Eger - hetilap, 1890

1890-04-15 / 15. szám

116

A munkás-kérdés.

A munkás-kérdés egy idő ófa nem közönséges izgalomban tartja kontinensünket, a vén Európát. A kérdés nem uj. nem mai keletű. Évtizedek óta tol van vetve a nélkül, hogy megoldása békés, társadalmi utón, megkiséreltetett volna. Azonban valahányszor komolyabb alakot öltött annyira, hogy a társadalmi rendet kezdte veszélyeztetni, mindannyiszor siettek azt a hatalmak megoldani, de — szuronyokkal.

A munkás-kérdés tehát Európában sem uj. Évtizedek óta tart küzdelme, de úgyszólván minden eredmény nélkül, mert a csekély síikért, melyet szórványosan ift-ott elérnie, s kikíizdenie képes volt, absolut eredmény-számba nem vehetjük.

Ez az oka, hogy a kérdés mindegyre akutabbá, s veszélyesebbé kezd válni annyira, hogy nemcsak a társadalmat, de magokat a hatalmakat is komoly aggodalomba ejti. s elvégre minda- kettő belátja, miszerint nagyon is elérkezett az ideje, hogy a kérdéssel végleg leszámoljanak.

Mennyire veszélyessé nőtte ki magát manapság e kérdés, legeklatánsabb bizonyítéka amaz általános senzácziót keltett körülmény, hogy a munkás-kérdés nemzetközi utón való végleges komoly megoldásának élére, maga, Európa ez idő szerint leghatalmasabb uralkodója, III. Vilmos, a német császár állott.

Könnyű belátni, hogy Vilmos császár ő felségét nem csupán humanistikus motívumok indították e lépésre. Akik a németországi sociális viszonyokat ismerik, állítják, sőt tudják, hogy ha e polyglott birodalomban, a már is erősen fenyegető munkás-mozgalom, a sociális forradalom kitör, ez oly végzetes rázkódást idézhet elő, mely könnyen a nagy és hatalmas birodalom szétnyílásával végződhetik. Jól tudja, s belátja ezt maga Vilmos császár is; s mert okos ember, azért állt személyesen a német-országi sociális mozgalom élére, s koránsem népszerüség-haj- hászat czéljából.

Nehogy azonban úgy tűnjék föl, mintha a németországi munkás-mozgalom kitörésétől tartani látszanék, — nemzetközi úton kívánta a munkás-kérdés megoldását megkísérlem, s e végből Berlinbe konferencziára liivta egybe az európai hatalmasságokat. Ezzel aztán egy más, nem csekély figyelemre méltó czélt is ért el a fiatal császár. Azt t. i. hogy az európai hatalmasságok e konczertjében, magának biztosította a hangversenymester prestige-ét.

A hatalmak, csupa udvariasságból a hatalmas, fiatal német

Az „EGER“ tárczája.

Rá bízom. . .

Rá bízom szivedre én édes titkomat;

Oda legyen rejtve érzelem, gondolat,

Mint annyi virágmag;

Szived melengesse, szerelmed ápolja,

Kinyitva szivedbe tavaszt varázsolva. . .

— Oh, csak kinyílnának !

Rá bizom szivedre titkomat, hogy óvja,

Mint gyöngyét, nagy kincsét a tenger kagylója,

Vele élve, halva. . .

Orzenéd mint kincset, elveszteni félnél:

Szived fájdalomban megtörnék veszténél . . .

— Csak e hit ne csalna!

Rá bizom titkomat szivedre ... de mintha Tán csak holtat bíznék örök-néma sírra, —

Örök feledésre! . . .

S kőszived, mint sírkő, mutatná közönynyel:

Itt a holt, — kinek uj élet-nap nem jön fel. . .

— — Nem hagylak el még se’! S. B.

A ló története. #)

A föld őstörténelmének adataiból nyilvánvaló mindenekelőtt az, hogy a ló épugy, mint minden élő lény, a föld átalakulásai*) Mutatvány „A ló és annak tenyésztése“ oz. kiváló gazdászati szakmunka I. füzetéből. írták: Kovácsi Béla és Monostori Károly.

császár iránt, megjelentek a kongresszuson. Még Erancziaország is. Mert előre látták, hogy az egész tanácskozásnak semmi pozitív eredménye nem lesz, nem is lehet. Amint azt a következés meg is mutatta. Beszéltek sokat. Mondottak nagy és szép dik- cziókat a munkás-osztály szomorú helyzetéről, e helyzet javításának égető szükségességéről, et de quibusdam aliis. Jegyzőkönyveikben meg is állapítottak néhány igen szép és üdvös elvi szempontokat, melyek általános kiindulási vezérelvekül szolgálhatnak a munkás-kérdés megoldásánál, de amelyek már eddig is eléggé ismeretesek voltak, és sajtóban, munkás gyűléseken, sokszoros megbeszélés tárgyát képezték. De pozitív, részletes javaslatokat, melyek a kérdés gyökeres megoldására vezetnek, s melyek a kormányok és népek által egyetemlegesen elfogadva, nemzetközi törvény jellegével bírnának, nem hoztak.

