Eger - hetilap, 1889
1889-06-18 / 25. szám
200 a paedagogiaí momentumnak az oktatás felett kell uralkodnia. Az ismeretek, melyeket az ember magának szerez, hatalmat képviselnek ; de a hatalmat jóra és rosszra is lehet fordítani. A hatalom mikénti alkalmazása függ az erkölcsi meggyőződéstől, az erkölcsi meggyőződés kifejlődésének alapja pedig a vallás. A gyermeket a fegyelem és engedelmesség igája alá fogni akarni, benne az erényességnek azon elvét akarni megteremteni, mely képessé tegye őt szenvedélyeinek ellenállani, a munka és kötelesség törvényét önként elfogadni, a rend és szabályosság szokását magára venni: és ezt az erőt nem a religiótól kölcsönözni akarni annyi, mint lehetetlen munkát kisérleui meg. Jelöljük ki tehát nyíltan azt a helyet számára a közoktatás rendszerében, melyet kell, hogy elfoglaljon, és tanuljuk kimondani, hogy mi benne keressük: az igazán gyakorolható egyenlőség, szabadság és testvériség titkát. Ámde, hogy a vallás, hatalmát a neveléssel közölje, kell, hogy ahhoz hozzájáruljon: az oktatás, vagyis a tankönyv és a mester is. Ezt tartom én, méltóságos főrendek, azon főiránynak, a melynek kalauzolnia kell ama férfiút, ki a közoktatás terén a jövő nemzedék szellemi és erkölcsi ki- képeztetésének munkájára hivatva van. A kérdés didacticai oldaláról most nem akarok beszélni; tüzetesen kifejtettem ez iránti nézeteimet itt e helyen akkor, midőn a középiskolai oktatásról szóló törvényjavaslat tárgyaltatott. És csak sajnálom, hogy azon véleményemet ma is fenn kell tartanom, mert a mai tanrendszert s tantervet nem tartom összhangban levőnek az élet józan igényeivel, a középoktatás alaprendeltetésével, mely nem lehet más, mint egyetemes alapvetés a további hivatásszerű képzésre. Ezzel kapcsolatban, mint emlitém, egy súlyos kérdés is tolja fel magát: miként képeztetnek azok. a kik Magyarország nemzedékét nevelni fogják. Ezen kiképeztetéstől függ ;ezen nemzedéknek további életében az általa követett irány. És most, midőn a kiképeztetésről szólok, szemem előtt — minthogy a középiskolák tanáraira vonatkozólag nézeteimet az említettem törvényjavaslatnál fejtettem ki — csak az elemi oktatás lebeg. Plzen oly szerény, oly fáradságos elemi oktatás, mint tudjuk, sem az elméknek, sem az érdekeknek nem nyújt semmit azon hatalmas ösztönökből, melyek a hivatást felkeltik és sokszorozzák. Az elemi oktató nem gyűjt kincseket, nem tesz szert hírnévre, sorsa lévén életét egyhangú munkásságban tölteni, olykor-olykor a tudatlanság igazságtalanságával és hálátlanságával találkozni; gyakran összeroskadna, ha erőt és bátorságot nem menthetne egyébből, mint a közvetlen és tisztán a személyes érdek perspektívájából. Szükséges, hogy gondolkozásának mély érzete erkölcsi jelentősége által lelkesíthessék, hogy a komoly öröm : szolgálni az embereket s a közjót titkon elősegíteni, —- méltó bére legyen, melyet csak lelkiismerete nyújthat. S vájjon a nagy erkölcsi erőt mi szülje és mi tartsa fenn, ha nem a mély vallásos érzés? FöfouAz „EGER“ tárczája. Sárosy Gyula bujdosása Hevesmegyében. Itta: Zalár József. Midőn az 1851-i nyár végén Gömörmegyéből szülőföldemre, Gyöngyösre visszakerültem, sógorom, Csató József, már az első nap tudtomra adta, hogy egy idegen ember, ki nem rég lakik Gyöngyösön, valami Sor sich Albert nevű nyelvmester, minduntalan tudakozódik felőlem s már nála is legalább tízszer keresett és megkérte őt, hogy amint megérkezem, rögtön üzenje meg neki. Ily idegen emberek, nyelvmester, nevelő, tanító, gazdatiszt s ezekhez hasonló czimek alatt, nagy számban voltak most mindenfelé találhatók. Kétségtelen volt előttem, hogy ez is egyike azoknak, kik álnevek alatt bujdosnak a hatalomra segitett kényuralom üldöző poroszlói elől, kik a világosi fegyverletételt követő nagy kivándorlás idején benszorultak az országban, s most már nem találnak rést a kimenekülésre, vagy készakarva maradtak benn a hazában, itt akarván élni és halni — ha bár üldöztetve, habár megkiuozva is . . . De ki lehet ez a sok közül? Másnap, amint szobámban olvasgatok, egyszerre csak — minden előjel nélkül csendesen belépve — megáll előttem egy tövig lenyirott hajú, megnyirott bajuszu és leberetvált szakálla ember, pongyolán magára vetett nagyon közönséges öltözetben, sajátságos kifejezésével tömör arczán és villogó szemében a bizatosságu tehát, hogy azon intézetek, hol e férfiak kiképeztetuek, kivált ha internátussal