Eger - hetilap, 1889
1889-02-05 / 6. szám
42 Eger, 1889. febr. 5. Dr. S amass a József érsek ur ő excellentiája, lludolf trónörökös halála alkalmából január 31-én egyházmegyéje papságához latin körlevelet intézett, melynek magyar fordítása így szól: A legmegrenditőbb, leggyászosabb csapás, mely monarchiánk népeit sújthatta, a mindenható Isten akaratából s az emberi lét kikerülhetleu végzetszerüségénél fogva a legkegyesebb s legjobb császár és apostoli királyunk felséges családjában bekövetkezett. Rudolf főherczeg ő fenségét, Szent-István koronájának örökösét, kire az országiás gondja várt, kire kitűnő lelki és szellemi tehetségei s tulajdonainál fogva, mint a jövő nagy fejedelemére, bízva tekintett a népek jogos reménye, Isten rendeléséből, mindenek közbánatára, folyó évi január hó 30-án váratlan és korai halál elragadta. Oh, csalékony emberi remények! Szétfoszló vágyak! Oh, kétes, bizonytalan életesélyek! Méltán úszik könyben a szem, méltán tör elő a közfájdalom sóhaja, méltán hangzik fel az általános siralom panasz-szava. Mily hivatott, mily királyi erényekkel teljes fejedelmi sarját vesztettünk el!? Ki a jók oly mély ragaszkodását, szeretetét vívta ki, hogy ámbár az ifjúkor s életerő egy hosszú uralkodás áldásainak reményével kecsegtethetett: ez élet napjainak meghosszabbítására — még önéletük napjainak egy részét is mindannyian vágyva ajánlják vala fel áldozatul. De e földön mi sem szilárd, mi sem tartós, misem állandó. Az Ur, hogy lelkeinkbe vésse, hogy e földön nincs maradandó lakásunk, csak ideiglenes szállásunk; hogy az, mit életnek nevezünk, nem az élet, csak ut az életre; hogy reményeinket nem e földre, de az égre kell irány- zanuuk: hatalmának tetszése szerint renget meg mindent, s mi szilárdnak, kitéphetlenül erősnek látszik, megdönti egy pillanat alatt. Csak az Isten nagy! — kinek végzései előtt, trónjához borulva, megnyugvással kell meghajtanunk. Előttünk most még kifürkészhetlen, rejtelmes okai feltárulnak a végső Ítéleten, s ott világossá lesz azon bölcsesége, hogy annyi, s majd valamennyi végzéseinek czélját előttünk titokba vonta; bár a hivő lélek előtt már most sem titok, hogy minden, ami ma ekkép titok — csak az istenség ténye. Egyedül 0 hozzá kell fordulnunk azért esdó könyörgéseinkkel, hogy adja meg szolgájának a nyugalmat, azon nyugalmat, melyet szentjeinek készített. Oda térjen meg lelke, hóimét kiszármazott, hol örök az élet, hol a halandó halhatatlanságba s a romlandó romolhatlanságba öltözik. Miért is rendelem, hogy folyó évi február hó 5-én a székes- egyházban és egyházmegyém valamennyi plébániai és szerzetesi templomában a liivek előzetes értesítése s a polgári és katonai hatóságok meghívása mellett — az összes harangok meghuzatásá- val — Liberával egybekötött ünnepies gyászmise tartassák. De kérjük buzgón az Urat azért is, hogy a jóságos császárt és apostoli királyunkat, a haza atyját, fölséges hitvesével, óvja kegyesen hatalmas karjával. Tartsa meg őt áldásunkul sokáig épen, boldogan, s mig a halhatatlanságba át nem lép, a halál gyásza családjában ne sebezze soha meg szivét. * n * * Azonkívül 0 Excellentiája egyházmegyéje minden iskolájára kitiizette a gyászlobogót s a temetés napján iskolai szünetet rendelt el. A szerencsétlenül elhunyt Rudolf trónörökös temetése Becsben ma, a délesti órákban fog végbemenni, és pedig, király ő felsége határozott kívánsága szerint, egyszerű, családias szertartással. Ennélfogva a fejedelmi udvarok nem lesznek a temetésen képviselve. A velszi herczeg azonban részt vesz boldogtalan barátja