Nem is hozhattak. A munkás-kérdés minden államban, minden országban specziális kérdés, melyet minden egyes országban, az ottani sajátságos viszonyok és intézmények szerint, s azokhoz alkalmazkodva kell megoldani. Képtelenség például a munkás-kérdést oly elvi szempontokból oldani akarni meg M a- gyarországon, hol a gyáripar úgyszólván még csak embryó- jában sínylődik, mint Angliában, hol a gyáripar a fejlődés óriási magaslatán áll. Innét a berlini nemzetközi kongresszus meddősége, s eredménytelensége.

De hát mi is tulajdonképen az a „munkás-kérdés“ '? — kérdheti egynémely t. olvasóm.

A kérdésre legjobban megfelelnek, a ma már csaknem napirenden lévő, veszélyes nemzetgazdászati s társadalmi zavarokat, botrányokat, s ennélfogva méltán komoly aggodalmakat keltő, úgynevezett „m un k ás-s z t r áj k o k“. Egy-egy gyárban, vagy egy-egy nagyobb városban, titkos vezetők, gyakran veszélyes politikai ágensek f e 1 b uj tásár a, a gyár munkásai, vagy valamely iparág összes segédei, egy szép napon, egyszerre valamennyien felmondják a szolgálatot, kilépnek műhelyeikből, nem mennek dolgozni, szóval: „sztrájkolnak“, s kijelentik, hogy mindaddig nem állanak munkába, mig a mesterek a munkabért föl nem emelik, s a munkaidő tartamát le nem szállítják. — Oly üzleteknél, melyek nem a napi szükségletre dolgoznak, könnyebb a sztrájkkal megküzdeni. Ha az asztalos, czipészlsegédek sztrájkolnak, a mesterek, meg a publikum is könnyebben kibojt Ölhetik a sztrájkot, mert elvégre is csaknem minden embernek van olyan czipője, amely, szükség esetén még hetekig is eltart, — mint magok a sztrájkoló segédek,

val lépést tartva fejlődött azzá, a minek és milyennek ma látjuk; nyilvánvaló, hogy az ős embert a megjelenésben megelőzte vagy legalább is vele együtt osztozkodott a legelső létérti küzdelmekben ; bizonyos, hogy a most élő összes egypatásoknak egy közös őspatás törzse volt, a mely mellékhajtásokat bocsájtva, a mai variábilis lóformákat létesítette; bizonyos, hogy az ember szolgálatában levő mai lófajták összes változatainak, vad ló és pedig különféle vad ló volt a közelebbi őse. a melyeket már a barlanglakó és czölöp-rakó ember táplálkozási czélokra bizonyára zsákmányul ejtett és valószínűleg meg is szelídített.

A ló megszelídítésének, házivá tételének korát és helyét azonban biztosan meghatározni majdnem a lehetetlenséggel határos, de ténynek vehető az, hogy a lovat e tekintetben minden más házivá lett emlős állat megelőzte, vagyis az embernek legkésőbb sikerült a lovat úgy hatalmába ejtenie, hogy azt élő állapotban czéljaira felhasználhassa.

Ha a ló megszelídítésének első nyomait akarjuk kutatni» mindenekelőtt a barlangi embert kell felkeresnünk, melynek társaságában, más állatok felhasitott csontjai mellett, a ló felhasitott csontjait is fel lehet lelni.

E csontok határozottan arra mutatnak, hogy az ős ember, a gyümölcs, mag és gyökér táplálék mellett (különösen a barlanglakó ősember) állati táplálékkal is élt, mely első időben valószínűleg „esett“ állatok busából, velőjéből stb. állhatott, később azonban igazi zsákmányul ejtett állatoktól kerülhetett s nyers állapotban fogyasztatott.

Hogy aztán a barlauglakó ős ember a lovat meg is szeli- ditette-e, az, mint említők, nem valószínűtlen, de bizonyítani vajmi nehéz; majdnem minden arra mutat azonban, hogy már a czölöp- rakó ember szelídített lovat ismert, lett legyen aztán az általa szelídítve, vagy máshonnan, mint szelid importálva. Erős bizonyíték erre különösen az, hogy a fiatalabb bronzkorszakbeli czö-