Eger - hetilap, 1889
1889-06-18 / 25. szám
202 árulásával az alsóház által elfogadott határozatnak az intézet szervezetére vonatkozó részében oly intézkedés, mely a miniszter ur által programmbeszédébeu felállított elvektől való határozott elhajlásra mutat; értem a papságnak a hitoktató kivételével az intézetnek igazgatói s tanári állásaiból való kizáratását. Ez az ostraeismusnak egy neme volna, mely a katli. papságot a kath. alapokból majdan létesítendő s nagyrészben fentartandó intézetből száműzné, mielőtt a száműzetést megérdemelte volna, s a melyet a papságnak sem múltja, sem jelene nem igazol. Az a papság, mely a nemzet bölcsőjénél virrasztót! és annak állami, culturalis kifejlődése s haladása minden ágaiban becsületes igyekezettel résztvett, s melynek tagjai ma is a tudományok minden nemében a legkiválóbb tudósok soraiban méltó helyet foglalnak el, talán még sem érdemiette meg, hogy oly ellenségnek tekintessék, kinek irányában az államnak vagy kormánynak szüntelen résen kellene állni. El nem titkolhatom, hogy ez intézkedés nekem fájdalmas meglepetést okozott; és ka talán ez irányelvet is fejezne ki, azt mélyen sajnálnám. De én még sem mondok le minden reményről arra nézve, hogy a minister ur magának a contemplált intézetnek jól felfogott érdekében is fel fogja találni a módot, melynek segítségével sikerülni fog az általa kijelölt elvek és a tények közt a kellő összhangot, visszaállítani. Causa iubet melior Superos sperare secundos. A költségvetést elfogadom. Szózat az egri hölgyekhez! „Az főim bennem, az fájt énnekem, Hogy e.gy nemzetnek két országa van“ . . . így kiáltott föl Petőfi egykor, bérezés Erdélyben. S aki városunk közügyeinek előhaladását igazán s önzetlenül szivén viseli, s azokért még tud is, akar is lelkesülni: nem méltán sóhajthat-é fel a koszorús költővel: „Az fáj énnekem, hogy Egerben egy közös, magasztos czél felé, szétválva, széthúzva, két külön testület törekszik.“ Ez ép oly hazafias, mint nemes és magasztos czél: „a szillé ti en, vagyontalan, elhagyatott árva gyermekek fölkarolása, s gondozása.“ Ez azon magasztos feladat, mely légi Hőbb s legméltóbb helyen van ama honleányok áldást hozó kezében, kiknek épen a legszentebb, legdrágább érzelem: az anyai szeretet képezi legszebb hivatásukat. S nem méltán külthet-é bennünk lehangoló, fájdalmas érzést ama tudat, hogy ugyaneme magasztos czél felé két különvált, egymástól kezdettől fogva elszakadt, s azóta a mostoha viszonyok, vagy talán a kicsinyes ellentétek miatt soha. de soha egybe nem ilyenek nyomain aztán mások is tovább surranhatnak. Ez a szerencséin, meg Gyöngyös város jólelkü magyar népe, mely ha tudná sem fedezné föl kilétemet — nem a hatalomnak, hanem még a szomszéd a szomszédja előtt is titkot csinálna belőle. De mégis van egy ember, a kivel megismertettem magamat.„ Med vecz ky József csizmadiamester ez, ki téged is jól ismer. 0 vele találkoztam először Gyöngyösön, s az o tanácsa után és segítségével rendezkedtem itt be. Arany ember e derék polgár. Szeretem és becsülöm öt. Most már jó barátom. Fogadd te is barátságodba!“ „Szívesen. De hogy élsz itt, miből élsz?“ „Tanító vagyok a Tapos i-féle magániskolában s e mellett órákat adok egyes házaknál különféle tudományokból s nyelvekből. A katonatiszteket olaszul tanítom. De elég volt a beszédből mára. Most már ozsonnázzunk. De előbb jer velem a kertbe. . .“ A kertben kevés volt a virág, de annál több a konyhanövény s ezek közt uralkodott a paprika. . . „Látod-e e gyönyörű, szép. fénylő zöld paprikákat? Pompás eledel ez megsózva szalonnával.“ S e közben már tépte a csöveket s ezekkel megrakodva tértünk vissza a szobába, hol már a kenyeret és szalonnát az asztalon találtuk. Ebből állott az ozsonna. Sárosy kevés étii ember volt. Sokszor, mint később elégszer volt alkalmam látni, egész ebédek alatt alig evett egy-két falatot. Kenyérből és szalonnából most is nagyon keveset fogyasztott, de a paprikát majd mind ő ette meg. . . Sárosy Gyulával 1848-ban találkoztam először, midőn a hevesi önkéntes zászlóaljjal az alvidéki táborba menendő a szükségesekíórrhatott egyesület törekszik, s küzd kitartásában, munkásságában, s lelkesedésében soha nem lankadó, de ezekhez aránylag, eredményeiben mégis vérmesebb reményekre jogosító erélylyel s buzgalommal. E két egyesület: A he vés megyei jótékony nő egylet és „Az egervidéki jótékony nőegylet.