Eger - hetilap, 1889

1889-01-08 / 2. szám

2-ik szám.

28-ik év-folyam

1889. Január 8-án.

Előfizetési dij:

Egész evre . 3 frt - kr

Félévre . . 2 „ !>0 ..

Negyed évre. 1 „ 30 „

Egy hónapra — „ 43 „ Egyes szám — „ 12 „

Hirdetéseké :f

minden 3 hasáliO/.öit pe!'- sorhely után 6, belyegaa fejében minden hirdetést! 30, nyilttérben egy petit sorhelyért 15 kr. lizeteudő.

Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden.

Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőség (Széchenyi-utcza 30. sz. Szabóféle ház) és Szolcsányi Gyula

könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő.

A városi kegyuraság Magyarországon.

(Jogtörténeti tanulmány. — Oklevéltári nyomozások alapján irta Timon Ákos. jogtudor, képesített egyetemi magántanár, stb.

Ára 1 frt. 60 kr.)

Ily czimű jeles monographia hagyta el a sajtót a múlt hetekben dr. Timon Ákos, a jeles jogtörténész és kánonista tollából. — Timon Ákos, ki 1884-ben megjelent első nagy munkájával: „A párbér Magyarországon.“ — egyszerre országos hírre tett szert, ez újabb monograph iájával ismét nagy érdemet szerzett a magyar egyházjogi irodalom terén. Monographiáját az újszerűség, eredetiség, az általa más munkáiban is híven követett jogtörténeti irány, alaposság, és kiválóan a gyakorlatiasság jellemzik, s teszik nemcsak a szaktudósok előtt becsessé, hanem a laikusok előtt is érdekes olvasmányává. Bevezetésében nem ígér ugyan teljes monographiát tárgyáról, mert mint mondja, az ahhoz meg- kivántatö forrásanyag még nem áll rendelkezésére; s annak a különböző levéltárakból való kikutatása még sok időt kíván : mégis ha végig olvassuk müvét, teljes képét látjuk a meglehetősen homályos és ismeretlen, meri eddig senki által nem kutatott és nem tárgyalt kérdésnek.

Tárgyát a tudós szerző négy fejezetben ismerteti, és függelékül közöl 16 okmányt, melyeket a különböző levéltárakból kutatott fel, s melyek álláspontját kiválóan támogatják.

Az első fejezetben a városi kegyuraság eredetéről szólva, azt, a magyar királyt sz. István óta megillető legfőbb kegyúri jogból származtatja olyképen. hogy a király a szab. kir. városoknak adott kiváltság-levelekben egyuital az illető városra vonatkozó kegyúri jogát is átruházta a városra, nem csupán egyes, hanem minden esetben; minek következtében a kegyúri jog. a szab. kir. városok közjogi állásának egyik kiegészítő részévé vált. azoknak egyik szükségszerű attribútumát, a városi szabadság egyik lényeges alkarelemét képezte.

A második fejezet a legérdekesebb. Ebben szól szerző a városi kegyuraság gyakorlásáról a hit felekezet iség szempontjából. Legérdekesebbnek mondható a fejezet azért, mert a gyakorlati életben előforduló heves viták épen a kegyuraság gyakorlása körül merülnek fel különösen ott, a hol e jogot nem keresztények, (p. zsidók) vagy nem katholikusok is vindikálják maguknak. Szerző a jogtörténet segélyével, régi törvényeink, oklevelek és a szokás alapján tiszta logikával és meggyőző érvekkel mutatja ki a helyes utat, melyen haladva a kontrovers kérdések tömkelegében el nem tévedhetünk. Mégvédelmezi a kath. egyház jogos igényeit a nélkül, hogy elfogultság vádja érhetné. Kimutatja, hogy a kegyúri jog egyház-közjogi jogosítvány lévén, annak gyakorlására nem elég a világi jogképesség, hanem egyházi jogképesség is kívántatik hozzá. A kegyúri jogosítvány benső természetével ellenkezik, hogy oly egyének gyakorolhassák azt, kik az egyház kebelén kívül állanak, kik hitelveiknél fogva a kath. egyházzal szemben ellenfelek. Más vallásoknak állami elismerése nem változtat a dolgon, mert ezen elismerés önállóságot és függetlenséget, biztosit az egyes vallásoknak a kath. egyházzal szemben, de nem biztosíthat nekik jogokat a kath. egyház kebelén belül; már pedig a kegyúri jog ily az egyház kormányzatába vágó jogosítvány. Ebből következőleg kimutatja szerző, hogy a városokat megillető kegyúri jogokat is. természetüknek megfelelőleg mindenkor a városi tanácsnak, vagy legújabban a városok képviselő testületének kath. tagjai gyakorolhatják és gyakorolják is. Ezen

tételek bizonyítására nemcsak törvényeket és helytartótanácsi intézvényeket, valamint ministeri rendeleteket idéz, hanem példákat is hoz fel, minő Beszterczebánya esete a 17-ik századból, továbbá Szeged, Zombor, Komárom, Győr és más szab. kir. városok példája.