vaunak összekötve, egész szervezetükben, egész mivoltukban, a vezetés és kormányzás összes ágaiban, ezen mély vallásos érzés megszilárdítására és élesztősére nyújtsanak kellő biztosítékot, ellenkező esetben ezen intézetekből oly férfiak és oly ifjak foguak kikerülni, a kik helyzetük iránt tulcsigázott érzettel, kötelességeikről bizonyos ferde nézetekkel eltelve, már előre nyűgnek tekintik azt a pályát, a melyre a szükség kényszerítő és mivel a rosszul szervezett és vezetett intézetekben arra készíttettek el, hogy a falusi életet már eleve megunják és meg- gyülöljék: ők lesznek azok, a kik megalkotják a társadalom kebelében egy rendjét az elégedetlenek és ellenségeknek. Igaz, hogy ez intézeteknek számos igazgatói, mint kiváló és önfeláldozó hivatalnokok megérdemlik a tiszteletet, valamint dicséret illet meg sok ez intézetekből kikerült oktatókat, de — és erre hívom fel őexja figyelmét — nem hiányoznak mindkét irányban olyanok sem, kik méltán a komoly és szigorú critica czélpontjául szolgálnak. De hogy félre ne értessem, mintha én a hazának e kiváló munkásait, az elemi oktatókat csak a jól teljesített kötelességnek öntudatára, mint egyedüli jutalomra akarnám utalni, mintha én őket, kiknek összes dicsőségük az, hogy a fáiadalmas és homályos állásból ki nem kívánkoznak, kik áldozatokat hoznak, melyek alig vétetnek számba azoktól, kik hasznukat veszik; csak arra utalnám, hogy midőn ők az emberekért fáradoznak, csupán csak az Istentől várják jutalmukat. Nem. Kijelentem, hogy mindnyájan és első sorban az állam ezen önmegtagadással teljes férfiaknak, ezen ismeretlen jóltevőknek, kik magyar falvainkban és városainkban az* állami, községi és még nagyobb számú felekezeti iskolákban előkészítik azt a becsületes nemzedéket, mely mindnyájunk nyugalmának záloga és támasza, nagy tartozással vagyunk adósai, mely tartozást csak oly törvényhozási intézkedések róhatnak le, melyek alkalmasak úgy sorsuk javítására, mig működnek, mint az élet terhe és súlya enyhítésére, midőn őket az aggkor tehetetlensége vagy betegség szenvedései foglalkozásuk terétől elválasztották. Nem szoktuk, méltóságos főrendek, büntetlenül lánczokkal terhelni a szűkölködést. Egy kormánynak sem szabad ily hálót kivetni, mert az egyén első botlik meg benne; a társadalom nem sokára maga vész el. Azért e tekintetben őexjának kezdeményezését bizalommal várom. Ezzel kívántam némileg érinteni az előterjesztés azon részét, a mely a közoktatásra vonatkozik. Amit továbbá a miniszter ur az egyházpolitikai téren követendő irányáról mond, az határozott és világos, hozzá teszem megnyugtató is. Helyesen mondja ugyauis, hogy Magyarország cultusminisztere nem egy egyháznak, nem egy felekezetitek minisztere, hanem az államérdek képviselője a vallási ügyekben, és hozzáteszi: a jogállam, a valódi szabadelvűség szabta korlátokon belül, egyenlő igazságos mértékkel mérve minden vallásos meglomnak és elszánt dacznak s vastag sétapálczájára, mely bunkósbotnak is beillett volna, támaszkodva igy szól: „Ismersz-e ?“ Jó egy perczig tartott, mig némán szemlélve és vizsgálgatva az előttem állót, jó barátim s ismerőseim köréből, kiket magam elé képzeltem, daczára a mindenkit tévedésbe ejtő nagy átalakulásnak, kiválaszthattam őt. . . „Gyula, te vagy-e ?“ Ezek voltak hozzá első szavaim. „Csitt! ... Én most Sorsich Albert nyelvmester és iskolai tanító vagyok.“ De ekkor már karjaim között volt s ölelt és csókolt és any- nyira elérzékenyült, hogy az én szememből is kicsordult a köny. Miután egymás karjaiból kibontakoztunk s még sokáig némán néztük egymást: „Jer hozzám! —- igy szólt — nem messze lakom, jobb lesz ott beszélgetnünk.“ S azonnal követtem őt. A gyöngyösi úgynevezett nagypatak partján volt egy kurta korcsma, melyben egy a mesterségével felhagyott csizmadia mérte volt a bort. Mindössze két szoba volt a házban, udvara csak egy csepp, de egy kis kertecske is tartozott hozzá. A gazda halálával a ház bérbe adatott. Ide vezetett, itt lakott Sárosy Gyula. E házról szól az „Egy kis házikóban“ czimü költeményem, melyet 1855-ben kiadott kötetemből ide Írok: „Itt volt a pohárszék rakva üvegekkel, Köz* pén állott a mulatók asztala. A vitám czimborák lassan iddogálak, Csak néha szólalt meg ajkukon a dana. A korcsmáros borát pipázva adta fel, E vak-ablak pipatartó volt akkoron . . . Ha tudnák, ki lakik most e házikóban! Eoskadt kis ház, te vagy az éu szent templomom!