“ — Együtt, egyszerre, egy czélra, s egy czim alatt jöttek létre mintegy negyedszázad előtt. Együtt haladtuk nemes czéljok felé, ügyszeretettel, fiatal lelkesedéssel, buzgalommal; telve szép reményekkel s biztató sükerrel, a hazafiság legnehezebb, legválságosabb napjaiban. S ime, mint mindenüvé, közéjük is befészkelte magát a visz- szavonás démona, s megoszlottak, hogy azontúl szétvált, szétágazó utakon haladjanak, külön irányban egy azon czél felé. S e szakadás nagy mértékben megnehezítette, megbénította mindkettőnek működését, s a visszavonás konkolya már-már müveit társadalmi életünkben is kezdte megteremni áldatlan gyümölcseit. De, hála isten, nem vert erősebb gyökeret, s a gyom nem sokára végképen kipusztult. Másrészt nem lehet tagadni, hogy a nemes verseny, mely az egy czélra törekvő két derék nőegylet között kifejlett, sok hasznára volt a nemes ügynek. A lázas törekvés: egymást lelkesedésben, fáradozásban túlszárnyalni, rövid időn ama kedvező eredményt hozta létre, hogy Egernek csakhamar, csinos alaptőkével biró két árva háza lön. De az ily túlhajtott versenyzésnek is megvan a maga határa, mely után szükségképen bizonyos mérvű visszahatásnak, s erre következő hosszabb idejű stagnácziónak kelle beállania. Maga a nemes ügy azomban megköveteli, hogy ez állapotából uj életre ébresztessék, s e czélra kétségkívül a legsükeresebb s leghathatósabb eszköz az egyesülés. Egyesült erő csudákat mivel. Most van a legkedvezőbb, s a legalkalmasabb idő arra nézve, hogy az évtizedek előtt szétforgácsolt erők újból egyesittessenek. Hogy az Egerben székelő két nőegyesület, a hevesmegyei s az egervidéki jótékony nőegyesületek egybeforrjanak, s rövid időn örömmel konstatálhassuk, hogy a két egylet csakugyan „egy 1 ett.“ Ez időszerűit mindkét nőegyesületünknek oly minden tiszteletre méltó, derék s tapintatos elnöknője van, hogy akármelyik lesz közülök a két nőegylet egyesülésének kezdeményezője, ez irányban müveit egri hölgyközönségünknél — mint biztosan tudjuk, — nemcsak közohajtással, s mindenfelől odaadó, lelkes támogatással fog találkozni, de rövid időn minden nehézség nélkül biztos sikerre is számíthat. Még üdvösebb lesz pedig, ha a két nőegyesület elnöknői, kölcsönös, barátságos megbeszéllés után, egyidejűleg fogják az egyesülés érdekében kezdeményezést a megindítani. kel magamat ellátni a fővárosban jártam. A „Világtalan dalnok“ jeles költőjének meleg, rokonszenves és vonzó lénye s barátságos modora elragadó hatással volt reám. Azon néhány nap alatt, mig Pesten voltam, ha én nem kerestem föl, ő keresett fel engemet. Elhalmozott jóságával és szeretetével, s úgy váltunk el egymástól, mint régi jó barátok. Később, 1849. elején, Debreczenben jöttünk össze ismét. Csak pár hetet töltöttem itt, de ez idő alatt nem műit el egyetlen nap sem, hogy ne találkoztunk volna — részint Vachott Sándoréknál, részint Vörösmartyéknál, de legtöbb- nyire magánál Sárosynál, ki akkor irta az „Arany Trombitát,“ melyből egv-egy „lehelletet“ még azon hevenyében, amint papírra vetette, sietett nekem felolvasni. Midőn Debreczenből a hadsereghez s ép Sárosy jó barátjának, Damjanics tábornoknak hadtestéhez mentem, hogy kapott rajta Sárosy, hogy Damjanicsnak ajánlhasson! Szívesen is fogadott a hős tábornok, s úgy bánt velem, mintha öcscse lettem volna. Harmadszor Aradon láttam Sárosyt az ott betegen fekvő Damjanicsnál. Már ekkor vége felé járt a szabadságharcz. Bekövetkezett a dicsőség napjának alkonya. Már csak arról volt szó, ki merre megy, ha az ég egészen beborul. Száműzetésbe-e ? Vagy itthon fog bujdokolni? Midőn Sárosytól elbúcsúztam, ezek voltak utolsó szavai: „Még nem tudom, mit teszek.“ (Folyt, köv.)
