Eger - hetilap, 1890
1890-04-22 / 16. szám
126 nyok. Hány és hány üdvös hatósági intézkedés szegi nyakát kisközségeinkben a falusi bíró indolencziája miatt! Járási és körorvosaink, tanfelügyelőink legnemesebb intencziói ott fenekleuek meg a végrehajtás előtt, a községi bíró tudatlan s gyáva kezében. Tanfelügyelőnek, tiszti orvosoknak nincs végrehajtó hatalmuk, hanem van a falusi bírónak. S az nem fogad szót semmiféle potentátnak, egyedül az adóhivatalnak, no mert ott nem értik a tréfát. Nagyon sajátságos fölfogás az a törvényben, hogy a községi képviselő-testület elnöke a községi biró legyen. A képviselő-testület tagjai közé rendesen be szokták választani a helybeli intel- ligencziáí, s olyan különös, hogy a testület összehívása, a tárgy- sorozat kitűzése a bírótól függ, s ha az a biró elég furfangos arra, hogy pénzkezelését és más ténykedéseit az urak szemei elöl elrejtse, hát olyankor tart képviseleti gyűlést, mikor az urak nincsenek otthon a községben. Erre tudunk példát mondani. Kisközségekben a biró minden. 0 kezeli az adót, ő szedi be, ő szállítja az adóhivatalba. A biró kezeli a községi pótadót, a gazdasági, legeltetési stb. pénztárak az ő kezén vannak. A ki ismeri mindezeket az ügyeket, méltán nehezteli a törvény amaz intenczióját, hogy a képviseleti gyűlés elnöke a községi biró legyen. Hanem igenis azt tenném, hogy a bírónak nem engedném meg sehol a pénzkezelést, teljesítse azt egy választott pénztárnok. Kisközségekben pedig, a képviselő-testületnek megadnám azt a jogot, hogy válaszsza meg elnökét a szolgabiró által jelölt értelmes, intelligens egyének közül. Akkor biró uraimékat otthon mindjárt kérdőre lehetne vonni : hogy ezt és ezt a rendeletet tel- jesitette-e és miképen hajtotta végre? Általában én a falusi bírót •így °ly végrehajtó közeggé tenném, a ki a községi képviselő- testület és a fölsőbb hatóságok végzéseit, rendeletéit lenne hivatva végrehajtani. Hogy milyen more patrio megy nálunk, kisközségekben, a helyi közigazgatás és törvényszolgáltatás, mondok erre egy példát az életből. Igen sok apró községeinkben még ma is az a rossz szokás divik. hogy a községi biró háza egyszersmind tanácsház is. A biró évenként kap bizonyos összeget házbér fejében, a miért egyik szobáját törvényháznak átengedi. Egy ilyen tanácsházban voltam nem rég. A kiffcép-nagyságu szoba tele volt elöljárókkal, ügyes-bajos feh-kkel, no meg füsttel és gőzzel. Az asztal melett ült a körjegyző, körülrakva hivatalos aktákkal s tabellákkal, dolgozott volna, ha tudott volna a nagy zajban. Az asztal alsó részén ételmaradékok illatoztak, finom foghagymás kolbászra emlékeztetve. A szoba közepén biróné asszonyom a szolgálójával mosott egy tekenő mellett, kaczkiásan hátrakötött fejkendövei s föltűrt termetes karral, megirigy eltet vén biró uram házi boldogságát. A sarokban két szomszédasszony foglalta el rendes kis székét, szor„Oh kegyes istennő!“ rebegém összetett kezekkel, „hallgass meg, mielőtt elhagysz. Nem magamért, hanem a felebaráti szeretet s a tudvágy nevében esengem, mondd meg, létezik-e a föld kerekségén valami, a mivel Téged vissza lehet esengeni?“ „Nem létezik semmi!“ válaszolá ő ridegen. „Nem tagadom, hogy a leányka igéző mosolya, a lelkesedő ifjú szemének villáma, a templom karénekének visszhangja, a bokrok lakóinak suttogása, a nap előtt haladó rózsaszínű hajnali felhő, a középkor mohos, folyondáros erkélyei, a harangok összhangja, a szabadság magasan lengő zászlója, a habzó, sziporkázó pezsgőpohár, s a csatadal s a gyászinduló, a szép nő hajába tűzött rózsa, az árva ka- kukszó s a lombokat gyöngéden ringató szellő: nagyon kellemesen hatnak reám, de ne hidd, hogy mindezek s ezer egyéb dolgok csalhatatlan büvszerek, a melyeknek engedelmeskednem kellene. Én akkor jövök, a midőn kedvem telik és akkor távozom, amidőn nekem tetszik. És most, Isten veled! Kutass utánam, ha tetszik, avagy tanulj meg nélkülözni!