. Jön a szigorú hatósági parancsolat az egészségügyi intézkedésekről, — biró uram ad acta teszi azt. Sem intelligen- cziája, sem akarata, sem erélye ahhoz, hogy megértse és végrehajtsa. A házi szemetet továbbra is az utczára háuyják a gazdasz- szonyok, az istállókból csatornán folyatják a hidlás alját az utcza árkába, a sertésólak trágyáját az utczafélen pároltatják el. Ne tessék hinni, hogy ez nagyítás, a ki nem hiszi, jöjjön velünk és nézze meg a helyszínén, hogy igazat mondunk. — A szolgabiró? . . uramfia! hiszen annak annyi az irodai teendője, annyit kell neki rubrikázni, hogy azt sem győzi Írnokával, nem hogy a községeit nyakába vegye és sorra járja. A birtokos uraké volna szerintem az a kötelesség, hogy lakó községeikben, a bírót és elöljárókat kötelességük teljesítésére rászorítsák s őket ellenőrizzék. És a hol a birtokos ezt teszi, ott kevés baja van a szolgabirónak, ott rendezettebbek a viszonévjegyem az ajtón lévén kiragasztva — ön bizonyára tudni fogja, ki vagyok, megbocsát, ha a kíváncsiság engem is gyötör s tudni szeretném . . . .“ „Soha se kérdezzél, ki vagyok, honuan jövök s kitől származom !“ mondá közbekiáltva s az ujjával tréfásan megfenyegetve. „Ah, vagy úgy! ismerjük Lohengrin meséjét!? Nem adok rá semmit. Á szép lovag akkor is elhagyta volna valószínűleg Elzát, ha egyáltalában nem kérdezősködik.“ „Aggodalmak szülője a — kutatás“ folytatá egy kissé komolyan. „Nincs bennem félsz! Lehet, hogy illetlen dolog azon hölgygyei szemben, ki egy szegény írót kegyes volt szerény szobájában meglátogatni, a vizsgálóbíró szerepét játszani, de megjelenése s eltűnése múltkor oly sajátságos, oly rejtélyes; egész lénye oty légies, hogy ..." „Minden áron s talán még akkor is tudni akarod, ki vagyok, ha tudtodra adom, hogy az esetben többé nem látsz ?!“ „A mint látod, még személyes szabadságod ellen is merényletet követtem el.“ „Nos tehát, balga te, tudd meg, hogy reám nézve nem létezik sem zár, sem bilincs sem parancs, sem könyörgés, mert én — a Hangulat vagyok! A „Hangulat“! E szó villámcsapásként hatott rám. Abban a pillanatban tisztában valék »helyzetemmel s tudtam, hogy védangyalomat, nem, istennőmet, a ki nélkül üres és színtelen az élet, hatástalan a művészet, kiűztem szentélyemből. Itt nincs remény a bocsánatra. Összeroskadtam az önvád súlya alatt. 0 megmozdult. *