Nem kevésbbé fontos gyakorlati szempontból a harmadik fejezet sem, melyben különösen az 1868: 53. tczikknek a hit felekezetek községi segélyezéséiül szóló rendelkezését, a kegyúri terhekkel állítja szemben, kimutatván, hogy e két fogalom nem esik egybe, hanem nagyon is megkülönböztethető, sőt meg is külün- böztelendö épen a városok érdekében.

Ismét jogtörténeti alapon teszi meg szerző a különböztetést még pedig szerencsés kézzel. A kegyuraság, már eredeténél fogva, a szab. kir. városokat, mint nemes testületeket megillető személyes jog és kötelezettség, melynek anyagi alapja a város törzsvagyona. De a kegyúri terheket viselni tartozik a város, akár van törzsvagyona, akár nincs, mert, az személyes kötelezettség, mely kiváltságon, mint kiilnös jogcziinen nyugszik. Az 1868: 53. t. ez. 23. §-a által content piált községi segélyezés kötelezettsége azonban oly általános kötelezettség, mely mig egyrészről a kegy- mi terhek különös jogezimét, meg nem változtatja, addig másrészt csak esetleg adható, oly esetben t. i., mikor egyik vagy másik hitfelekezet a község pénztárából segélyt kap. Vagy más szóval, a nem kath. liitfelekezetek azon a jogezimen, hogy a szab. kir városok mint kegyurak a kath. egyházi intézeteket fenntartják. segélyezési igényny.l nem bírnak, mert a kegyuraság régtől fogva fennálló különös teherviselési jogezim, mely csak a kath. egyház irányában áll fenn, s mely mint ilyen, a nem kath. egyházak segélyezésére követelési jogot nem biztosit.

És hogy ez a helyes álláspont, melyet szerző i<ry kifejt, mutatják a gyakorlati példák is. Mert ha a kegyúri terhet a kath. egyháznak nyújtott községi segélyezés gyanánt fogjuk fel, akkor a kath. templom felépítése végett a városi pénztárból kiutalt összegnek megfelelőleg a nem kath. bit felekezeteknek is építkezési segélyt kellene adni, daczára, hogy azok nem szándékoznak építkezni, s daczára, hogy hazai törvényeink és joggyakorlatunk értelmében a szab. kir városok csak mint kegyurak vannak egyházépitkezési kötelezettséggel terhelve.

Végre a negyedik fejezetben tárgyalja szerző, a városi kegyuraság viszonyát az alapítványokhoz, és itt kivált azon kérdés megvilágítása képezi czéljáv, vájjon a városok kezelésére bízott ajtatos ezélú alapítványok, az által, hogy a város kezeli azokat, megváltoztatták-e jogi természetüket,, nem váltak-e a város közvagyonává, s vájjon azok mi czélra fordítandók? Fontos ezen kérdés különösen az 1868: 38. t. ez. — a népoktatási törvény — óta. ott, hol különböző vallásfelekezetek lévén, különböző jellegű iskolák állanak fenn. Fontossá válik pedig az által, hogy az idézett törvény értelmében létesült különböző jellegű iskolák fenntartásához járulnak-e a kegyesalapit,ványok vagy nem? Ha a kegyes alapítványok a város köztulajdonává váltak, akkor arra minden polgárnak joga van; de mint szerző történeti alapokon világossá teszi, a kegyes alapítványok nem váltak ily köztulajdonná, nem vesztették el különös jogi természetüket s czéljukat, ugyanazért nem is fordíthatók azok másra, mint vagy az alapitó levélben meghatározott czélra, vagy ily ezé! nem létében kath. oktatási czélokra.

Az itt elmondottak csak egyes kimagasló pontjai Timon Ákos legújabb müvének. Ezen kívül számos oly eredeti, — kii-