“ Az ablak feltárult magától, s ő — ellebegett! III. Három évig vágyódtam utána; három évig kerestem nyomát — eredménytelenül. Müveim töredékek valának, a valódi szenvedély hangját nem bírtam többé eltalálni, a lelkesedés üres hordóként kongott hőseimből. Száz tervet, száz mesét szőttem s ugyanannyit semmisítettem meg. Végre, hosszú, elkeseredett küzdelmek és czéltalan kísérletek után beismertem, hogy szellemileg tönkre jutottam. Végrendeletem volt az utolsó mű, a melynek megírására még képesnek éreztem magamat. Reménytelenségemben és kétségbeesésemben elhatároztam, hogy a jövő. nemzedék galmatosan eregetvén guzsalyaikról a vékony kenderszálakat. Az ügyes-bajos felek minden kis helyet elfoglaltak a szobában, szájokban az elmaradhatatlan pipával, melynek füstje barátságosan kóválygott össze a forró viz párájával. A füst párájánál csak a zaj volt nagyobb. Panaszos és panaszlott teljes erőből feleseltek egymással. Biró uram pedig nekihevülve, egy ingre vetkőzött s már hivatalos tekintélyénél fogva is, magasabb hangon beszélt mindeniknél. Hiszen az ember saját házában csak úgy beszélhet, a mint akar! Az egész látvány komikus hatással volt reám. Eszembe jutott önkéntelenül a bulgár falusi tanács, mit valamelyik képes lapunk megrajzoltatott. De ilyen községeink még számosán vaunak, hol tanácsháznak hire sincs, hanem a biró lakásán végzi a körjegyző hivatalos teendőit. Ezen községeket szorítsuk rá arra, hogy egy tisztességes tanácsházat béreljenek. Semmi újabb terhet nem fognak érezni a községek, mert a tanácsház bérlete úgyis benne van a költségvetésben s azt a biró szedi föl. Követeljük meg az elöljáróktól a tisztességes, komoly ügyvezetést, hogy legyen közigazgatásunk a legutolsó faluban is külsőleg tiszteletre méltó. Azután a kisközségek körjegyzői csoportosításánál is kell valamit segítenünk. Egy körjegyző nem tehet eleget kötelességének 8—10 községben, nincs rá fizikai ideje s ereje. E téren az állam tehet legtöbbet. Fizesse a községi jegyzőket az állampénztár s csoportosítsa a kisközségeket az államkormány saját belátása szerint. Legyenek a jegyzők kinevezett államhivatalnokok, kik a községi életben, mint az állam felelős közegei, a magyar nemzeti államot képviseljék, kik a községi autonómiának is ellenőrzői s az elöljáróság hivatalos őrei legyenek. Mert hogy a régi slendrián rendszer, a falusi biró és falusi nótárius uraim rendszere, a mai korban tovább főn nem állhat: bizonyításra nem szorul. Különfélék. — Dr. Samassa József egri érsek ő exja, tegnap, f. hó 21-én az esti vonattal székvárosába érkezett. — A meglepő hir, hogy megyénk főispánja, dr. Kállay Zoltán ő mlga, egyelőre nem Égerben, a megye székhelyén, hanem megyénk más valamely vidékén fog lakni, s mely annyira elszomorító volt ránk nézve, hogy első pillanatra nem is tudtunk annak hitelt adui, — mint most már teljesen megbízható forrásból értesülünk, — a megvalósuláshoz csakugyan közel áll. Megyénk főispánja ugyanis, ki elhatározta, hogy állandóul megyéjében szándékozik lakni, miután a megye székvárosában, igényeinek megfelelő lakást hasztalan keresett, utóbb Gyöngyösön nézett lakás okulására leirom gyászos sorsomat, s ime, midőn az alkony óráiban, mély barázdákkal a homlokomon, bánat-őszitett fejjel az Íróasztalomhoz ültem, tekintetem még egyszer átsiklott a lombhullató fák között s a zajgó Dunára esett, a mely fölött sivítva rohant tova a szél s pilleként kergette a magasban a sáppadt hold alatt a felhőfoszlányokat. A közeli sziget zárda-romjai közül áthallatszott hozzám a bagoly méla huhogása s tagjaimban egyszerre meleget éreztem ismét. Csodás alakok s rémes temetői képek tolongtak kísértetiesen közvetlen közelembe és a képek közül, ah! kidomborodott ismét az ő alakja. Igen, ő itt van, ő megjelent! A szeszélyes istennő ugyanazon pillanatban szállott le hozzám, a melyben örökre lemondtam a viszontlátásáról. Oh áldott pillanat! S arcza mily átszellemült, mily halovány. Tagjait fekete bársouyruha fedi. Oh értem, ő a kétségbeesés hangulata most s én ujongva igyekszem megragadni s az ajkaimhoz szorítani ruhája szegélyét, de ő — felkaczag, a szegély egy darabját jobb kezemben hagyja s eltűnik, eloszlik, mint a pára és az én szívem... „A test még meleg;“ mondja fölöttem valaki, „de élet már nincs benne. Szivszélhüdés érte.“ „A jobb keze egészen fekete!“ mondja fölöttem más valaki. „Halálküzdelmében felforditotta a téntatartót!“ feleli az első hang. „S leöntötte végrendeletét!“ fejezi be a másik hang. Az én lelkem pedig azon tudattal száll az ismeretlen tájak felé, hogy leghangulatteljesebb munkám is, a mely halhatatlanná tette volna nevemet, tönkrement. Vájjon érdemes volt — élni?!