temetésén, de csak mint magán-ember. Sőt hire járt, hogy hasonló magán-minőségben Vilmos német császár is jelen lesz a temetésen. Királyunk ő felségét fiának, egyetlen büszkeségének ily szomorú halála véghetetlenül megrendítette s lesújtotta annyira, hogy már-már aggódni kezdtek élete fölött; sőt egy Ízben halálának hire is kezdett az országban elterjedni. De ö felsége erős lelkében az uralkodói kötelességérzet legyőzte az atyai mérhetlen fájdalmat, s a birodalom sorsa fölött való gondoskodása most még fokozottabb mértékben foglalkoztatja fejedelmi szivét. S szerető népei aggódva lesik és várják e gondoskodás eredményét, melynél mindenek fölött, első sorban ama kérdés merül fel: ki lép a szerencsétlenül elhunyt Rezső királyfi örökébe? ki lesz az osztrák-magyar birodalom trónörököse? A progmatica sanctio tudvalevőleg a magyar birodalomra nézve határozottan megszabja az öröklési rendet, mely szerint király ö felsége utódja, fiú-örökös hiányában, legidösb testvérére száll át. Törvény szerint tehát jelenleg a magyar trón örököse Károly Lajos főherczeg ő fensége, királyunk legidösb élő fivére, ki jelenleg 56 éves. Károly Lajos ő fensége azonban, hir szerint, a Az „EGER“ tárczáj a. A megzavart légyott. #) (Ariosto.) Di. Ráció Antal. Mig a lovag készül édes támadásra, Felhangzik a liget sűrű tölgye, harsa; Veri fülét nagy zaj, melytől fölijedve Kénytelen-kelletlen vágyát zabolázza. Sisakjával fejét hamar újra fedve, (Vértjét meg paizsát soha le nem tette) Lova felé szalad, magát reá dobja. Baljában a kantár, dárdát emel jobbja. lm az erdőn jönni lovag-embert látnak, Kinek arczán nyoma büszke bátorságnak. Fénylik sisak-búbján fehér forgó tolla, Köntöse is liószin, s ép feléjük vágtat. Sacripánt, ki dúl-fúl, s egyre azt gondolja, Ha ez ilyen rosszkor erre nem jött volna. Nem szakadt vön’ félbe várva várt nagy élve: Nézte, boszús szemmel véges-végig mérve. Hogy az közelebb ér: „Hol a kardod? vedd ki! 8 azt hiszi, könnyű lesz nyergéből kivetni. *1 Ariosto világhirfi eposát, az „(írjnngö Loránt“-ot Dr. R a <1 ó Antal, a kiváló műfordító tudvalevőleg magyarra fordítja. E remek műből e helyütt mi is bemutatunk egy érdekes részt, melynek megértésére csak annyit, bogv Sacripánt szerecsen király épen át akarja ölelni imádottját, Angyelikát, a midőn az itt leirt jelenet megzavarja. Szerit. Ott amaz, biz isten, neki méltó párja, Nincs köztük különbség, bárha egy csipetnyi. Fenyegető szavát végig dehogy várja, Sarkantyúzza lovát, kezében a dárda, Sacripánt is fordul, mint vihar, komoran, így a két hős fejjel egymással felé rohan. Bikák, oroszlánok, ha neki vadúlvák — Bősz dühre e kettőt felyiil ők se múlják. Támadásuk, harezuk olyan ádáz, oly vad, Csuda, hogy pajzsaik’ nyomban át nem fúrják. Megrendül a völgy s hegy — solise láttál olyat: Vélnéd, kopár bérezek hogy összeomolnak! Be jó, hogy oly erős, olyan vastag vértjük — Különben, biz isten, oda volna éltük. Nem hiába volt a két ló iramlása, Mint két öklelos bak ütődnek egymásra. Cserkesz vitéz lova legott végsőt horkan — Haj. pedig, a mig élt, nem akadt sok mássa. Amaz is ledobban, de nem, mint ez, holtan, Érzi a sarkantyút s nem marad a porban, Csak a szerecsené feküdt végig nyúlva, Szegény gazdájára nehezülvén sulyja. Ám az ismeretlen, ki nyergébe maradt, Látva ellenségét paripája alatt, Megelégli sorját e viadaluknak, S el nem kezdve újra, menten tovahalad, S a hol nyíltat látja az erdei útnak, Kantár-megeresztve arra felé futtat, S mire a szerecsen kijön a ló alól, <") már egy mérföldet, többet is lovagol.
